Vég, és Kezdet 15.

 ( Bella szemszöge)



Valahogy, nagyon gyorsan eljött a reggel, amitől őszintén be vagyok tojva. Eléggé elszántan mondta Carlisle, hogy ma újabb kihívások várnak rám, de inkább bele sem merek gondolni mi lehet. Meg még az is közrejátszik, hogy Alice, úgy kerül, mintha súlyos fertőző betegségem lenne, de ha még is összefutunk ebbe a nagy házban, valahogy Jasper mindig beléfolytja a szót. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy valamit nagyon is meg akar akadályozni nehogy elmondjon, ismerve pletykás hajlamát. Próbálom figyelmen kívül hagyni, de ez olyan mintha egyik napról a másikra, már nem szeretne ész nélkül vásárolni. Amint ezen tanakodtam visszaindultam a szobámba, ahol Edward is fura látványt nyújtott, hogy épp takarítani kezdte a több ezer lemezből álló polcát.

 - Annyira furcsán viselkedtek mindannyian - motyogtam magam elé, ledobva magam az ágyra.

 - Miért mondod ezt? - nézett rám ártatlan képpel, de ezzel eléggé elárulta magát. - Már egy ideje terveztem a portalanítást.

 - Konkrétan nem erre gondoltam - húztam el a számat. - Amúgy meg ráfér, hogy őszinte legyek. Csak, Alice is fura nagyon és te is... nem is tudom  - csóváltam meg a fejem. -  Ráadásul Carlisle azt mondta, hogy ma megint vár rám valami, de még ma a színét se láttam - morogtam tovább.

 - Apának be kellett mennie a kórházba, de nemsokára itt lesz - hadarta Edward, és túlzottan is a törlőrongyra koncentrált. Ezen már mosolyognom kellett.

 - Szóval? - kezdtem. - Mi vár rám ma? - vágtam a közepébe, és nagyon tetszett az arckifejezése. Szinte tudtam, hogy bajban érzi magát, hisz tegnap békültünk ki . Bizonyára nem akar megbántani, mert biztos, hogy tudja mi lesz Carlisle programja velem, de valószínű nem mondhatja el. Valahol tetszett ez a helyzet Edward Cullen a vámpír egy egyszerű kérdéssel nem tud megbirkózni.

 - Bella - kezdte, és bevetette a csábosabb tekintetét. - Kérlek ne kínozz. Tudod, hogy tudom, de nem mondhatom el. - Majd lerakta a törlőruhát, és leült mellém az ágyra. - Nem akarok veled vitázni. Nem ér annyit az egész. Majd megtudod, ha Carlisle visszajön.

Komolyan kezdtem megsajnálni, hisz szegény két tűz között van.

 - Jól van - mosolyogtam megadóan. - Persze tudom, csak kicsit tartok a mai dologtól. A tegnapi sem volt egy leány álom, de ezek után bele sem merek gondolni... - csak megingattam a fejem.

 - Ne izgulj - simította meg az arcom. - Carlisle tudja mit, miért csinál. És bízik benned, és mi is. Jasper szinte ódákat zeng rólad gondolatban. Nagyon büszke a húgocskájára.

 - Komolyan? -  sütöttem le a szemem szégyenlősen. - Ez jól esik - bújtam oda Edwardhoz. És az is nyugtatott, hogy végre Edward rájött, hogy irtóra nagy hülyeség volt bizalmatlankodnia.

 Sajnos, nem sokáig élvezhettem ezt a meghitt pillanatot, mert már hallottuk Carlisle kocsijának hangját, ahogy közeledett. Újra rám tört egy enyhe pánik. De hát, jöjjön aminek jönnie kell. Nem tellett bele egy percben, Carlisle, már hívott is. Nem sok reménnyel kimentem hozzá.

 - Nos? - nézett rám mosolyogva. - Indulhatunk?

 - Igen - feleltem bizonytalanul. - Majd a tipikus női mentőötlet bevillant. - Hová megyünk? - érdeklődtem ártatlan szemekkel. - Mert nem tudom, hogy átöltözzek e. Vagy így jó lesz? - reménykedtem, hátha megtudok valamit.

 - Tökéletes vagy így, és jó trükk volt - nevetett ki. - Gyere menjünk.

Nem kevés aggodalommal indultam utána, de észre vettem, hogy Jasperrel váltottak egy fura nézést. Tisztára úgy éreztem, hogy az egész Cullen család ellenem szövetkezett.

Ahogy kiléptünk a házból, elindultam az erdő felé, de Carlisle utánam szólt.

 - Kocsikázni megyünk - Majd udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Érdekes arcot vághattam, mert elmosolyodott.

Már egy ideje úton voltunk, mikor feltűnt, hogy homlok egyenest a másik irányba tartunk, amint elértük az országutat.

 - Nem vagy szomjas? - zökkentett ki a gondolataimból Carlisle. - Még errefelé megállhatunk ha gondolod.

 - Nem, hisz tegnap előtt voltunk Emmettel vadászni - feleltem csodálkozva, bár egy kis vadnyuszi jól esne - nyeltem egy nagyot.

 - A szemeden nem az látom, hogy tele lennél  - mosolygott Carlisle, és félre is állt az út szélére.

 - Miért? - nyúltam azonnal a visszapillantó tükör után, hogy belenézzek, és tényleg eléggé sötéten csillogtak az íriszeim. - A francba... - morogtam. - Azok a nyulak... - De nem fejeztem be, mert elkezdtem nevetni azon, ahogy Carlisle nézett rám.

 - Na várj kicsim. Miféle nyulakról beszélsz?

 - Emmettel kaptunk el egy párat, desszertnek a maci után - fejtettem ki Carlisle-nak, hogy értse. - Nagyon fincsi volt - néztem körbe hátha észre veszek egyet, a közelben.

 - Aha, már értem. Biztos, hogy erre felé is vannak vadnyulak. Nem akarod megnézni? - ajánlotta, és már ki is szállt az autóból.

Nekem se kellet kétszer mondani, egy pillanat alatt az erdő felé vetettem magam, de hirtelen megtorpantam.

 - Te nem jössz? - néztem vissza Carlisle-ra, aki a kocsinak támaszkodva állt.

 - Nem. Menj csak, itt megvárlak.

 - Rendben - feleltem, és egy pillanat alatt berontottam az erdőbe, kizárólag a nyuszira illatára koncentrálva. Közben megfordult a fejembe, hogy mi van ha épp ez a próbatételem. Lehet, hogy Carlisle itt állított nekem valahol csapát? Valamiért fura, hogy nem jött velem. Bár lehet bízik bennem annyira, hogy képes leszek ellenállni, az embervérnek. De az is lehet, hogy errefelé minimális az esélye annak, hogy idetévedjen egy ember.

Egy perc múlva, a gondolataim eltűntek, hisz éreztem, hogy már nincs messze az áhított csemege. Amit azonnal, meg is találtam. Próbált a nyúl meglépni, de gyorsabb voltam, így nem sokra rá, már élvezhettem is a zamatát. Két nyúl után, elégedettem indultam vissza a kocsihoz.

 - Látom sikerült a nassolás - mosolygott rám, amint odaértem.

 - Miért? Összekoszoltam magam? - néztem gyorsan magamra, de nem láttam semmit. Az utóbbi időben nagyon ügyesen megtanultam vigyázni a ruháimra, miután párat alaposan tönkretettem. - Carlisle csak mosolygott, de nem szólt, és nekem végre lesett. - Ja, persze a szemem. - Gyorsan belenéztem a tükörbe, és elégedetten láttam, hogy szép aranybarna színbe pompázik, mint neki.

 - Így mindjárt könnyebben tudsz majd koncentrálni - mondta sejtelmesen, amivel csak egyre jobban növelte bennem a pánikot.

 - Végre nem akarod elárulni, hogy hova megyünk - fogtam egy kicsit könyörgőre, de hiába vetettem be bármit, Carlisle nem volt hajlandó elárulni, hogy mi a terve.

 - Nyugalom, nem sokára megtudod - ölelt meg egy pillanatra, majd adott egy puszit. - Gyere induljunk tovább. - kérte, de egy lépés után hirtelen megfordult felém. - Mondd csak. Van okod kételkedned bennem?

 - Nem nincs - ráztam meg a fejem hevesen. - Én csak... saját magamba nem bízok -  vallottam be.

 - Ezt felejtsd el. Már eddig is ügyesebb voltál mint bármelyikünk akiket eddig ismertem. Egy kicsit legyél bizakodóbb, ha kérhetem. Legalább az én kedvemért.

 - Csak elmosolyogtam magam. - Erre nem lehet nemet mondani. - Majd beszálltunk a kocsiba és folytattuk az utunkat valahová.



  ( Carlisle szemszöge)



Szegény Bellát, már sajnálom mert látom és érzem, mennyire izgul. De ez még mindig jobb, mert ha tudná miféle próbát találtam ki neki, lehet, hogy a házból sem tudtam volna kicsalni. Azt még nem is sejti, hogy ma a saját autójával fog hazamenni. Nekem pont kapóra jön, hogy Alice, kizárólag Bellára koncentrál, így az én szándékaimat nem figyeli. Lassan megérkeztünk a városközpontba. Azért gondoltam erre, mert itt van egy BMW nagykereskedés, és ha jók az infóim, akkor Bellának ez a márka tetszik.

- Azt hiszem, megérkeztünk - tudattam Bellával, majd egy parkolóba megálltam. Ő csak kapkodta a fejét ide oda, nézve a sok embert, majd morcosan teljesen hátradőlt az ülésen.

 - Na neee! - rázta meg hevesen a fejét. - Ez ugye nem az amire gondolok? - nézett rám szúrósan, de kétségbeesve. - Semmivel nem veszel rá, hogy kitegyem a lábam az autóból. Erre még nem vagyok felkészülve - jelentette ki határozottan.

 - Én nem így gondolom - nyugtattam. - Jobban fel vagy készülve, mint azt gondolnád. A tegnapi után, egy városi séta meg se fog kottyanni. - Bella csak fintorgott egyet, de nem felelt egyből, így ez némi bizakodással töltött el.

 - De én... nem hiszem, hogy menni fog - kereste a kifogásokat. - Ez még korai. Kérlek menjünk haza.

 - Egyáltalán nem korai - váltottam komolyabb hangnemre. - Másfél hét múlva lesz Charlie búcsúztatója. Ha minden gond nélkül végig akarod csinálni, akkor most szépen sétálunk egyet. - Úgy látszik, hogy sikerült hatnom rá, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz gond.

 - Rendben - adta meg magát. - Az biztos, hogy nem veszek levegőt.

 - Kicsim! - fogtam meg a kezét. - Akkor semmi értelme az egésznek. Pont az a lényeg, hogy szoktasd magad az emberek illatához. És kezdetnek az is elég, ha lenyitom az ablakot. - És ahogy beáramlott a kocsiba a több száz illat, Bella az orra elé kapta a kezét és elkezdett feszengeni. Épp nyúlt a gomb után, hogy vissza zárja az ablakot, mikor elkaptam a kezét, és a másikat is elvettem az orra elől. - Csak lassan vegyél levegőt és ne foglalkozz vele, hogy mennyire csábítanak az illatok. - Bella csak bólogatott, majd pár perc után, már minden nehézség nélkül normálisan lélegzett. Ez így ment legalább húsz percig, mikor úgy gondoltam, hogy jöhet a séta.

 - Gyere most már indulhatunk - Kértem, majd kiszálltam a kocsiból, de Bella nem mozdult. Átmentem az ő oldalára, és kinyitottam az ajtót és leguggoltam mellé. - Gyere nem lesz semmi baj. - Sóhajtott egy nagyot, majd félősen nézett rám.

 - Oké, de ígérd meg, hogy egy pillanatra sem engedsz el. - Közbe végre lassan kiszállt ő is.

 - Úgy lesz - ígértem meg neki mosolyogva, és végre miután bezártam a kocsit, elindultunk az első utukba eső utcába. Valahol nyugtatott, ha bár mi baj lenne, Alice azonnal riassza Jaspert, aki pillanatok alatt itt lesz. De remélem, hogy nem lesz rá szükség. Közben azon agyaltam, hogy miként tudom Bellát a autószalon felé terelni, hogy ne fogjon gyanút. Elég nehéz lesz rávennem arra, hogy engedje én fizessek és majd visszaadja, mert tudom, hogy nem hagyná annyiba a dolgot.

 - Min gondolkozol ennyire? - érdeklődött, és jó volt látni, hogy már legalább öt perce nem fintorgott az illatok miatt, pedig legalább húsz ember is elment mellettünk. Persze a kezem olyan szorosan fogta, mint egy fuldokló aki az életmentőjébe kapaszkodik.

 - Két dolgon is - feleltem mosolyogva. - Az egyik, hogy remélem a kezem nem töröd össze.  - Erre azonnal lazított a szorításon. - A másik, hogy... na azt még nem mondom meg.

 - Jaj, ne már... - kezdte de láttam rajta, hogy kezdi elveszíteni a fejét. A szeme egy pillanat alatt befeketedett, és minden izma feszült lett. Hirtelen más nem jutott eszembe, mint az, hogy szorosan magamhoz öleltem, mielőtt még ráveti magát valakire.

 - Nyugi kicsim - suttogtam neki. - Most próbálj meg az én illatomra koncentrálni, amíg kitisztul a fejed. Közben simogattam a haját, hogy ezzel is oldjam a feszültségét.

 - Épp azon vagyok - motyogta bele a nyakamba, és fura érzés volt, ahogy az egész arcát belefúrta a nyakam és a vállam közé. Kellett pár hosszú másodperc, míg újra tiszta fejjel, és aranybarna szemekkel, állt előttem.

 - Jobban vagy? - fürkésztem az arcát és úgy láttam, hogy talán oké minden.

 - Igen - hajtotta le a fejét szégyenlősen. - Ne haragudj, csak már nagyon eltelítődtem az illatokkal.

 - Ne butáskodj, nincs miért haragudnom. Hihetetlenül ügyes vagy. Nézd meg - fordultam vissza. - Milyen hosszan jöttünk és eddig nagyon jól bírtad. Amúgy mit akartál mondani mielőtt jött a vörös köd? - Próbáltam kizökkenteni, nehogy e miatt vissza akarjon fordulni, hisz nagyon jól haladunk.

 - Csak az, hogy már megint titkolózol. Pedig az a gyanúm, hogy más oka is van ennek a sétának - nézett rám huncutul.

 - Na jó - mosolyogtam el magam. - Igazad van. Arra gondoltam, hogy kihasználva az alkalmat, vehetünk neked autót. - Majd gyorsan folytattam, mert Bella épp közbe akart vágni. - Tudom, hogy mi a véleményed, de emlékezz vissza már meg egyeztünk, hogy borsot törünk Edward és Alice orra alá és megelőzzük őket. - Mosolygásra késztetett Bella arckifejezése, mert egyszerre tetszett neki az ötlet, de ugyanakkor látszott, hogy nem igazán egy drága autó a vágya ebben a pillanatban.

 - Alice-nél nem fogsz lebukni? - tért a lényegre, de emiatt nem aggódtam.

 - Nem mert Alice, kizárólag rád koncentrál, és így az én szándékaimat nem figyeli. De te se buktass le úgy, hogy ne is akarj autót venni, bár ahogy elnézlek, nem vagy elragadtatva az ötlettől.

 - Ami azt illeti eléggé lefoglal, hogy ne gyilkoljam le a fél várost - csóválta meg a fejét. -  És valahogy a kocsivásárlás nincs első helyen a listámon. De emlékszem, hogy én kértelek meg, hogy toljunk ki Edwardékkal, így benne vagyok. - Majd ijedten kapta fel a fejét. - Nem gondolod, hogy eléggé sűrű programot hoztál össze nekem? Ráadásul mivel fizetek?

 - Ezzel ne foglalkozz - húztam magam után a következő sarkon, ahol már látszott az autószalon. - Majd kifizetem, és amint tudod visszaadod - sandítottam rá. - Vagy ajándékként se fogadnád el? - Bella, csak hevesen rázta a fejét.

 - Nem. És ne is próbálkozz. Csak azért megyek bele, mert a közeljövőben tényleg nem lesz ilyen jó alkalom, de amint rendezve lesznek a dolgaim, az első, hogy visszaadom a kocsi árát.

 - Ahogy akarod - egyeztem bele, hisz tudtam Bellát egyáltalán nem izgatja az autó, hanem annál inkább, hogy sikerül a tervünk Edwardék ellen. Közben észre sem vette, hogy már lassan egy órája sétálunk, és semmi gondja az emberek közelségével. Tudtam én, hogy nem az önuralmával van gond, hanem az önbizalmával. Mikor megálltunk a szalon előtt, csak egy röpke fintor hagyta el száját, amit én annak tudtam be, hogy tisztában van vele a BMW nem egy olcsó márka. Ennek ellenére mosolyogtam egyet, és egy enyhe unszolásra volt hajlandó besétálni az üzletbe. Már nagyon vártam, hogy milyen képet vágnak majd a többiek, legfőképp Edward és Alice, mikor haza állítunk Bella új kocsijával.

Vég, és Kezdet 14.

( Carlisle szemszöge)




 Mikor hazaértünk, Edward próbált Bella körül legyeskedni, de úgy tűnt, hogy feleslegesen. Valószínű, hogy rendesen meg kell dolgoznia Bella bocsánatáért. Nekem is nehezen ment, hogy ne szóljak neki, de az ígéretemet illő volt betartanom. Főleg, hogy a gondolataimat nagyon kellet kontrolállni, hogy Edward ne tudjon beleolvasni, vagy legalábbis csak olyat lásson amit megengedek. Így kifejezetten csak arra összpontosítottam, hogy minden jól sikerüljön Bellával. Azért elővigyázatosságból, Jasper és Emmett ott lesznek, ha netán Bellát vissza kell tartani, attól, hogy rám támadjon, hisz nálam lesznek a vérminták. Beérve a nappaliba szerencsére mindenki ott volt. Bella felment a szobájába, ahova Edward kiskutyaként követte, ami most jól jött, hisz Edwardot nem szívesen kérném meg, hogy segítsen.

 - Srácok! - fordultam a másik két fiamhoz. - Szeretném, ha ti is bent lennétek mikor előveszem a vért, és ha szükséges akkor közbeléptek. Rendben? - néztem rájuk.

 - Oké - felelték kórusban.

 - Gyertek készítsük elő a terepet - kértem, majd elindultunk a dolgozószobám felé. Miután elkészítettem mindent, szóltam Bellának, hogy jöjjön. A fiúk készenlétbe voltak. Jasper az ajtónál állt, Emmett egy kicsit közelebb az asztalomhoz. Én az asztal előtt álltam kezembe a vérmintákkal. Mire Bella leért már az egész szobát átjárta a legalább ötféle vérminta szaga. Szerencsére nekünk, már semmilyen erőfeszítésbe nem került ellenállni. Igaz Jasper néha elfintorodott, de hősiesen bírta.

Amint Bella belépett, a szeme azonnal befeketedett, és hirtelen indult meg felém, de fél úton megtorpant. Hol rám nézett, hol a mintákat nézte izzó szemekkel. Látszott, hogy minden izma pattanásig feszül és komoly csatát vív a benne lévő szörnyeteggel. Néha úgy tűnt, hogy már csak pillanatok kérdése és egyenesen felém ront, de aztán meggondolta magát. Jasper és Emmett is ugrásra készen álltak, hogy azonnal közbelépjenek. Bella újra elindult felém de olyan volt, mintha valami visszatartaná. Majd lehunyta a szemét a kezeit ökölbe szorította, utána újra meredtem bámulta a kezembe lévő áhított csemegét. A következő pillanatban rám nézett, de már nem olyan vad tekintettel hanem szelídebben. Újra lehunyta a szemét, megingatta a fejét, megfordult és mint akit kergetnek eltűnt a szobából.

Legalább egy percig meg sem tudtam szólalni a meglepetéstől, majd Jasper törte meg a csendet, aki szintén kikerekedett szemmel bámulta az ajtót, ahol Bella távozott. Emmett, csak elismerően füttyentett.

 - Ha ezt nem a saját szememmel látom, akkor nem hiszem el - tűnődött Jasper. - Ez elképesztő! Szerintem Bella rekordot döntött - nézett rám mosolyogva.

Mire válaszoltam volna, a többiek jöttek be kíváncsian, hogy mi történt. Közben gyorsan visszazártam a vérmintákat és kinyitottam az ablakot. Közben azon agyaltam, hogy miért is történt így. Valami nem stimmel. Egyáltalán nem ilyen reakciót vártam Bellától. Ebben azért van tapasztalatom.

 - Na mondjátok már mi történt! - faggatott Esme mosolyogva. - Hogy ment? És Bella hová tűnt?

 - Ne haragudj, majd a fiúk elmesélik - hárítottam. - Most azonnal beszélnem kell vele. Mert nem is tudom... - Nem fejeztem be, hanem mentem Bella után, akit a teraszon találtam meg. Sejtettem, hogy friss levegőre vágyik.

 - Bella! Jól vagy? - léptem mellé, és szegény még mindig megfeszített izmokkal támasztotta a korlátot.

 - Láthatod remekül  - felelte letörten. - Mára ennyi elég volt nekem - közölte határozottan.

 - Én is így gondolom, hogy kezdetnek bőven elég volt - egyeztem bele, de ahogy éreztem, valami nagyon nem úgy sült el, ahogy gondoltam, vagy Bella számított rá. - Őszintén nagyon megleptél, hisz mindenre felkészültem de erre nem, hogy semmi nem történik.

 - Egyenesen borzalmas volt. Csak az tartott vissza, hogy nem akarlak bántani - bukott ki belőle. Egyáltalán nem volt sikeres számomra, mert csak a te irántad érzett tiszteletből voltam képes uralkodni magamon. De mi lesz ha egyszer nem vagy ott? - nézett rám elkeseredve. - Vagy ha egyszer tényleg egyedül leszek?  Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz - csóválta meg a fejét. - Nos, nem igazán tudtam, hogy erre mit mondjak. De hirtelen bevillant egy ötlet, amitől kiderül, hogy Bella valóban erős jellem e.

 - Kicsim. Független attól, hogy  így érzed, akkor is jó kezdet. Mindannyiunkat leköröztél. És ne hidd, hogy csak miattam voltál képes ellenállni, mert ha nem akarnád ezt az életformát, akkor nem érdekelt volna semmi, csak az, hogy megszerezd tőlem a vért.

 - Most csak vigasztalni akarsz - hajtotta le a fejét szomorúan. - És egyáltalán nem volt nagy dolog. - Majd halványan elmosolyodott. - Különben is téged senki nem tud lekörözni.

 - Ezt most, hogy érted? Hisz Rose, vagy Emmett sem bántottak soha senkit.

 - Ez így igaz. De gondolj csak bele, nekik volt segítségük, ahogy nekem is. Neked volt valaki aki elmondta volna, hogy mi a fene történik veled? - nézett rám kérdően. - Totál magadra voltál utalva, és ennek ellenére a saját önuralmadnak köszönhetően jutottál idáig. Neked senki nem segített, mikor újszülött voltál. Érted már? E miatt vagy különleges. És valószínű, hogy nem is lesz még egy ilyen vámpír, mint te, míg világ a világ. És tudod mire jöttem rá? - mosolygott rám. - Én csak megingattam a fejem, hogy nem. - Köztünk a Volturi név, még a legvadabb vérszomjasabb vámpírba is félelmet kelt. Független attól, hogy az általuk hozott szabályokat betartjuk, vagy sem. Ennek ellenére féltél valaha is tőlük?

 - Nem, de nem is adtam okot rá, hogy nézeteltérésem legyen velük - feleltem őszintén, és nagyon meglepett a társalgásunk legújabb formája.

 - Arra jöttem rá, hogy a Volturi tart tőled, és valahol tisztelnek, hogy ilyen életformát élsz.

 - Na várj kicsim, ezt most nem igazán értem. Még, hogy tartanának tőlem. - Bella csak mosolygott azon, hogy mennyire meglepett az iménti kijelentése.

 - Mindenre emlékszem, mikor kómában voltam, és csak naphosszat meséltél nekem, az életedről - mosolygott. - Arra különösen, mikor Volterrába kerültél, és Aro a képességével minden másodpercedről tudott. Nagyon is meglepődött, hogy magadra hagyott újszülöttként, tudatalattidban minden ránk vonatkozó szabályt betartottál. És azért meg tisztel, még akkor is, ha ezt soha nem fogja bevallani magának, hogy semmivel nem tudott lebeszélni a vegetáriánus életedről. Ja és azt kihagytam - kuncogott. - Hogy féltékenyek is, hogy ennyien együtt vagyunk. Hisz utánuk, mi vagyunk a legtöbben egy családként, és nagyon szeretnék némelyikünk képességét. Lassan a Cullen név is, hasonló hatást kelt, mint a Volturi.

Pár percig, csak hallgattam, és rágódtam Bella szavain. Megdöbbentett, hogy ő így látja a dolgokat és semmi nem jutott eszembe, amivel nem értek egyet. Valóban, már voltak jelei annak, hogy a Volturi klánnak leginkább az nem tetszik, hogy nagy a családunk.

 - Azt hiszem, hogy teljesen egyet kell értsek a húgival - kaptam fel a fejem Jasper hangjára. - Ő végre kimondta azt, amit mindegyikünk sejtett. És ebben mindenki egyetért - mosolygott Jasper, és a többiek is gyülekeztek a teraszon.

 - Ha így gondoljátok, az csak jó mindenkinek - mosolyogtam el magam, és oda léptem Esme mellé. - Nagyon jól esett, hogy így összetart a család, és remélem, hogy Edward is helyre teszi magát, mert kap egy hónap szobafogságot.

 - Azt hiszem, nekem van még egy kis beszélnivalóm valakivel - szólt Bella váratlanul, és közben felsandított Edward ablaka felé.

 - Hát, akkor csak ügyesen - mosolyogtam halványan rá. - Ja, és holnapra készülj, mert újabb kihívások várnak rád.

 - Még is mi? - nyögte Bella.

 - Majd meglátod - zártam le, és direkt nem mondtam neki semmit. - Bella kissé durcásan, de egy halvány mosollyal az arcán vonult el.

 - Mit találtál ki neki? - érdeklődött Esme, és Jasper is kíváncsi volt rá, legalábbis a felcsillant szemeiből erre következtettem.

 - Ha úgy vesszük, holnap Bellát bedobom a mély vízbe. Elviszem egy távolabbi városba, ahol senki nem ismer minket, és élesben gyakorlok vele. A mai után úgy gondolom, hogy nem lesz semmi baj.

 - Esme, csak felszisszent. - Őszintén remélem, hogy nem lesz gond. Én sosem felejtem el, hogy mennyire nehéz volt... - szorította össze a szemét. -  Az a több ezer illat. Kérlek nagyon legyél óvatos - nézett rám félve.

 - Ne aggódj, bízok Bellában. De,  - Majd Jasper felé fordultam. - Ha nincs más dolgod, akkor szeretném, ha te is jönnél, de úgy, hogy Bella ne tudjon róla. Tisztes távolságból gyere utánunk.

 - Rendben. Nem is hagynám ki - mosolyodott el halványan. - Majd Alice termett előttem egy pillanat alatt, ijedten és egy kicsit dacosan nézve rám.

 - Ezt nem gondolhatod komolyan! - suttogta, hogy Bella ne hallja, de az indulat, amit aggódásnak tudtam be, érezhető volt.

 - Nyugi édes - csitította Jasper, engem megelőzve. Carlisle tudja mit csinál. És én bent voltam az előbb és láttam Bella, hogyan reagált a vérre. Nem lesz semmi baj. És én is ott leszek a közelükben.

Alice, csak megcsóvált a fejét jelezve, hogy még mindig veszélyesnek tartja az ötletemet, de már nem volt ellenvetése. - Hát jó, de holnap folyamatosan figyelem Bellát, és egyből hívlak, ha kell.

 - Rendben - egyeztem bele. - Alice kicsit megkönnyebbülve elvonult Jasperrel, így Esmével ketten maradtunk. - Esme szemei már eléggé feketék voltak, és nekem se ártott már vadásznom, főleg, hogy holnap nagyon is észnél kell lennem. Mert, bár mennyire is bízok Bellába, egyetlen apró hiba nem csúszhat a tervembe.

Ahogy Esmével egymásra néztünk, szavak nélkül is tudtuk, hogy mire gondol a másik. Kézen fogtam, és kisétáltunk a házból, egyenesen az erdőbe vadászni.




( Bella szemszöge)


- Mondhatom remek. Most megint agyalhatok, hogy Carlisle mivel akar megkínozni. Persze tudom, hogy nem akar nekem rosszat, de hiába akkor is félek az ismeretlentől. Na jó, most másra kéne koncentrálnom. Már a lépcső fordulóban voltam, és nagyon gondolkoztam azon, hogy most mit kezdjek Edwarddal. Hiába szeretem őt őrülten, akkor is nagyon bosszant a dolog. Persze, most félre vonul, és lapít a szobájában, és azt várja, hogy magától megoldódjon minden. Egy jó kis fejmosást nem fog megúszni.  Mikor benyitottam a szobánkba, épp az ágyon volt kinyúlva, és valami filozófiai könyvet olvasott. Felkapta a fejét, és félredobta a könyvet. Valahol jól esett, hisz teljesen ám figyelt. Elővette a csábosabb mosolyát, aminek igyekeztem ellenállni. Persze nagyon nehéz volt nem rávetnem magam. Észrevettem magamon, hogy egyre inkább napról, napra jobban kívánom a testi közelséget.

 - Na, hogy ment? -- érdeklődött, majd megindult felém pár lépést. Mikor látta, hogy nincs ellenemre a dolog, magához ölelt. Egy pillanatra elgyengültem, és jól esően omlottam a karjaiba, de aztán sikerült fegyelmeznem magam. Elengedtem őt, és leültem az ágy szélére.

 - Tűrhetően - mormoltam, és nem szívesen gondoltam vissza Carlisle dolgozószobájában történtekre. - Apánk, még életben van. - Direkt hangsúlyoztam az apánk szót, ezzel is jelezve Edwardnak, hogy még haragszom rá.

 - Senki nem mondta, hogy egyszerű lesz. - nyugtatott Edward, gondosan figyelmen kívül hagyva az iménti célzásomat. - Nekem még száz év után is nagyon nehéz időnként visszafogni magam -  csóválta meg a fejét. - És, hogy annak idején pár évre elhagytam Carlisle-t és Esmét, a mai napig nem tudom feldolgozni valahol. Csak azzal nyugtatom magam, hogy ha nem próbálom ki milyen a nomád élet, akkor a mai napig piszkálna a dolog, hogy milyen lehet. Így tudok különbséget tenni, és boldog vagyok, hogy ezt az utat választottam. - Bella - ült le mellém, és megfogta a kezem. - Tudom, hogy pokoli nehéz, de megéri a fáradságot. Míg régen úgymond a 'másik' oldalon álltam - borzadt el a gyönyörű arca egy pillanatra. - Már undorodtam magamtól, és gyűlöltem magamat. Csak addig élveztem a dolgot, míg megöltem azokat a szerencsétleneket. Utána tonnás súlyokként nyomott a bűntudat. És úgy éreztem, hogy egyre jobban csúszok le a lejtőn. Kegyetlenül nehéz volt leállnom, de miután sikerült, úgy éreztem, hogy megtisztultam. Életem legjobb döntése volt visszatérni, a szüleimhez. Pedig teljesen igazuk lett volna, ha soha többé nem állnak szóba velem.

A szám tátva maradt Edward vallomásán, és a szavaiból ezennel együtt egy bocsánatkérést is kihámoztam. Már nem is akartam szóba hozni a hülyeségét, hisz felesleges lett volna. Csak odabújtam hozzá, és eléggé nagy hevességgel lecsaptam az ajkaira, amit szintén heves viszonzásra talált. Szerencsére, hogy Edward időnként a nyakamat is gyengéd kezelésbe vette, így sikerült levegőhöz jutnom ami felesleges volt, de annyira emberi. A simogatásoknál és csókoknál most sem mentünk tovább, de nem is éreztük szükségét. Életem eddigi legkellemesebb estéjét, és éjszakáját töltöttem el életem szerelmével. Erőt merítve belőle, a holnapi titkos feladatra.

Vég, és Kezdet 13.

( Bella szemszöge)



 Nagyon kellemes volt az elmúlt nap és éjszaka Edwarddal. Bár, egy kicsit bűntudatom van amiatt, hogy még nem voltunk 'úgy' együtt, de szerencsére soha egy rossz szóval sem illette, és nem sürgetett. Persze érthető, hogy igen csak zűrös időszakon mentem át, és még nincs vége. Ráadásul itt a nyakamon apa temetése, és egy költözés. Meg az a titokzatos ötlet, amiben Carlisle segít, hogy minél gyorsabban fejlesszük az önuralmamat. Csak az nyugtat, hogy nem lehet annyira őrült terv, ha Carlisle belement ismerve Alice merész észjárását. Végül is, bármire hajlandó vagyok azért, hogy soha ne bántsak senkit. Azt végképp nem bírnám feldolgozni, ha a vérszomjam miatt valakinek a halála nekem lenne köszönhető. Biztos fura fintor hagyta el a szám, mert Edward elmosolyodott.

 - Min gondolkozol? - tudakolta, majd leült mellém az ágyra. - Biztos nem volt túl kellemes gondolat, ahogy eltorzult az arcod - simított végig az említett helyen, majd lágyan belecsókolt a nyakamba. Kellemesen végigborzongtam, de csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy milyen megpróbáltatások várnak rám.

 - Azon agyalok, hogy Carlisle és Alice mit találtak ki nekem. - Majd hirtelen felkaptam a fejem. - Hé! Te biztos tudod. Vagy rosszul gondolom? -  Néztem kérdően és dacosan Edwardra, aki csak sunyin mosolygott.

 - Ami az illeti tudok róla, de hidd el jobb ha nem tudod. - Majd újra közeledett hozzám, de eléggé eréjessen eltoltam magamtól.

 - És gondolom nem is akartad elmondani - durcáskodtam tovább.

 - Kérlek ne haragudj, de Carlilse  úgy gondolja, hogy ha tudnád előre akkor rákészülnél. És szeretné látni, hogy miként reagálsz majd így, hogy nem tudsz semmiről. Amúgy is akar majd beszélni veled. - Majd Edward visszahúzott magához. - Ne durcáskodj, minden oké lesz.

 - Hát persze - morogtam tovább, de jól esett odabújni hozzá. Nagyon bosszantó tud lenni, ha pont én nem tudok semmiről, aki a főszereplője lesz egy nehéz megpróbáltatásnak. Mert biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű.

 - Amúgy én is bevághatnám a durcit - szólt váratlanul Edward, mellyel kizökkentett a gondolataimból.

 - Ezt most miért mondod? - néztem rá értetlenül. És valahogy a csillogó aranybarna szemei, most furán fénylettek.

 - Mert én sem tudok sok mindenről, amiket csak Carlisle-nak mondasz el. Néha kezdek féltékeny lenni.

 - Te meghibbantál! - bukott ki belőlem. - Egyáltalán, hogy gondolhatsz ilyet? - Húzódtam el tőle, és nagyon dühösen néztem rá. Ha ember lennék, most valószínű, hogy pulykavörös színt öltene az arcom a dühtől.

 - Jó persze, tudom, hogy hülyeség - kezdte mosolyogva, miután látta rajtam, hogy kezdek kiakadni. - Gondolj csak bele, ha a helyembe lennél. Milyen érzés lenne, ha szerelmed, egy más valakinek mondaná el minden érzését, és nem neked?

 - Eléggé rosszul értelmezed a dolgokat és most, ha nem haragszol, akkor nem kezdek bele a magyarázkodásba, mert még olyat mondanék, amit később megbánnék. Jó lenne, ha máskor előbb gondolkodnál, mielőtt csak úgy meggyanúsítasz, egy ilyen abszurd dologgal. - Majd felpattantam, és elindultam ki a szobából, mielőtt hozzávágnék valamit, de az ajtóból még visszafordultam. -- Nagyon csalódtam benned Edward Cullen. Nem hittem volna, hogy ennyire nem bízol bennem, vagy Carlilse-ba, aki apád helyett is apád. - Majd rácsaptam az ajtót, és egy pillanat múlva már a lépcsőn viharoztam lefelé, szegény Emmettet majdnem fellökve. Hallottam, ahogy Edward utánam szól, hogy ne menjek, és ne haragudjak rá, de úgy éreztem jobb ha nem maradok vele egy helyiségben. Egy perc múlva már az erdő mélyén voltam. Kinéztem magamnak a legmagasabb fát arrafelé és meg sem álltam, míg felértem a tetejére.

 Közben minden olyan jelzővel illettem Edwardot, aki az én nagy örök szerelmem, amit máskor még csak nem is gondoltam soha. Még, hogy féltékeny rám és Carlisle-ra? Hát nem veszi észre, hogy ahová eddig eljutottam, az csak is Carlisle-nak köszönhető. Egyszerűen nem fér Edward idióta fejébe bele, hogy ő teljesen más. Akár mennyire is szeretem őt vannak dolgok, amiket csak Carlisle-lal tudok megbeszélni. Ő valahogy teljesen máshogy áll a dolgokhoz. Mindig meg tud nyugtatni, és eléri, hogy a dolgok pozitív oldalát lássam. Ő nekem olyan mint egy igazi apa, aki minden nyavajjgásomat, és hülyeségemet hősiesen tűri, és mindig van ideje rám. Ami megvallva, mindig is hiányzott. Ez Charlie-val nem igazán működött. Bár lehet, hogy ha végig együtt éltem volna vele, akkor sokkal szorosabb lett volna a kapcsolatunk, de sajnos ezt már soha nem tudom meg.

És Carlisle, minden téren pótolja nekem azt az igazi apai szeretetet, ami mindig is nagyon hiányzott. Charlie a maga módján, megadott minden szeretetet, de van valami pulssz, amit Carlisle akaratán kívül áraszt felém, és Edward jobb ha beletörődik, mert nem vagyok hajlandó erről lemondani. Idióta Edward... de mégis nagyon szeretem és nem ajánlom neki, hogy még egyszer ilyen vérlázító gondolatai legyenek, mert letekerem a fejét. Nem baj, most csak egye meg amit főzött. Egy pár napig hagyom, hogy csússzon, másszon előttem a bocsánatomért. Legközelebb tízszer is meggondolja, hogy mit mond.



( Carlisle szemszöge)


Nem volt egyszerű kicsempésznem a vérmintákat de tudom, hogy sikerülni fog Bellának minél hamarabb kontrollálnia magát. Igaz semmit nem sejt abból, hogy mi vár rá, de pont erre vagyok kíváncsi miként fog reagálni.
Amint hazaértem a kocsival gyorsan beálltam a garázsba. Épp indultam fel az emeletre, mikor Alice nem épp a megszokott kedves hangját hallottam, hanem nagyon dühösen kiabált Edwarddal. Felsiettem hozzájuk, és fura volt látni, ahogy a pöttöm lányom, kikelve veszekszik a fiammal.

 - Komolyan mondom, hogy nem vagy normális! Hogy mondhattál ilyet? - villogtak dühösen Alice szemei, és úgy tűnt, hogy jogosan van kiakadva, mert Edward nem igazán volt vitapartner. Inkább csendben tűrte kedvenc kishúga szitkozódásait. - Azt ajánlom, hogy menj utána de azonnal, vagy... esküszöm letekerem a fejed.

Reméltem, hogy Alice, csak mérgébe mondta ezt. Bár fogalmam se volt, hogy mi történt, de Bella távolléte miatt kezdtem sejteni valamit.

 - Jól van! Felfogtam. Egy idióta vagyok. Most boldog vagy? - szólalt meg végre Edward is.

 - Igen! De sokkal boldogabb lennék, ha valóban felfogtad, hogy mekkora egy... á hagyjuk - legyintett Alice, majd kiindult a szobából. Nekem oda köszönt, és utána beviharzott a szobájába, eléggé indulatosan becsapva az ajtót. Egy pár pillanatig haboztam, majd végül bementem Edwardhoz.

 - Mi volt ez? - néztem rá, de nem voltam biztos benne, hogy választ is kapok, elnézve Edward arckifejezését. - Végül kis idő múlva megszólalt.

 - Mondtam valamit Bellának, amiért megharagudott. De már megbántam - jött a tömör válasz.

 - És mégis mivel bántottad meg? - tudakoltam. - Kicsit elszomorított a helyzet, hisz Bella végre kezd rendbe jönni.

 - Hidd el, jobb ha nem tudod - csóválta meg a fejét.

 - Ha így állunk, akkor annál inkább szeretném tudni. - És most már komolyan kíváncsi vagyok, hogy mi ez az egész, és Alice mitől akadt ki ennyire. - Majd Edward úgy nézet rám, mint egy ötéves kisgyerek aki rosszat csinált, és be kell vallania.

 - Elégedj meg annyival, ha tudnád akkor valószínű, hogy az első atyai taslit megkapnám tőled, és totál jogosan. - Nos ezen rendesen meglepődtem, hisz úgy gondolom, hogy nem tudnának olyat tenni a gyerekeim, hogy bár mikor is kezet emeljek rájuk.

 - Ha így gondolod, akkor tényleg nem akarom tudni - adtam meg magam. - De legalább azt mond meg, hogy Bella hol lehet. Minél hamarabb el kéne kezdeni  a gyakorlást.

 - Biztos nem ment messzire - vonta meg a vállát.

 - És miért nem keresed meg? Én a helyedben már itt sem lennék.

 - Tudom. Ne hidd, hogy legszívesebben nem mennék utána. De biztos, hogy elküldene a fenébe. Inkább megvárom míg lenyugszik, vagy hazajön.

 - Viszont én nem várok erre - néztem komolyan Edwardra. - Megyek és megkeresem.

 - Rendben - egyezett bele. - Mondd meg neki, hogy sajnálom.

 - Szerintem orvos vagyok, és nem postás. Jó lenne, ha végre egyszer helyre hoznád a hülyeségedet. Fogalmam sincs, hogy mi történt, de ismerlek annyira, hogy sokszor előbb cselekszel, vagy mondasz valamit, mint gondolkodnál. - Azzal kimentem Edward szobájából és elindultam, hogy Bellát megkeressem. Lefelé menet, Esme sietett felém.

 - Mi történt? - nézett rám ijedten. - Csak a hangzavart hallottam. Alice nagyon veszekedett Edwarddal.

 - Pontosan én sem tudom, de Edward megbántotta valamivel Bellát és szegény úgy tűnik, hogy világgá szaladt. Megpróbálom utolérni, mielőtt túl messzire megy. Ráadásul minél hamarabb el kéne kezdeni a gyakorlást vele, ha minden gond nélkül végigszeretné csinálni Charlie szertartását.

 - Jól van menj csak - adott egy röpke csókot. - Én meg azt hiszem elbeszélgetek egy kicsit Edwarddal. - Szigorodott el az arca egy pillanatra.

 - Rendben - egyeztem bele. - Úgy tűnik, hogy ráfér már egy kis anyai szigor. - Majd én is adtam Esmének egy csókot, és elindultam Bella után, bár fogalmam se volt, hogy merre induljak. Találomra elindultam, majd eszembe jutott, hogy az a legegyszerűbb, ha megkérdezem tőle. Összpontosítottam, és már küldtem neki a gondolataimat.

 - Szia kicsim. Merre vagy? Remélem nem akarsz bújócskázni? - tudakoltam, és bíztam benne, hogy választ is kapok.

 - Ücsörgök egy fa tetején - jött a tömör válasz.

 - Kérlek szűkítsük a meghatározást. Legalább azt áruld el, hogy milyen fán vagy. - Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy Bella viszonylag jó  passzban van.

 - Eléggé magas, barna a törzse, és zöldek a levelei. Amúgy fenyőfa, ha tudni akarod.

 - Na meg állj! Csak találjalak meg - mosolyogtam magamba. - Te most szórakozol velem? - Ahogy haladtam, már éreztem az illatát. Egy perc múlva már a fa alatt álltam, aminek a tetején trónolt a kedvenc lányom.

 - Most a fa alatt fogsz ácsorogni, vagy fel is jössz hozzám? - szólt le hozzám, immár a hagyományos módon. - Vagy talán tériszonyod van? - kuncogott. - Egy pillanat alatt felértem hozzá, és elkaptam.

 - Na most legyen nagy a szád. - Majd elkezdtem megcsikizni. Már tudtam, hogy csak Edwardra haragszik és reméltem, hogy tőle megtudom mi történt.

 - Mi történt? - tértem egyből a lényegre. - Alice-t még nem láttam ennyire kiakadva. Már azt hittem, hogy leszedi Edward fejét. Mégis mivel bántott meg?

Bella nem mondott semmit, csak megcsóválta a fejét egy fura fintorral társítva. Már komolyan elképzelni sem tudom, hogy most mi van.

 - Kérlek kicsim - húztam magamhoz. - Legalább te áruld el, mert a többiek nem mondanak semmit. Tényleg ennyire rosszat mondott?

 - Miből gondolod? - nézett rám kérdően.

 - Abból, hogy Edward csak annyit árult el, ha tudnék róla, akkor jogosan megkapná tőlem az első pofont. Bár számomra ez lehetetlen lenne.

 - Komolyan ezt mondta? - mosolyodott el Bella halványan, és gonoszul csillogott a szeme. - Mert akkor tisztában van vele, hogy mekkora egy idióta. De megbánja még - sóhajtott Bella a távolba meredve.

 - Valahogy úgy érzem, hogy tőled sem tudom meg, bár abban bíztam, hogy te elmondod.

 - Inkább nem - rázta meg makacsul a fejét, majd egy kissé szemrehányóan nézet rám. - Különben te sem árultad el, hogy mire készültök Alice-szel. Már tisztára egy frászban vagyok, hogy mit kell csinálnom, hogy fejlődjön az önuralmam.

 - Ne legyél igazságtalan. Ez teljesen más - nyugtattam. - De jól van. Köthetünk egy egyezséget - nyújtottam felé a kezem.

 - Miben? - csillantak fel a szemei. - Majd a kezét belerakta az enyémbe.

- Elmondom, hogy mit fogunk csinálni, ha te is elárulod végre, hogy Edward mivel bántott meg - közöltem vele az egyezség feltételeit.

 - Ezt nem úgy hívják, hogy zsarolás? - mosolygott, majd kirántotta a kezét az enyémből.

 - Én inkább úgy hívnám, hogy enyhe apai terror - nevettem. - De úgy tűnik, hogy ez sem segít. Viszont, így te sem tudod meg, hogy mit találtunk ki neked.

 - Csak pasival ne kezdjen egy nő - forgatta meg a szemeit. -  Szóval biztos, hogy tudni akarod? - váltott komoly arcra Bella. - Előre szólok, hogy nem fog tetszeni.

 - Persze, hogy tudni akarom. - És meglepett, hogy Bella végül beadta a derekát.

 - Csak egy feltétellel árulom el - nézett rám szúrósan. - Edward nem tudhatja meg, hogy elmondtam.

 - Rendben - egyeztem bele, és most már tényleg furdalta az oldalamat a kiváncsiság. Majd Bella vett egy nagy levegőt, mielőtt hozzákezdett.

 - Edward meggyanúsított, hogy biztos van köztünk valami, mert túl sokat vagyunk együtt, és sok mindent veled beszélek meg. Már tegnap óta ilyen fura volt, és bántotta, hogy te találtál meg a régi házunkba. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, de akkor is nagyon dühös vagyok rá, mert azt még lenyelem, hogy bennem nem bízik, de hogy rólad is egyáltalán merne ilyet feltételezni? Ezen totál kiakadtam - hadarta el egy szuszra Bella.

 - Hogy miii? Te és én? - kaptam sokkot hirtelen, és ha nem kapaszkodom, akkor egy dupla hátra szaltóval landolok. - Ezt meg, hogy gondolhatta? - csóváltam meg a fejem. Ezek után érthető, hogy Alice ennyire kiakadt. Percekig nem szóltam, csak próbáltam felfogni ezt a képtelenséget. Komolyan mondom, hogy Edward tényleg nem normális. Minden kezdett szépen helyre jönni, erre neki muszáj valami hülyeséggel elrontani mindent.

 - Azt hiszem, hogy nekem is el kellene beszélgetnem egy kicsit Edwarddal - motyogtam magam elé.

 - Ne! - szól hirtelen Bella. - Megígérted, hogy úgy teszel, mintha nem tudnál róla - nézett rám könyörgően.

 - Tudom kicsim, de... sok mindent elnézek, de egy ilyen súlyos hülyeség felett, már nem hunyhatok szemet. - Majd elgondolkodtam, és való igaz nem szeghetem meg a Bellának tett ígéretemet. - Jól van - mosolyogtam rá halványan. - De akkor is fogok vele beszélni alkalom adtán, hogy ne sejtse, tudom ezt az egészet.

 - Köszi - bújt oda hozzám Bella.

 Egy darabig csendben ültünk és furcsálltam, hogy Bella még nem követelte az alku rám eső részét.

 - Mondd csak! Nem akarod tudni, hogy mivel készültünk Alice-szel? Elvégre rajtam a sor, ha megegyeztünk.

 - Meggondoltam magam - mosolygott sejtelmesen. - Ha belementél akkor biztos nem lesz annyira rossz. Elvégre nem akar rosszat nekem az új apukám. - Csak mosolyogtam és hihetetlennek tűnt, hogy Bella pár szóval felülmúlja bármelyik testvére szeretetét. Vagy legalábbis ő nem rejti magába az érzéseket.Nem akarom elhinni, hogy Edward nem veszi észre, hogy Bella mekkora kincs neki.

 - Akkor, ha gondolod mehetünk is - ajánlottam. - Vagy még nem akarsz Edwarddal találkozni? Amit meg is értek.

 - Edwardot, csak bízd rám. Két nap és nem ismersz rá. Bár lehet, hogy kérek egy kis segítséget Rosalie-tól - merengett el a távolba. - Még nem sok tapasztalatom van e téren.

 - Szerintem meg ne így van - csóváltam meg a fejem. - Ti nők, született tehetségek vagytok abban, hogyan kínozzatok egy pasit - mosolyogtam. - Legfeljebb csak tanácsot kérhetsz Rose-tól. A génjeitekben van ez a fajta gonoszság.

 - Hú, ezt most úgy hangzott, mintha már Esme bevetette volna rajtad valamelyik módszert - kacagott Bella.

 - Eddig még megúsztam, és azért nagy teljesítmény száz év alatt nem kihúzni a gyufát.

 - Na, akkor Edward rekordot döntött. Hisz még, csak el sem jegyzett, de már kihúzta a gyufát, ahogy te mondtad.

 - Ebben igazat kell adjak. Különben is ezek után alaposan meggondolom, hogy hozzáadom e a kedvenc lányomat - mosolyogtam én is.

 Bella csak nevetett egy jót, majd mindketten egy laza mozdulattal leugrottunk a fáról, és elindultunk vissza a házba. A csalódásom ellenére, amit Edward iránt éreztem, elszomorított, de annak viszont örültem, hogy Bella nem vette annyira a lelkére a dolgot. Piszok mázlija lesz Edwardnak, ha ezt megússza egy kisebb fajta kínzással, persze nem szó szerint. És az is biztos, hogy idővel alaposan elfogok beszélgetni vele.

Próbáltam felülemelkedni ezen az egész félreértésen, és Bellával való nehéz feladatra koncentrálni.

Vég, és Kezdet 12.

( Carlisle szemszöge)



Amint hazaértünk, Alice és Edward már a ház előtt vártak.

- Tudtam tudtam! - harsogta Alice bele az erdő csendjébe, miközben a nyakamba ugrott, alig várva, hogy kiszálljak az autóból. Épp, hogy viszonoztam az ölelést, már a következő pillanatban Bellán csüngött. Persze a ricsajra mindenki előjött, és öröm volt végignézni a boldogságtól csillogó szemeken.

- Köszönöm, hogy visszahoztad - ölelt meg a fiam is, akit végre mosolyogni láttam. Majd Bella mellé osont, és magához ölelte. Esme megkönnyebbült mosollyal az arcán bújt hozzám.

- De jó, hogy végre együtt vagyunk újra - súgta. - Tényleg mivel tudtad rávenni, hogy visszajöjjön? És egyáltalán honnan tudtad, hogy hol van?

- Csak volt egy tippem, hogy hol lehet és szerencsére bejött. És csak beszélgettünk. Talán Bella rájött, hogy ha beszél az érzéseiről, akkor kevésbé rossz, mintha begubózna. - És valójában tényleg nem tudom, hogy miért tudok csak igazán én hatni Bellára. És mi az oka annak, hogy ennyire jó a kapcsolatunk. Bár, régebben is nagyon jól kijöttem vele, mikor még ember volt.

- Emmett! - szólt Bella a másik fiamnak. - Valamelyik nap, ígértél nekem valami töltött macit - mosolyodott el. - Áll még az ajánlatod?

- Naná! - vigyorgott Emmett. - Mióta várok erre, hogy gyere velem macivadászatra. Amúgy, csak nem szomjas az én húgocskám?

- Az enyhe kifejezés, úgyhogy ne csak beszéljünk róla, hanem menjünk - türelmetlenkedett. - Te is jössz? - fordult Edwardhoz.

- Még szép! Ezt nem hagynám ki semmiért. Remélem, hogy előbb kapsz el egyet, mint Emmett - súgta Bella fülébe, amit persze mi is hallottunk, és jót nevettünk Emmett felháborodásán.

- Hé! Tudtommal én vagyok a legjobb Macivadász, és senkinek nem áll szándékomban átadni ezt a posztot. Úgyhogy csak álmodozzatok - vigyorgott. - Na mi van? Még ma elindulunk? - tette csípőre a kezét, indulásra várva.

- Ez jó bulinak ígérkezik. Ezt mi sem hagyjuk ki. Ugye édes? - fordult Alice Jasper felé, aki hevesen bólogatott.

- Kérlek, hogy vigyázzatok és legyetek résen, ha kell - szóltam komolyan mindenkinek. - Nem szeretném, ha bár mi baj történne.

- Nem lesz semmi baj - ígérték meg kórusban. - Így a helyzet Esmével nekünk is kedvezett, mert egy kis időre kettesben lehetünk, hisz a medvék innen eléggé messze vannak. Pár pillanat múlva, már csak a hangjukat hallottuk a gyerekeinknek, főleg Emmett és Edward vicces civakodását, mikor Esme szó szerint húzott magával a házba és lazán letámadott.

- Mit szólnál, ha kihasználnánk ezt az ajándékba kapott időt? - mosolyodott el hamiskásan, amire én egy szenvedélyes csókkal válaszoltam. Így nem volt kérdés, hogy mivel töltöttük el az időt, míg a csemetéink vadászaton vannak.



~ ~ ~

( Bella szemszöge)


Minden gondom és bajom ellenére, egy kicsit izgatott vagyok, hisz ez lesz az első macivadászatom. Már szinte, se hallok se látok a szomjúságtól és remélem, hogy hamarosan csillapíthatom. Olyan gyorsan futok, hogy csak Edward tudja tartani velem az iramot.
Már jó ideje futottunk, mikor valami isteni finom illat csapta meg az érzékeny szaglásomat, és azonnal irányt váltottam annak forrása felé. Igaz hallottam, hogy szinte az összes tesóm utánam kiabált, hogy ne, de engem nem érdekelt, csak az, hogy minél előbb célba érjek. Mire észbe kaptam, Jasper és Emmett erős szorításában találtam magam. Egy két pillanatig, még a vérszag utáni vágy hajtott, és mindent elkövettem, hogy szabaduljak a szikla merev szorításból, de lassan Edward lágy hangja kezdett magamhoz téríteni.

- Kérlek higgadj le, menjünk a másik irányba - nézett rám, azokkal a gyönyörű aranybarna szemeivel, majd mikor látta, hogy tisztul a fejem, bólintott a bátyai felé, hogy elengedhetnek.

- Sajnálom - motyogtam lehajtott fejjel, miután világos lett, hogy mire készültem.

- Oda se neki - vigasztalt Rosalie. - Szerencsére Alice látta előre, hogy mit akarsz. Ráadásul, ha az a béna csajszi nem sérti meg a lábát, akkor nem lett volna semmi baj. Idióta turisták - morgott. - Sosem elég óvatosak. Láttátok azokat? Jó, hogy nem kiskosztümbe jönnek az erdőbe.

Jól estek Rosalie szavai és úgy éreztem, hogy engem védett, pedig ha van elég önuralmam akkor nem kattantam volna be.

- Köszi Rose, hogy mellém állsz, de ha nem vagytok itt, akkor nem csak a lábát sértette volna fel - húztam el a szám. - Mindegy nem is akarok arra gondolni, hogy mi lett volna ha...

- Jaj húgi - vigyorgott Alice. - Semmi baj az önuralmaddal. Már így is túlszárnyaltál mindannyiunkat.

- Jól van, jól van - bújtam oda szégyenlősen Edward mellkasához. - Ennyire ne vigyétek túlzásba a vigasztalásom.

- Ha befejeztétek a bájcsevegést, akkor talán visszatérhetnénk az eredeti tervhez - türelmetlenkedett Emmett. - Azt hiszem, már érzem is - szimatolt jó mélyeket a levegőbe.

Én is követtem a példáját, és a nyál a méreggel összefutott a számba, ezzel egy különös egyveleget létrehozva, amint megéreztem a fincsi illatot. Emmett el is iramodott, majd mind követtük, és egy perc múlva rá is bukkantunk az áhított zsákmányra. Ami a legjobb, hogy kettő medve is épp arra bóklászott. És, mintha csak megbeszéltük volna, Emmett az egyikre, én a másikra vetettem rá magam. Mire a " reggelim" kettőt pislogott, már bele is mélyesztettem az ütőerébe a fogaimat, és élvezettel nyeltem a torkom kaparását csillapító meleg vért. Pillanatok alatt kiürítettem a maci véredényeit, majd figyeltem Emmettet ahogy még mielőtt végezne ő is a reggelivel, előtte még lejátszott vele egy pár boksz meccset. Miután úgy ítélték meg a többiek, hogy három egyre nyert Emmett, mert a medve ahogy felbőszült, bevitt egy akkorát neki, hogy egy fa keresztbe eltört, utána pár pillanat alatt ő is végzett vele.

- Ez fincsi volt - simította meg a saját hasát Emmett, amin jót nevettünk. - Húgi mit szólnál egy kis desszerthez? A vadnyulak eléggé jó húsba vannak errefelé.

- Benne vagyok - bólogattam hevesen, majd Emmett után rohantam nyuszivadászatra. Miután fejenként két zsákmányt is elkaptunk, visszamentünk a többiekhez. Ők leültek a fűbe kör alakban, majd Emmettel csatlakozva mi is leültünk a párjaink mellé.

- Szomjas vagy még? - duruzsolt a kedvesem a fülemben.

- Most igazán jól laktam én is - bújtam hozzá szorosan. - Ti nem vadásztok? - néztem a többiekre.

- Én tegnap előtt voltam Edwarddal - szólt Rosalie. - És ahogy Alice-t és Jaspert elnézed, még van egy hetük simán.

- Jó lenne ha már nekem is, csak két hetente kellene vadászni.

- Majd ha már egy éves elmúltál - csicsergett Alice. - Bella! - nézett rám komolyan. - Gyere meg kéne beszélnünk pár dolgot - nyújtotta a kezét felém.

- Mit? - lepődtem meg, de azért felálltam és elindultam vele egy kicsit távolabb a többiektől.

- Miről akarsz beszélni velem? - tudakoltam, de valahol sejtettem, hogy nem lesz vidám fecsegés.

- Gyere üljünk le - kérte, majd miután leültünk egy kidőlt fatörzsre, szomorúan nézett rám. - Két hét múlva lesz Charlie búcsúztatója. Tudom, hogy nem kellemes téma, de eléggé közel van az időpont és egy kicsit aggódunk, hogy miként fogod bírni a sok ember közelségét. Hisz nagyon sokan lesznek ott és tudod, hogy mivel rendőr volt, dísz szertartás lesz és ilyenkor az állam is részt vesz, mert hivatalosan a rendőrség a saját halottjának tekinti. És úgy gondoljuk, hogy el akarsz jönni. Nem?

- Ez nem is kérdés. Persze, hogy ott akarok lenni - sóhajtottam. - És igen eléggé aggaszt, hogy túl sok illatforrás lesz. Meg ráadásul mi lesz ha felismernek? - jutott hirtelen eszembe.

- Ó, e miatt egy percig se aggódj - mosolygott. - Rosalie-val úgy átalakítunk, hogy még mi sem ismerünk majd rád. Tudod egy jó paróka, smink és már meg is oldottuk.

- Képzelem - forgattam meg a szemeimet. - Amúgy, majd sokat vadászok addig, hogy ne legyek szomjas - rántottam meg a vállam. - Csak kibírom valahogy, és majd vigyáztok, hogy ne veszítsem el a fejem.

- Persze, hogy vigyázunk, de... azt hiszem, hogy van egy ötletem, hogyan tudjuk két hét alatt fejleszteni az önuralmad - csillantak fel a szemei.

- Még is hogyan? - Bár, Alice arckifejezéséből levágtam, hogy nem fogom megtudni.

- Még nem árulom el, mert előbb beszélek Carlisle-lal, hogy segítsen.

- Jaj, Alice ne csináld már! És Carlisle, hogyan tud segíteni?

- Nem, még nem mondok semmit. Gyere menjünk vissza a többiekhez - ugrott fel, és néha tényleg iszonyú bosszantó tudott lenni a kedvenc nővérkém.

Még morogtam magamba, hogy most jól felcsigázott, de nem mondott semmit. Közben én is vissza értem Edward mellé, aki a nyakamba lopott csókkal zökkentett ki a bosszús gondolataimból.

- Lassan haza mehetnénk - szökkent talpra Emmett. - Majd mind így tettünk és elindultunk emberi tempóban haza.

-- Miért nem futunk versenyt? - ajánlotta Emmett.

- Hova siessünk, és különben is hagy legyenek még egy kicsit kettesben Carlisle és Esme - mosolygott hamiskásan Alice. - Már rájuk fért egy kis magány. Ráadásul úgy is Bella nyerne.

- Nem gondolod Rose baby, hogy nekünk is valami ilyesmit kéne tervezni - kapta ölbe Emmett Rose-t.

- Benne vagyok édes, de amúgy megrendelted az új ágyunkat? Mert a régi szerintem nem húzza sokáig - kuncogott Rose.

- Te jó ég ! - nézett az égre Jasper. - Őszintén ez már a hányadik ágy lesz? - nevetett, melyben mind csatlakoztunk. - Azért a ház egybe marad, vagy ti külön költöztök.

- Az nem jó ötlet, mert míg velünk laknak, addig viszonylag visszafogják magukat - vigyorgott Edward. - És különben is olcsóbb ágyat venni, mint új házat. - Erre a megjegyzésre, már fogtuk a hasunkat a nevetéstől.

Nagyon jót tett az aktuális lelki állapotomnak a tesók törődése, és Edward szerelme. De sajnos, még mindig rágódtam a történteken, és igen is minél előbb meg kell tanulnom a tökéletes önuralmat. Borzalmas az a tudat, hogy egy két lábon járó időzített bomba vagyok. És, bár bosszantott Alice titkolózása tudom, hogy ha Carlisle segít akkor sikerülni fog, legyen bármilyen nehéz.





(Carlisle szemszöge)


Rég volt már, hogy egy kis időre kettesben legyek az én imádott feleségemmel. Csodás pillanatokat töltöttünk el, míg a gyerekeink távol voltak. Már biztosan hazafele jönnek, de van egy olyan gyanúm, hogy nem fognak sietni. Hisz Alice biztosan tudta, hogy mire készülünk.

- Ezt gyakrabban is megismételhetnénk - bújt hozzám Esme. - Már nagyon hiányzott ez nekünk - tapadt az ajkaimra, melyet szenvedélyesen viszonoztam.

- Igen igazad van. Majd gyakrabban küldjük el őket kirándulni - mosolyogtam, majd egy újabb csók után lassan rendbe szedtük magunkat, hisz már csak pár percnyire voltak.

Nem sokra rá, meg is érkeztek nagy robajjal, vidáman. Egyedül Bella tűnt egy kicsit, nem is tudom... talán szomorúnak, vagy zaklatottnak annak ellenére, hogy ő is mosolygott Edward és Emmett szokásos szócsatáján.

- Minden oké volt? - kérdeztem úgy általánosságban, de nem igazán figyeltek, mert Alice épp ráugrott Emmettre, aki csak nevetett azon, hogy a kis törpilla üti veri, de inkább neki egy kellemes masszírozásnak felelt meg.

- Elég legyen! - kiáltott Esme, de nem bírta ki nevetés nélkül. - Viselkedjetek már. Tisztára mint az ovisok - nézett rám, és rájött jobb ha feladja. - Közben észre vettem, hogy Bella kihasználva a felfordulást felment az emeletre, majd Edward utána ment. Alice, miután belefáradt Emmett püfölésébe felállt rendbe szedte magát, majd hozzám fordult.

- Van egy perced? Valamit szeretnék megbeszélni veled.

- Persze gyere - hívtam, és elvonultunk a dolgozó szobámba. - Miről van szó? - érdeklődtem.

- Belláról - vágott a közepébe. - Tudod, hogy két hét múlva lesz Charlie temetése és nagyon aggódik, hogy hogyan fogja bírni azt a sok embert, de minden képen szeretne ott lenni, ami érthető. És az jutott eszembe, hogy tudnál  neki segíteni ugyan úgy, mint régen Esmének.

- Mire gondolsz pontosan? - És komolyan nem tudtam, hogy Alice-nek, min jár a feje.

- Arra, hogy hazahoznál vérmintákat, és azokon gyakorolna - rágcsálta a szája szélét és láttam, hogy elbizonytalanodott azon, valóban jó ötlet lenne e. - Vagy szerinted ez nem jó ötlet?

- Végül is - gondolkodtam el. - Megpróbálhatjuk - mosolyogtam Alice-re, aki a nyakamba ugrott, hogy elfogadtam az ötletét.

- De jó! biztos sikerülni fog, hisz nagyon ügyes - lelkendezett.

- Igen reméljük, hogy sikerülni fog neki. De miért van rossz kedve? - tudakoltam. - Legalábbis úgy láttam, hogy valami gond van - néztem komolyan Alice-re.

- Volt egy pár kiránduló arra, és az egyik felsértette a lábát. És Bella megérezte a vérszagot de időben visszatartottuk, mert láttam előre. És ez pont még a vadászat előtt történt - foglalta össze a lényeget Alice.- És most csak bűntudata van attól, hogy szándékában állt hülyeséget csinálni. De nem is kellett annyira visszatartani, és ezért gondoltam, hogy egy kis gyakorlással gyorsan megtanulja az önuralmat - hadarta Alice, és nagyon aranyos volt, hogy Bellát védte.

- Biztos, hogy minden rendbe lesz - nyugtattam meg Alice-t. Holnap el is kezdem vele - határoztam el.

Majd miután Alice kiviharzott a szobából, egy darabig még végig gondoltam, hogy miként fogom Bellával elkezdeni a gyakorlást. De előtte minden képen beszélnem kell vele. Természetesen, ha már Edward hajlandó őt pár percre magára hagyni. Nos, miután viszonylag elcsendesedett a ház, visszatértem Esméhez a közös szobánkba. A továbbiakban csendesen szerettük tovább egymást. Ami csak Esmének fontos, mert a zajokból ítélve Emmett és Rose megint nem kártyáznak, de már hozzá szoktunk. Hiába mondtam már ezerszer Esmének, hogy nekünk se kéne ennyire visszafognunk magunkat, de ő úgy van vele, hogy illik a szülőknek példát mutatni. Jó lenne, ha mindig ilyen vidám a hangulat uralkodna az otthonunkban, és többet semmi rossz dolog nem történne. Bízom benne, hogy Bella is hamarosan magára talál, ha vége lesz ennek a zűrös időszaknak, és elköltözünk. Igen biztos minden jobb lesz. Nyugtattam magam, és jólesően bújtunk össze Esmével.

Vég, és Kezdet 11.

Három nappal később...



( Carlisle szemszöge)

Három nappal később...


Ami az aggódást illeti, most alaposan kijutott belőle nekünk. Bellának három napja nyoma veszett. A tragikus nap estéjén, hiába vártuk nem jött. Még reggelig adtunk neki időt, de semmi. Természetesen hiába használtuk a képességét, nem válaszolt senkinek. Már szinte, minden létező helyen jártunk, sőt még a környező városokba is átmentünk, de semmi. Figyeltük a híreket is, mert ha fura halálesetet jelentenek, akkor tudnánk, hogy hol van. Bár, valahol örültem neki, hogy ilyen híreket nem hallottunk, de nagyon idegtépő volt, hisz nem tudtunk róla semmit. Fogalmunk se volt, hogy hol lehet, és kezdtem attól rettegni, hogy talán soha többé nem látjuk őt. Ezt a gondolatot igyekeztem elhessegetni, és nyugtatni magamat, hogy nem lesz gond, csak egyedül akar lenni és nemsokára újra velünk lesz. De mégis hol lehet? Tettem fel, ezredszer is ezt a kérdést magamnak, az elmúlt három napban. Csak úgy nem nyelhette el a föld.

A harmadik estén, ami úgy tűnt, hogy újra Bella nélkül kell eltölteni, már képtelen voltam nyugton maradni. Már jóformán menekültem otthonról, hisz mindenki hasonlóan zaklatott állapotban volt. Jasper már feladta, hogy lenyugtasson minket, mivel ő is nagyon aggódott Belláért. És Edward,... jobb nem szólni hozzá, mert keresztbe lenyelne bárkit. Ő már egészen Kanada határáig is elment tele reménnyel, de egyre zaklatottabb állapotban jött vissza minden egyes sikertelen kereső akció után. Alice-t is hiába nyúztuk, hogy lát e valamit, de felesleges volt, hisz csak úgy is a konkrét szándékot, vagy elhatározást látná.

Így, hogy semmi támpont nem volt, arra vonatkozóan merre lehet Bella, elmentem sétálni, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Már elég messzire elsétáltam, és folyamatosan pörgettem az agyam. Próbáltam minden egyes beszélgetésünkre visszaemlékezni Bellával, mikor eszembe jutott egy alkalom. Hogy jobban tudjak koncentrálni, leültem egy kidőlt fatörzsre. Olyan volt, mintha csak tegnap történt volna meg ez a beszélgetés.

Egy pillanatra a múltban éreztem magam, mikor egyszer bejött hozzám a kórházba, hogy elvigyen Charlie-nak egy papírt. És valahogy szóba jött, a gyerekkori csínytevés. Ami abból indult ki, hogy az elözző hétvégén, a fiaim az ebédlőt, és a teraszt totál károsra alakították, mert ott jött rájuk a birkózhatnék. Erre én mondtam Bellának, hogy Charlie-nak milyen szerencséje van vele.

- Ne hidd, hogy én olyan jó kislány voltam - nevetett Bella. - Szerettem apura a frászt hozni.

- Ezt, hogy érted? - lepődtem meg. - Mert semmi rosszaságot nem tudok kinézni belőled.

- Pedig apu mesélhetne. De volt egy jó trükköm. Mikor tudtam, hogy nagy büntetés vár rám, akkor mindig elbújtam a padláson, és órák hosszat lapítottam. És, csak akkor jöttem elő, mikor már apu annak örült, hogy végre megvagyok, és már el is felejtette, hogy egyáltalán meg akart büntetni. A mai napig nem tudja, hogy csak a padláson voltam - mosolygott.

Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és mint egy villámcsapás, úgy tört rám a felismerés. Igen! Bella csakis ott lehet. A Swan ház padlásán. Vagy legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így van, hisz mi másért jutott volna szembe az másfél évvel ezelőtti beszélgetésünk. Mire végig gondoltam, már is a házunk garázsában találtam magam, ahol Alice várt, kérdő de csillogó tekintettel. Már, épp szólni akart, mikor közbevágtam.

- Kérlek ne kérdezz semmit, csak valami eszembe jutott, és a végére akarok járni. - Majd adtam egy puszit a homlokára, és bevágódtam a kocsiba, és azonnal indultam. Még hallottam, hogy utánam szólt.

- Rendben, és bízom benne, hogy sikerrel jársz - kiáltotta.

Olyan gyorsan mentem, ahogy csak lehetséges, és csak akkor fékeztem, mikor már a Swan ház közelében értem. Mivel elvileg senki nem lehet itt, a kocsit elrejtettem a közeli erdei mellékúton, mert a szomszédoknak gyanús lenne az idejövetelem. Bár, ilyen későn nem hiszem, hogy ébren lenne bárki is, de nem árt az óvatosság. Az itteni lakosok, általában a kakasokkal kelnek, és a tyúkokkal fekszenek elvet követik.

Szép lassan a hátsó kert felől közelítettem meg a házat. Úgy éreztem magam, mint egy besurranó tolvaj, aki az éj leple alatt akarja kifosztani a kiszemelt házat, de most nem érdekelt. Egyre csak koncentráltam, és Bella illatát kerestem. Nagyon megkönnyebbültem, mikor eleinte, csak gyengén, majd ahogy közeledtem, egyre erőseben éreztem az illatát, ami semmihez sem fogható. Igaz, mindegyikünknek kellemes az illatunk, de Belláé valahogy más. Talán azért mert még újszülött, de akkor is finom, édeskés, ami óceáni friss párás levegővel keveredik. Teljes mértékben megtudom Edwardot érteni, hogy miért volt Bella, már emberként is ekkora hatással rá.

Mikor közvetlenül a ház falához értem, egyből felugrottam az emeleti ablakhoz, mely Bella régi szobájába nyílott. Az ablakot könnyedén belökve be is ugrottam. A szobájából kilépve, a padlásfeljárót kerestem. Bár, fogalmam se volt róla, hogy merre van, de elég volt csak az illata után mennem. Mikor megtaláltam, az nyitva volt és most már teljesen biztos voltam benne, hogy itt van, és abban is, hogy ő is tudja, hogy itt vagyok. Nem kevés aggodalom lett úrrá rajtam, hogy vajon milyen állapotban lesz. Igaz megfogadtam, hogy az sem érdekel, ha meg is ölt valakit, de valahol reménykedtem, hogy nem vérvörös szemekkel fogom szembe találni magam, hanem feketével, hisz bizonyára szomjas már. Legalább öt napja nem ivott, és neki még két három naponta szüksége lenne vérre.

Lassan elindultam fel a lépcsőn, ami inkább létrára emlékeztetett. Mikor felértem, és legalább két pókhálót a lakójával együtt elsodortam, körbenéztem óvatosan. A sötétség ellenére jól láttam, hogy Bella a távolabbi sarokban kuporog a térdeit átölelve. Úgy nézett ki, mint egy elítélt, aki a kivégzésére vár. Annyira megtörtnek, és elvesztettnek látszott. Nagyon szeretnék segíteni neki, de tudom, hogy ez nem lesz egyszerű dolog.

- Bella - szólítottam halkan, de nem válaszolt, sőt mint egy szobor, meg se rezzent pedig tudta, hogy ott vagyok. - Így elindultam felé, és csak reméltem, hogy nem fog rám támadni, hisz egy ilyen lelki tragédia kiszámíthatatlanná teheti. Azt jó jelnek vettem, hogy nem küldött el a fenébe. De ez a begubózása, némileg aggasztott. Lehet, ha kitombolná magát, akkor valamivel könnyebb lenne a helyzet.

Mikor odaértem hozzá, közben a többi nyolclábú épségét igyekeztem megőrizni, leguggoltam elé, és megfogtam kezét. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy legalább reagáljon végre. Pár pillanat néma csend után, nagyon lassan kezdte felemelni a fejét, ami miatt nem kevés izgalom töltött el, hisz nagyon erősen kívántam, hogy nehogy vörösek legyenek a szemei. Egyáltalán nem az érdekelt volna, hogy valakit megölt, csak nem elég, hogy Charlie miatt van kiborulva, hanem még a gyilkossággal járó bűntudattal is meg kéne birkóznia. És végre találkozott a tekintetünk, úgy éreztem, hogy egy hat tonnás kő esett le a mellkasomról. Világfájdalmasan, de fekete szemekkel nézett rám. Képtelen voltam megszólalni, hisz tudtam, hogy mennyire ki van, de ugyanakkor boldogság is átjárt, hogy nincs baja, nem bántott senkit, és, hogy végre megtaláltam őt, az elveszett lányomat.
Leültem mellé, és Bella a következő pillanatban mint egy elveszett kislány, belekuporodott az ölembe. Már, kezdtem megszokni tőle ezt a közvetlen fizikai kontaktust, így jólesően öleltem magamhoz. Simogattam a hátát, a haját remélve, hogy egy kicsit felenged a feszültségből. Sokáig, így maradtunk és gondoltam, most egyáltalán semmi szüksége jótanácsra, vagy hegyi beszédre. Pont erre volt szüksége, hogy valaki szavak nélkül is megértse és mellette legyen. Majd, valamivel később, végre megszólalt, vagyis inkább suttogott.

- Biztos nagyon haragszol rám - kezdte.

- Egyáltalán nem haragszom - nyugtattam. - Bár, egyik gyerekemért sem aggódtam ennyit a száz év alatt, mint érted az utóbbi három napban.

- Sajnálom - sóhajtott. - Nem akartam gondot okozni... - Majd elhallgatott.

 - Semmi baj, csak hiányoztál nekünk. És reméltük, hogy nem kerültél bajba, és épségben velünk leszel újra.

 - Tudom, és tényleg nem akartam bajt, de... annyira fáj, és fogalmam sincs, mikor leszek újra a régi - mondta ki végre, mit is érez. - Majd meglepődtem, mert hirtelen témát váltott.  -  Amúgy, honnan jutott eszedbe, hogy itt lehetek? - kíváncsiskodott.

- Eszembe jutott, egy régi beszélgetésünk, mikor elárultad, hogyan bosszantottad Charlie-t, mikor rosszat tettél, és büntetés várt volna. Azt mondtad, hogy mindig ide bújtál, és csak sokára jöttél elő, és így elmaradt a büntetés, mert apád örült, hogy előkerültél.

- Nem hittem volna, hogy emlékeztél rá. Azért egyszerű, de hatásos módszer volt a büntetés elkerülésére.

- Igen hatásos, az biztos, mert nekem is, csak ma este jutott eszembe, mert már egészen Kanada határánál is kerestünk. Csak azt nem értem, - gondolkodtam el. - Hogy Alice, miért nem látta, hogy ide jöttél?

- Mert nem terveztem, csak egy napi erdőjárás után, a közelben bukkantam elő, és hirtelen ötlet volt. Csak, két napja vagyok itt. Átnéztem apa holmiját, és feljöttem ide... - Majd elhallgatott. - A hallgatása arra utalt, hogy fájdalmas neki Charlie-ról beszélni, ami érthető.

- Ugye nem szenvedett sokáig? - kérdezte váratlanul. - Nem tudtam, hogy mit is feleljek erre, de bármennyire is fáj neki, jobb ha tudja az igazat.

- A balesettől számítva, úgy öt percig volt életben. Én az utolsó két, három percben voltam vele. - Bella, csak még szorosabban bújt hozzám. - Sajnos, annyira súlyos sérülést szenvedett, hogy orvosilag lehetetlen volt bármit is tenni. Gondolom a részletekre nem vagy kíváncsi.

- Most még nem. Talán, majd pár év múlva - sóhajtott megadóan. - Annyira hiányzik, és vajon miért nem akarta, hogy... megmentsd?

- Ezt, csak ő tudhatja és bármennyire is nehéz, muszáj elfogadni és tiszteletben tartanunk a döntését. De annyit mondott, hogy nem igazán tudná magát elképzelni vámpírként - idéztem Charlie szavait.

- Pedig, biztos talált volna magának egy csini vámpírnőt, és gondolj bele, hogy én lennék az egyetlen vámpír, akinek két vámpír apja lett volna - sóhajtott bele a sötétbe. - De most, csak te maradtál nekem az apukám és ne merészelj magamra hagyni. - Meghatóan jól estek Bella szavai, hogy annak ellenére ami történt, az apjának tekint. És most már, nem csak fogadott apa vagyok neki, hanem ahogy mondta az egyetlen, és igazi. Ami nem attól függ, hogy én változtattam át, és ezennel lányommá fogadtam, hanem az egymás iránti érzések is ezt erősítik. Bella, az első aki nem is titkolja, hogy neki igenis szüksége van rám, mint apa. Nem próbál erősnek látszani, és ő ettől is különleges mindannyiunk számára. Tőle kapom meg azt az igazi gyermeki szeretetet, amire mindig is vágytam, hogy igazi apaként legyen rám szükség. Mert a többiek is elfogadnak apaként, de eddig, csak Jasper jött hozzám néha, tanácsot kérni, vagy csak beszélgetni. A többiek úgy vannak vele, hogy majd csak lesz valahogy. Talán, Edward és Esme kapcsolata olyan igazi családias, de Bella és én már ezen is túl tettünk. Közben eszembe jutott, hogy illene válaszolnom neki.

- Én sosem hagylak el, és mindig az apád leszek, ameddig csak szükséged lesz rám - simítottam meg a haját, majd egy puszit is kapott. És úgy éreztem, hogy egyformán imádom mind a hat gyerkemet, de valahogy Bella a kedvenc független attól, hogy csak nem rég óta van velünk.  - Gyere, menjünk haza - kértem. - A többiek is nagyon várnak és nem beszélve Edwardról. Már komolyan a falra másztunk tőle és jó lenne, ha megnyugtatnád, mert kezd az őrület határán lenni.

 - Még nem akarok haza menni - rázta meg makacsul a fejét és gondoltam, hogy jobb nem vitatkoznom vele.

 - Ahogy akarod - adtam meg magam. - Azért a nappaliba lemehetnénk, hisz ott kényelmesebb lesz - ajánlottam.

 - Miért is ne - rántotta meg a vállát - Már, úgy is untam a pókok csattogását vagy milyüket. Szörnyen zajosak. Én nem is hittem volna, hogy ilyen hangokat is ki tudnak adni. - Csak mosolyogtam azon, amit Bella mondott.

 - Vámpírként sok minden megváltozik de, majd csak hozzászoksz mindenhez. - Majd megfogtam a kezét felálltunk és leindultunk a nappaliba.

Ahogy mentünk lefelé, Bella körbetekingetett és ahogy lassan végigcsúsztatta a kezét a lépcsőkorláton látszott, hogy sok emlék és kérdés kavarog a fejében.

 - Vajon mi lesz a házzal és apa cuccaival? - nézett rám tanácstalanul.

 - Ami azt illet, Charlie ügyesen elrendezett mindent - mosolyogtam halványan, látva a meglepettséget az arcán.

 - Mi? Ezt, hogy értetted? Mit rendezett el?

 - Gyere üljünk le - kértem. - Mindjrát megértesz mindent. - Majd miután kényelmesen elhelyezkedtünk, azon agyaltam, hogy miként tudom neki elmondani Charlie utolsó perceit annélkűl, hogy ne okozzak ennél is nagyobb fájdalmat. Vettem egy nagy levegőt, és belefogtam. - Nos, mikor megtörtént a baleset, Charlie még magánál volt annyira, hogy megmondta a társának, hogy engem mindenképpen hívjon oda. Mikor odaértem azonnal közölte velem, hogy mióta megtudta veled mi a helyzet, tisztában volt azzal, hogy hivatalos úton nem örökölhetsz semmit, és épp ezért az ügyvédével átiratta a végrendeletét.

 - Micsoda? - csodálkozott Bella. - És akkor most kié lesz mindene?

 - Ugyan úgy a tied - mosolyogtam rá. - Charlie, ügyesen kijátszott mindent. - Engem jelölt meg örökösének, mert így biztos volt abban, hogy mindent megkapsz, ahogy meglesz az új személyazonosságod. Csak bennünk bízott meg mert tudta, hogy ez az új életed velünk, örökre szól.

   Bella, egy darabig nem szólt semmit, csak bámult maga elé meredten. Majd váratlanul felém fordult.

 - Megtarthatsz mindent, nekem nem kell semmi - jelentette ki elszántan.

 - Miket beszélsz? Hisz minden téged illet, és el sem fogadnám.

 - Tudom, ne érts félre - mosolyodott el halványan először, mióta itt vagyok vele. - Csak azért gondolom így, mert úgy is mindent megkapok amire szükségem van, sőt többet is ismerve Edwardot és Alice-t - fintorodott el. Meg legalább, így én is hozzájárulok a családi kasszához egy jó ideig.

 - Kicsim ez nagyon kedves tőled, de ebbe senki nem egyezne bele. Amint Alice elkészül az új papírjaiddal, és az ügyvéddel mindent elrendezek, minden a számládra kerül majd. Hiába is ellenkezel. És a családi vagyon miatt ne aggódj. Bármennyit is költenek a csajok, Alice és Edward pillanatok alatt tudják pótolni, ha elmennek tőzsdézni. Mert Alice és Rosalie, ha kezd megcsappanni a bankszámlájuk, és nem tudnak egy egész plázát kifosztani, akkor már tiszta idegek - nevettem el magam.
- Mert, amit ők már ruhára elköltöttek, legalább egy négy generációs család élhetett volna belőle minden gond nélkül. Úgy, hogy jobb, ha belenyugszol. De legalább nézd a jó oldalát.

 - Mégis minek? - csodálkozott.

 - Vehetsz egy kocsit magadnak, ezzel megelőzve Edwardot és Alice-t, mert már azon tanakodnak, hogy milyen színe legyen.

 - Ez nem igaz - csóválta meg a fejét Bella. - Nem bírnak magukkal? Mondtam, hogy nem kell kocsi, de ezek szerint süket fülekre találtam. De tudod mit? - csillant fel a szeme. - Igazad van. Kitolok velük, és megelőzöm őket, ha segítesz.

 - Benne vagyok, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok a csalódott képükre - egyeztem bele, majd kinéztem az ablakon, és már eléggé kezdett pirkadni. - Kicsim lassan tényleg mennünk kéne - néztem rá komolyan. - Már nagyon várnak a többiek, és Alice szeretné veled megbeszélni a szertartást, és nem beszélve, hogy már igen szomjas lehetsz.

 - Igazad van. Eléggé szomjas vagyok - nyúlt a torka után. - Már, nagyon kapar. Kimehetek vadászni? Persze nem egyedül. Jó lenne egy kicsit kimozdulni. - És olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

 - Amint alaposan körbe nézünk, és oké minden - egyeztem bele. - De most már gyere menjünk.

- Rendben - egyezett bele. - És köszi - ugrott a nyakamba. - Menjünk haza, csak kellett ez a pár nap nekem.

- Ezt mindenki megfogja érteni. - Azzal felálltam, majd nyújtottam a kezem Bellának, hogy felsegítsem. És örültem neki, hogy egy kicsit sikerült kirángatnom a depresszióból.

Ügyesen Bella volt szobáján keresztül kiugrottunk az ablakon, majd a hátsókerten keresztül visszamentünk, azon az úton, ahogy jöttem. Nagyon boldognak éreztem magam, hogy végre Bella újra velünk lesz, és remélem, ez örökre így marad. Kíváncsi leszek Edwardra, hogy milyen képet vág majd, ha meglátja Bellát. Mosolyogva indítottam a kocsit, és alig vártam, hogy hazaérjünk.

Vég, és Kezdet 10.

Négy hónap múlva...


( Carlisle szemszöge)


Az elmúlt pár hónap alatt, Charlie szinte mindennapos vendég volt a Cullen házban. Bella nagyon jól haladt, mert már pár órát, kettesben is el tudott tölteni az apjával minden gond nélkül. Egyszer kétszer Bellát is át vittük Charlie-hoz, az éj leple alatt. Így sok személyes holmiját, is elhozott, és persze Alice segítségével kitakarították az egész házat, aminek persze nagyon örült Charlie. Többször is volt velünk baseballozni, ami kifejezetten tetszett neki. Mindig ő volt a bíró, hisz kijelentette, hogy nem fog beállni, mert úgy sem tudná tartani az iramot velünk. Néha eléggé bajban volt a pontozást illetően, mert jóformán, csak csíkokat látott belőlünk, de nagyon élvezte a látványt. Talán, soha nem láttam ennyire boldognak Charlie-t, mióta ismerem. És Bellát is, mintha kicserélték volna. De sajnos vészesen közeledett a költözésűn, amit Charlie is nagy nehezen fogadott el, de tudta, hogy muszáj. De megbeszéltük vele, hogy attól függ, milyen messzire megyünk, akkor is egy héten egyszer eljön látogatóba. És ha szabadságon lesz akkor azt nálunk tölti.

Alice, már kereste is, a minden szempontból ideális új lakhelyünket. Fontos volt, hogy legyen a közelben kórház, meg iskola, és persze erdő, tele ' kajával'. Jasper és Edward, szerettek volna már egyetemre járni, hisz érthetően, már nagyon unták a középiskolát, de attól függ, hová kerülünk, lehet, hogy ismét gimisek lesznek. Bellának is be kellene fejezni a középiskolát, de közös döntés alapján, a jövő tanévben fogja letenni, az érettségit. Addigra lesz akkora önuralma, hogy nyugodtan mehet emberek közé.

A napokban szóba jött, hogy Bellának kellene új személyazonosság, és kértem, gondolkodjon az új nevén, hogy Alice megtudja csinálni, az új papírjait. Hosszas töprengés után, Charlie ajánlotta a Mary Cullen nevet, hisz Isabella vagy Bella semmikép nem maradhat. Ez mindenkinek tetszett, bár úgy is, a mi Bellánk marad örökre.

Minden szempontból tökéletes volt, az elmúlt időszak. Edward is a fellegekben jár, sőt mióta Bella egy szobába költözött vele, onnantól kezdve madarat lehetett fogatni vele. Persze Emmett, nem hagyott ki egy kétes megjegyzést se, a magánéletükre vonatkozóan, hogy ez nem normális dolog, miszerint, még egyben van a szoba, és új ágy se kellett nekik. Ilyenkor Esme, mindig leállította, hogy az sem normális, amit ő és Rosalie produkálnak. Én ilyenkor csak mosolyogtam, ismerve Emmett és Rosalie hevességét. Még szerencse, hogy nálunk mindenki lazán fogja fel az ilyen dolgokat, hisz mindenki tudja, hogy ha a párjával félre vonul, akkor bizonyára nem kártyázni szoktak. Ráadásul Alice, mindig tudja, hogy mi az ábra, Edward előtt sem titok, hogy épp kinek milyen az éjszakája, és nem utolsó sorban Jasper is az érzelmi hullámokból tud mindent.

Az ugratásokból, és viccekből sincs hiány, mellékesen ebben főleg Emmett, a hangadó, de a többiek is gyakran átmennek ötéves gyerek szintre. Néha komolyan nem tudom, hogy mire megyek haza. A legutóbb is, mikor Esme szerint biztos a kettős fronthatás jött ki a gyerekeinken, már a ház előtt várt. Ahogy fékeztem, már be is ült mellém, és kijelentette, hogy egy jó darabig ne is menjünk haza, ha nem akarunk idegbajt kapni. Nem ellenkeztem, így elmentünk Charlie- hoz, és ott töltöttük az esténk nagy részét, miután lebeszéltük róla a saját érdekében, hogy átjöjjön hozzánk.

Ma ismét hétfő van, amit nem igazán kedvelek, mert a kórházban mindig fejetlenség van. Főleg, hogy akinek szabad hétvégéje volt, komolyan olyan nehezen rázódott bele a munkába, hogy rossz volt nézni. Valahogy, fura rossz előérzetem is van, de egyelőre nem tudom az okát. Lehet, hogy rajtam is a költözés , és az ezzel járó változás az oka. Végül is, az eddigi összes lakhelyünk közül, valahogy Forks a legkedvesebb. És sajnos, ide csak úgy, száz év múlva jöhetünk vissza, amint lecserélődött a lakosság, és újra ismeretlenek leszünk. Megkönnyebbültem, mikor letelt a munkaidőm. Ma valahogy nem találtam a helyem, és Charlie-t is hiába vártam, nem jött. Gondoltam, biztos jelentkezik, hisz azt tervezte, hogy együtt jön velünk, mert csak kettőig van szolgálatba. Bár, erre nem lehet építeni, hisz mindkettőnknek olyan a munkaköre, hogy nincs olyan, hogy letelt a munkaidő, és kiesik a szerszám a kezünkből, mint más gyári munkásnak. Ha muszáj, akkor negyvennyolc órát is dolgoznunk egy huzamba. Legalább is nekem, a hetvenöt óra volt eddig a rekordom, persze egyáltalán nem esett nehezemre, de azt sem akartam, hogy gyanús legyek, így néha úgy tettem, mintha már állva elaludnék.

Már épp indultam haza, mikor megcsörrent a telefonom. Charlie hívott, így azonnal felvettem. Nagyom meglepődtem, mikor nem az ismert hang szólt bele.

- Dr. Cullen! Én, Charlie kollégája vagyok - hadarta, és annyira pánikolt, hogy csak szófoszlányokat értettem, és csak nagy nehezen nyögte ki, hogy súlyos autóbalesetet szenvedtek, egy frontális ütközés következtében, és Charlie nagyon komolyan megsérült.

A telefont bedobtam az anyósülésre, és azonnal padlógázzal indultam a helyszínre. Odaérve a látvány eléggé megviselt, pedig nem ez az első alkalom, hogy balesetet vagy súlyos sérültet látok. A rendőrkocsi jobban hasonlított egy összetaposott konzerves dobozra, mint autóra. Leginkább a bal oldal volt katasztrofális állapotban, így érthető, hogy Charlie kollégája miért úszta meg könnyebb sérülésekkel. Azonnal tájékoztatott, hogy már hívta a mentőket, de Charlie valamennyire magánál van, és ragaszkodott hozzá, hogy én jöjjek ide.

Rögtön odasiettem, Charlie-hoz. A kocsiajtót erőlködés nélkül félredobtam, és igyekeztem kiszabadítani, az éles fémlemezek közül. Tényleg nagyon súlyos a sérülése, és nem is tudom őt kiszedni, a mentő meg nem fog ide érni időben. A kocsi oldalából egy felgyűrődött lemez, Charlie bordái közé fúródott, ezzel megsértve a tüdejét, és a vérnyomása, és a gyenge pulzusa is arra utalt, hogy nem egy belső vérzése van.

- Carlisle - nyögte, alig hallhatóan. - Ne fáradj. semmi értelme. Tudom, hogy... - Majd vért köhögött fel. - Nem élem túl. Kérlek, tegyél meg nekem valamit.

- Várj! Adok morfiumot, hogy csillapítsam a fájdalmadat - ajánlottam, és nem akartam elfogadni, hogy Charlie, percek múlva itt fog meghalni a karjaimba.

- Hagyd nem kell - tiltakozott, és látszott, hogy minden egyes szóért meg kell küzdenie.

- Charlie, csak egy szavadba kerül, és megtudlak menteni - kezdtem, de egy halvány mosolyt próbált erőltetni, és megingatta a fejét.

- Köszönöm, de nem igazán tudnám elképzelni magam vámpírként. Azért jól esik, hogy megtennéd. - Majd, újabb adag vért köhögött fel. Tudtam, hogy csak két perce van hátra nagyjából.

- Kérlek - nyúlt a kezem után. - Vigyázz az én kicsikémre, és helyettem is legyél az apja. Bár, már most is az vagy.

- Ne aggódj, Bellát, saját lányomként szeretem, és mindig vele leszünk - ígértem meg, de e nélkül is így lenne.

- Még valami - kezdte, de már csak suttogásra tellett neki.

- Igen? Mondd csak. - Közben letöröltem a vért a szabad kezemmel az arcáról.

- Mióta tudom, hogy Bellával mi a helyzet, az ügyvédemmel, átírattam a végrendeletemet. Mivel Bella elvileg meghalt, így hivatalosan nem örökölhet, és épp ezért téged jelöltelek meg örökösömmé. Személy szerint téged fog felkeresni az ügyvédem akinek Justin McCabe a neve. Így Bella a te segítségeddel megkaphat mindent. - Megteszed ugye? - nézett rám Charlie elszántan a fájdalmai ellenére.

- Hogyne, ez csak természetes, hisz minden Bellát illeti, és nagyon jó ötlet volt. Mindent elrendezek.

- Akkor jó. Most már nyugodtan távozom, és mondd meg neki, hogy ne bánkódjon, és nagyon szeretem. És a temetéssel ne kínlódjatok - próbált halványan elmosolyodni, de egy fuldokló köhögő roham, ami egyre sötétebb és erősebb véradaggal társult, megakadályozta ebben. Már szinte alig kapott levegőt, de nagyon hősiesen bírta az elviselhetetlen kínokat.

Borzalmasan nehéz volt, de el kellett fogadnom, és tiszteletbe tartanom a döntését. Hallottam, ahogy a pulzusa minimálisra csökkent, vérnyomása szinte már nem is volt, és tudtam, hogy pár másodperc, és Charlie Swan örökre távozik. Fogtam a kezét, mikor utolsót dobbant a szíve, és végleg lehunyta a szemét.

Elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többé, egy embert sem engedek ennyire közel magamhoz. Egy nagyon őszinte, és igaz barátot veszítettem el Charlie személyében. Annyira elborított a gyász, hogy csak nagyon messziről hallottam, amint a mentő odaért. Nagy nehezen felálltam Charlie mellől, és hagytam a kollégáknak, hogy tegyék a dolgukat. Fogalmam sincs, hogy miként kerültem a kocsimhoz, de képtelen voltam elindulni. Csak lehajtott fejemet a kormányom pihentettem, és kétségbe esve szembesültem vele, hogy Bellának el kell mondanom, ezt a tragédiát.

Nagy nehezen összeszedtem magam, mert kellett tartalékolnom az erőmmel, ha netán Bellát meg kell akadályozni, hisz nem tudni, mennyire fog kikészülni. Indítottam, és próbáltam megfogalmazni, hogy mit mondok neki. Haza érve, Alice futott elém halálra rémült arccal Edwarddal a nyomában. A fiam tekintetéből tudtam, hogy mindent tud, de vajon Alice, miért van ennyire kiakadva.

- Apa! Miért akartad Charlie-t átváltoztatni? Láttam, az előbb, hogy ezt akartad.

Nem válaszoltam semmit, csak rá néztem Edwardra, és rájöttem, hogy nem mondott senkinek semmit. Majd, Alice-re néztem.

Charlie meghalt, egy súlyos balesetben, és csak felajánlottam neki, de nem akarta - foglaltam össze tömören. Alice, csak meredten nézett, majd oda bújt Edwardhoz és tudom, ha képes lenne, akkor most záporoznának a könnyei, hisz ő is nagyon szerette Charlie-t. De a legrosszabb, csak ez után következett, mert Bella hallotta amit az előbb mondtam. Valószínű, hogy épp ki akart jönni hozzánk.

- Mi?! Az nem lehet! - őrjöngött. - Apa nem halhatott meg! Nem hiszem el! Carlise mondd, hogy nem igaz! - kiabálta, és képtelen volt elfogadni a szomorú tényt. Várható volt, hogy így fog reagálni. Edward próbálta nyugtatni, de úgy tűnt, semmi értelme, mert csak egyre jobban kezdett kiakadni.

- Gyere menjünk be - hívta, de Bella semmi együtt működést nem mutatott.

- Hagyjál! Mindenki hagyjon békén! - kiabálta hisztérikusan, és elrohant az erdőbe.

- Bella! - kiáltotta utána Alice és Edward is, de felesleges volt.

- Hagyjátok - szóltam nekik. - Semmi értelme. Reméljük, hogy majd megnyugszik, és később visszajön.

- És, ha... hülyeséget csinál? - aggódott Esme, aki ebben a pillanatban jött ki hozzánk.

- Bízom benne, hogy nem, de ha mégis, akkor se érdekel ő is a lányunk, és most komoly érzelmi megrázkódtatáson megy keresztül. Most mellette kell állnunk, és a hibáit is el kell néznünk. Ha estig nem jön vissza, akkor majd megkeressük. - Bár, bíztam benne, hogy hamarosan visszajön. Esme egyetértően bólintott, és szomorúan mentünk be a házba.

Vég, és Kezdet 1.

( Bella szemszöge)


Sosem hittem volna, hogy ebben az esős anyaszomorító kisvárosban találom meg az igazi boldogságom. Pedig csak anya kedvéért döntöttem így, hogy apához költözöm. És látva Charlie boldog tekintetét, hogy visszakapta a lányát úgy érzem megérte. Azért meg pláne, hogy megismertem Cullenékat, közülük is Edwardot. Leszámítva, hogy vámpírok mindannyian, ami engem egyáltalán nem érdekel, és felvet némi problémát, de mindezek mellett tudom, és érzem, hogy Edward a nagy ő számomra. Most már lassan egy éve együtt vagyunk, és Edwarddal együtt kaptam egy nagy szerető családot Cullenék személyében. Már apa is beletörődött, hogy nem tud ez ellen tenni semmit. De Carlisle, és apa mindig is jól megvoltak egymással. Már a munkájukból is kifolyólag sokszor együtt kell működniük. Hisz apa rendőr, Carlisle meg orvos, és bizony több olyan eset van amihez mindkettőjükre szükség van.


Ma nagyon uncsi volt a suliban, hisz Edward nem jött, mert már ideje volt vadászni mennie, így helyette Alice szórakoztatott. Nehezen tudtam lebeszélni, hogy elcipeljen Port Angelesbe a plázába, ismerve a beteges hajlamát a ruhavásárlás iránt. És tudtam, ha beadom a derekam, akkor este tízig nem kerülök haza, és így Edwarddal is jóval lecsökken a kettesben töltött időnk. Így Alice kicsit durcásan de lemondott az aznapi vásárlási tervéről, miután rájött, hogy hajthatatlan vagyok és kelletlenül búcsúzott el tőlem suli után. Bár Jasper mintha kacsintott volna, jelezve ezzel, hogy  örül amiért megakadályoztam, hogy Alice nélkül töltse a nap hátralévő részét, és épp ezért nem volt lelkiismeret furdalásom. Úgy gondoltam, hogy hazamegyek gyorsan elvégzem a házimunkát, meg a leckét is megírom, és addigra Edward is visszatér.

Mikor beindítottam a furgont, nagyon makacsul engedelmeskedett, de némi unszolásra végre elindult. Már félúton jártam mikor a motor borzalmas hangot adott ki, és végleg megállt. Remek puffogtam magamba, most innen gyalogolhatok. Kiszálltam, jól becsaptam az ajtaját hátha ettől észhez tér, közben jót mosolyogtam magamba, hogy nem vagyok normális, hogy a kocsimmal veszekszem, majd elindultam. Persze a sors így bosszulta meg a mai ellógott tesi órát, ezért most öt kilométert mehetek. Próbáltam apát hívni, hogy valahogy el kéne juttatni a kocsit a szervizbe, de nem tudtam elérni, mert folyamatosan foglaltat jelzett a telefonja. Ráadásul tízszeri próbálkozásra az enyém lemerült. Úgy látszik a technika ma nagyon ellenem van. Utolsó reményként előhalásztam az mp hármas lejátszóm, hogy legalább a zene vigasztaljon, ha már előre láthatólag elkopok térdig a sok gyaloglástól.

A zene viszonylag kellemes volt, és már csak azon imátkoztam, nehogy ez is lemerüljön, mert akkor tényleg unalmas lesz ez a spontán jött gyalogtúra, mikor egy óriási fékcsikorgásra figyeltem fel, annak ellenére, hogy bömbölt a fülembe a zene. Amint hátra néztem, csak két vakító fényszóróval találtam szembe magam majd hátra estem, és úgy éreztem, hogy a fejem szét akar hasadni. Utána teljes sötétség, és elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal.


két órával később...

( Carlisle szemszöge)

Ebben a szakmában ezt gyűlölöm a legjobban, mikor tehetetlen vagyok. És mikor közölni kell a hozzátartozóval, ebben az esetben Charlie-val, aki még ráadásul a család barátja is, hogy nem tudok segíteni Bellának. Akit lányomként szeretek, és a fiamnak a legfontosabb a világon. Most pedig nem húzhatom tovább, és meg kell mondanom neki, hogy Bella kómába esett a fejét ért ütéstől, és egyenlőre nem tehetünk semmit.

 Vettem egy nagy levegőt, majd kisétáltam Charlie-hoz a váróba. Mikor meglátott, egy pillanatra felderült az arca, de halál sápadtan, és kétségbeesve ült tovább. Lassan mellé sétáltam, és leültem mellé. Edward, és Alice is ott voltak, de ők a falnál álltak. Majd Edward összeszorította a szemét, és elsietett Alice-szel a nyomában. A gondolataimból már mindent tudott.

 - Nagy a baj? - nézett rám reménykedve Charlie.

 - Sóhajtottam egyet. - Az állapota kielégítő, de a fejsérülése olyan mértékű, hogy... - Kerestem a megfelelő szavakat, de nem is akartam Charlie-t felesleges reménnyel táplálni. - Kómában van, és nem tudni, hogy mikor tér magához.

 Charlie nem mondott semmit, csak a kezébe temette az arcát, és sóhajtott egyet. Majd kis idő múlva rám nézett.

 - Semmit nem lehet tenni? Carlisle, kérlek őszintén - kérte, és úgy tűnt, hogy férfi létére bár melyik pillanatban összeomolhat.

 - Sajnos semmit, és nem tudni, hogy mikor tér magához. A kómás betegek nagy része, pár nap múlva magukhoz térnek, de aki két hétnél tovább van ebben az állapotban, azok...

 - Nee! - ugrott fel Charlie, és rácsapott a falra. - Nem akarom elveszíteni a lányom... az nem lehet! - borult ki, és teljesen együtt éreztem vele. Legszívesebben én is kitomboltam volna magam, mert annyira dühített a tehetetlenség. Majd Charlie elszántan rám nézett. - Szeretnék bemenni hozzá - kérte, vagyis inkább követelte, de tudtam, hogy csak a fájdalom beszél belőle, így nem is ellenkeztem.

 - Hogyne, ez csak természetes - álltam fel, és vezettem Charlie-t oda ahol Bella feküdt. Mikor bementünk, Charlie egyből leült Bella mellé, és fogta a kezét. Én is szomorúan néztem, hisz csak olyan mintha aludna. És ki tudja hol jár valójában, akik visszatértek ebből az állapotból sosem emlékeznek semmire, vagy csak amit mindig említenek, a sötét alagút vakító fehér fénnyel a végén, ahová sosem érnek el.
Enyhén megszorítottam Charlie vállát, majd kisétáltam , hogy kettesben legyen vele. Mikor kiértem a folyosóra, addigra Edward, és Alice visszajöttek. Ennyire nem láttam szomorúnak a családomat, mióta együtt vagyunk. Mikor Esme is értesült könnyek nélkül zokogott, és ami a legjobban meglepett Rosalie is hasonólan reagált. Ha képes lennék rá akkor én is legszívesebben kisírnám magam. Olyan érzés mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből, és nagyon is átéreztem Charlie érzéseit, hisz Bellát az elejétől fogva saját lányomnak érzem. Mintha ő töltené be a hiányzó láncszemet a családba, és csak vele együtt vagyunk egészek. Annyira le voltam törve, hogy megszólalni sem volt kedvem, és csak gondolatban üzentem Edwardnak, hogy jöjjenek utánam, az orvosi szobába.


 -  Komolyan semmi remény? - kérdezte Edward, miután beértünk a szobába. - És borzalmas volt látni ahogy szenved a fiam. - Nem igaz ha ma mentem volna suliba, ez nem történt volna meg...

-  Edward kérlek ne kínozd magad. Nem a te hibád - nyugtattam, de tudtam, hogy semmi értelme.

 - És én? Miért nem láttam semmit előre? - fakadt ki Alice is, és ő is a sírás határán volt. - Minek van ez a képességem, ha ilyen tragédiát nem tudok megakadályozni? Bár erőszakosabb lettem volna Bellával, és akkor talán még mindig Port Angelesbe lennénk, és csak veszekedne velem, hogy elege van a vásárlásból.

 - Kérlek Alice! Te is nyugodj le - majd azon gondolkodtam, amit az előbb mondott. - Szerintem azért nem láttad előre, mert nem volt szándékában annak a kamionosnak elsodornia Bellát. És te is tudod, hogyan működik a képességed. Charlie kollégájától tudom, hogy a kamion defektet kapott, és a sofőr elvesztette az uralmát a jármű felett.

 - De ettől Bella még nem tér magához! Az a pasi meg megúszta egy pár karcolással. Ez nem igazság - tombolt Edward, majd elrohant.

 - Inkább utána megyek nehogy hülyeséget csináljon - hadarta Alice, és ő is elviharzott.

Valahogy most nem is bántam, hogy egyedül maradtam. Oda sétáltam az ablakhoz, és láttam, hogy Alice épp beérte Edwardot, majd beültek a kocsiba és elhajtottak.


                                                                                          ~     ~      ~


Négy héttel később...


Épp a szobámban írtam a kórlapokat, mikor Charlie lépett be. Szörnyen nézett ki, hisz mióta Bellát baleset érte, azóta csak dolgozik, majd egyenesen idejön, és nem mozdul a lánya melől. Teljesen megértem, de ha így folytatja bérelhet egy ágyat magának a kórházba. És ezt már nem hagyhattam.

 - Figyelj Charlie ez így nem mehet tovább.

 - Mi? - nézett rám értetlenül.

 - Teljesen ki fogsz készülni. Nem alszol, nem eszel rendesen. Lassan téged is beutaltathatlak ide végkimerüléssel - próbáltam hatni rá, de nem igazán fogta fel amit mondtam neki.

 - Már teljesen mindegy, hisz már egy hónapja nem tér magához, és azt mondtad, hogy minimális az esély, hogy ilyen hosszú kómából felébredjen valaki.

És igen Charlie szájából rosszabbul hangzott, mint ahogy saját magam is tisztában voltam vele, hogy szinte semmi remény. Bella szervezete lassan feladja a harcot, és itt hagy minket.

- Igen igazad van, de Bella biztos nem szeretne így látni, úgy hogy légyszíves menj haza. Egyél, pihend ki magad, és holnap reggelig meg ne lássalak itt. - Charlie próbált tiltakozni, de nem hagytam magam. - Kérlek ne ellenkezz, vagy talán azt szeretnéd, hogy beadjak neked egy altatót? Mert megteszem, és legalább tizenkét órára kivonlak a forgalomból. - Ez úgy tűnt hatásos, és Charlie megadóan bólintott.

- Rendben, de ígérd meg ha bármi változás van akkor szólsz.

 - Ez csak természetes - nyugtattam meg, majd ki ment, és nagyon reméltem, hogy tényleg haza megy.


A délelőtt viszonylag nyugodtan telt, és így végig Bellánál voltam. Beszéltem neki, mert azt mondják, hogy hallják amit mondunk nekik. Szinte mindent elmeséltem neki, ami velem történt ezerhatszáz hatvanhárom óta.  Épp annál a résznél tartottam, mikor Esmét találtam meg a szikláknál, mikor Jasper lépett be és leült mellém. Majd pár perc után, elszántan nézett rám.

 - Carlisle, én vissza akarom kapni az új húgomat - miközben ezt mondta végig Bellát nézte. - És nem csak én, hanem mindenki - tette még hozzá.

Megdöbbenve néztem a fiamra, és azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak erre. Én is Bellát néztem, és simogattam a kezét.

 - Te nem szeretnéd visszakapni őt? Az új lányodat? Carlisle hiába is titkolod tudom, hogy gondoltál már az egyetlen és utolsó lehetőségre, és az egész család szeretné. Tudod, hogy előbb, vagy utóbb úgy is bekövetkezett volna..., és Edward is szeretné visszakapni a szerelmét. És ahogy kimondta Edward lépett be, és nagyon komoly volt a tekintete.

 - Jaspernek igaza van. Nem hagyhatjuk, hogy Bella meghaljon. Mindannyian szeretnénk őt visszakapni. És te is tudod, hogy van egy megoldás.

Csak nagy szemekkel meredtem a fiaimra, és nem tudtam még mindig megszólalni a döbbenettől. Nem tagadom, hogy nekem is eszembe jutott, hogy Bellát megtudom menteni, ha átváltoztatom, de közben meg jól is esett, hogy az egész család ezt szeretné, s vállalnák a veszélyt, ezzel az egésszel kapcsolatban. Lassan kezdtem magamhoz térni, és intettem nekik, hogy jöjjenek utánam. Haza kell mennünk, és közösen megbeszélni, mi legyen. Egy halvány reménysugár suhant át rajtam, de ott volt egy sokkal nagyobb probléma Charlie. E mellett nem mehetünk el csak úgy, és valamit ki kell találnunk, hogy mindenkinek jó legyen. Bár, ebben az esetben ez szinte lehetetlen mindenki számára tökéletes megoldást találni. Tele reménnyel, és aggodalommal, mentünk haza, hogy megbeszéljük ezt a problémát.