Vég, és Kezdet 11.

Három nappal később...



( Carlisle szemszöge)

Három nappal később...


Ami az aggódást illeti, most alaposan kijutott belőle nekünk. Bellának három napja nyoma veszett. A tragikus nap estéjén, hiába vártuk nem jött. Még reggelig adtunk neki időt, de semmi. Természetesen hiába használtuk a képességét, nem válaszolt senkinek. Már szinte, minden létező helyen jártunk, sőt még a környező városokba is átmentünk, de semmi. Figyeltük a híreket is, mert ha fura halálesetet jelentenek, akkor tudnánk, hogy hol van. Bár, valahol örültem neki, hogy ilyen híreket nem hallottunk, de nagyon idegtépő volt, hisz nem tudtunk róla semmit. Fogalmunk se volt, hogy hol lehet, és kezdtem attól rettegni, hogy talán soha többé nem látjuk őt. Ezt a gondolatot igyekeztem elhessegetni, és nyugtatni magamat, hogy nem lesz gond, csak egyedül akar lenni és nemsokára újra velünk lesz. De mégis hol lehet? Tettem fel, ezredszer is ezt a kérdést magamnak, az elmúlt három napban. Csak úgy nem nyelhette el a föld.

A harmadik estén, ami úgy tűnt, hogy újra Bella nélkül kell eltölteni, már képtelen voltam nyugton maradni. Már jóformán menekültem otthonról, hisz mindenki hasonlóan zaklatott állapotban volt. Jasper már feladta, hogy lenyugtasson minket, mivel ő is nagyon aggódott Belláért. És Edward,... jobb nem szólni hozzá, mert keresztbe lenyelne bárkit. Ő már egészen Kanada határáig is elment tele reménnyel, de egyre zaklatottabb állapotban jött vissza minden egyes sikertelen kereső akció után. Alice-t is hiába nyúztuk, hogy lát e valamit, de felesleges volt, hisz csak úgy is a konkrét szándékot, vagy elhatározást látná.

Így, hogy semmi támpont nem volt, arra vonatkozóan merre lehet Bella, elmentem sétálni, mert úgy éreztem, hogy megfulladok. Már elég messzire elsétáltam, és folyamatosan pörgettem az agyam. Próbáltam minden egyes beszélgetésünkre visszaemlékezni Bellával, mikor eszembe jutott egy alkalom. Hogy jobban tudjak koncentrálni, leültem egy kidőlt fatörzsre. Olyan volt, mintha csak tegnap történt volna meg ez a beszélgetés.

Egy pillanatra a múltban éreztem magam, mikor egyszer bejött hozzám a kórházba, hogy elvigyen Charlie-nak egy papírt. És valahogy szóba jött, a gyerekkori csínytevés. Ami abból indult ki, hogy az elözző hétvégén, a fiaim az ebédlőt, és a teraszt totál károsra alakították, mert ott jött rájuk a birkózhatnék. Erre én mondtam Bellának, hogy Charlie-nak milyen szerencséje van vele.

- Ne hidd, hogy én olyan jó kislány voltam - nevetett Bella. - Szerettem apura a frászt hozni.

- Ezt, hogy érted? - lepődtem meg. - Mert semmi rosszaságot nem tudok kinézni belőled.

- Pedig apu mesélhetne. De volt egy jó trükköm. Mikor tudtam, hogy nagy büntetés vár rám, akkor mindig elbújtam a padláson, és órák hosszat lapítottam. És, csak akkor jöttem elő, mikor már apu annak örült, hogy végre megvagyok, és már el is felejtette, hogy egyáltalán meg akart büntetni. A mai napig nem tudja, hogy csak a padláson voltam - mosolygott.

Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és mint egy villámcsapás, úgy tört rám a felismerés. Igen! Bella csakis ott lehet. A Swan ház padlásán. Vagy legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így van, hisz mi másért jutott volna szembe az másfél évvel ezelőtti beszélgetésünk. Mire végig gondoltam, már is a házunk garázsában találtam magam, ahol Alice várt, kérdő de csillogó tekintettel. Már, épp szólni akart, mikor közbevágtam.

- Kérlek ne kérdezz semmit, csak valami eszembe jutott, és a végére akarok járni. - Majd adtam egy puszit a homlokára, és bevágódtam a kocsiba, és azonnal indultam. Még hallottam, hogy utánam szólt.

- Rendben, és bízom benne, hogy sikerrel jársz - kiáltotta.

Olyan gyorsan mentem, ahogy csak lehetséges, és csak akkor fékeztem, mikor már a Swan ház közelében értem. Mivel elvileg senki nem lehet itt, a kocsit elrejtettem a közeli erdei mellékúton, mert a szomszédoknak gyanús lenne az idejövetelem. Bár, ilyen későn nem hiszem, hogy ébren lenne bárki is, de nem árt az óvatosság. Az itteni lakosok, általában a kakasokkal kelnek, és a tyúkokkal fekszenek elvet követik.

Szép lassan a hátsó kert felől közelítettem meg a házat. Úgy éreztem magam, mint egy besurranó tolvaj, aki az éj leple alatt akarja kifosztani a kiszemelt házat, de most nem érdekelt. Egyre csak koncentráltam, és Bella illatát kerestem. Nagyon megkönnyebbültem, mikor eleinte, csak gyengén, majd ahogy közeledtem, egyre erőseben éreztem az illatát, ami semmihez sem fogható. Igaz, mindegyikünknek kellemes az illatunk, de Belláé valahogy más. Talán azért mert még újszülött, de akkor is finom, édeskés, ami óceáni friss párás levegővel keveredik. Teljes mértékben megtudom Edwardot érteni, hogy miért volt Bella, már emberként is ekkora hatással rá.

Mikor közvetlenül a ház falához értem, egyből felugrottam az emeleti ablakhoz, mely Bella régi szobájába nyílott. Az ablakot könnyedén belökve be is ugrottam. A szobájából kilépve, a padlásfeljárót kerestem. Bár, fogalmam se volt róla, hogy merre van, de elég volt csak az illata után mennem. Mikor megtaláltam, az nyitva volt és most már teljesen biztos voltam benne, hogy itt van, és abban is, hogy ő is tudja, hogy itt vagyok. Nem kevés aggodalom lett úrrá rajtam, hogy vajon milyen állapotban lesz. Igaz megfogadtam, hogy az sem érdekel, ha meg is ölt valakit, de valahol reménykedtem, hogy nem vérvörös szemekkel fogom szembe találni magam, hanem feketével, hisz bizonyára szomjas már. Legalább öt napja nem ivott, és neki még két három naponta szüksége lenne vérre.

Lassan elindultam fel a lépcsőn, ami inkább létrára emlékeztetett. Mikor felértem, és legalább két pókhálót a lakójával együtt elsodortam, körbenéztem óvatosan. A sötétség ellenére jól láttam, hogy Bella a távolabbi sarokban kuporog a térdeit átölelve. Úgy nézett ki, mint egy elítélt, aki a kivégzésére vár. Annyira megtörtnek, és elvesztettnek látszott. Nagyon szeretnék segíteni neki, de tudom, hogy ez nem lesz egyszerű dolog.

- Bella - szólítottam halkan, de nem válaszolt, sőt mint egy szobor, meg se rezzent pedig tudta, hogy ott vagyok. - Így elindultam felé, és csak reméltem, hogy nem fog rám támadni, hisz egy ilyen lelki tragédia kiszámíthatatlanná teheti. Azt jó jelnek vettem, hogy nem küldött el a fenébe. De ez a begubózása, némileg aggasztott. Lehet, ha kitombolná magát, akkor valamivel könnyebb lenne a helyzet.

Mikor odaértem hozzá, közben a többi nyolclábú épségét igyekeztem megőrizni, leguggoltam elé, és megfogtam kezét. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy legalább reagáljon végre. Pár pillanat néma csend után, nagyon lassan kezdte felemelni a fejét, ami miatt nem kevés izgalom töltött el, hisz nagyon erősen kívántam, hogy nehogy vörösek legyenek a szemei. Egyáltalán nem az érdekelt volna, hogy valakit megölt, csak nem elég, hogy Charlie miatt van kiborulva, hanem még a gyilkossággal járó bűntudattal is meg kéne birkóznia. És végre találkozott a tekintetünk, úgy éreztem, hogy egy hat tonnás kő esett le a mellkasomról. Világfájdalmasan, de fekete szemekkel nézett rám. Képtelen voltam megszólalni, hisz tudtam, hogy mennyire ki van, de ugyanakkor boldogság is átjárt, hogy nincs baja, nem bántott senkit, és, hogy végre megtaláltam őt, az elveszett lányomat.
Leültem mellé, és Bella a következő pillanatban mint egy elveszett kislány, belekuporodott az ölembe. Már, kezdtem megszokni tőle ezt a közvetlen fizikai kontaktust, így jólesően öleltem magamhoz. Simogattam a hátát, a haját remélve, hogy egy kicsit felenged a feszültségből. Sokáig, így maradtunk és gondoltam, most egyáltalán semmi szüksége jótanácsra, vagy hegyi beszédre. Pont erre volt szüksége, hogy valaki szavak nélkül is megértse és mellette legyen. Majd, valamivel később, végre megszólalt, vagyis inkább suttogott.

- Biztos nagyon haragszol rám - kezdte.

- Egyáltalán nem haragszom - nyugtattam. - Bár, egyik gyerekemért sem aggódtam ennyit a száz év alatt, mint érted az utóbbi három napban.

- Sajnálom - sóhajtott. - Nem akartam gondot okozni... - Majd elhallgatott.

 - Semmi baj, csak hiányoztál nekünk. És reméltük, hogy nem kerültél bajba, és épségben velünk leszel újra.

 - Tudom, és tényleg nem akartam bajt, de... annyira fáj, és fogalmam sincs, mikor leszek újra a régi - mondta ki végre, mit is érez. - Majd meglepődtem, mert hirtelen témát váltott.  -  Amúgy, honnan jutott eszedbe, hogy itt lehetek? - kíváncsiskodott.

- Eszembe jutott, egy régi beszélgetésünk, mikor elárultad, hogyan bosszantottad Charlie-t, mikor rosszat tettél, és büntetés várt volna. Azt mondtad, hogy mindig ide bújtál, és csak sokára jöttél elő, és így elmaradt a büntetés, mert apád örült, hogy előkerültél.

- Nem hittem volna, hogy emlékeztél rá. Azért egyszerű, de hatásos módszer volt a büntetés elkerülésére.

- Igen hatásos, az biztos, mert nekem is, csak ma este jutott eszembe, mert már egészen Kanada határánál is kerestünk. Csak azt nem értem, - gondolkodtam el. - Hogy Alice, miért nem látta, hogy ide jöttél?

- Mert nem terveztem, csak egy napi erdőjárás után, a közelben bukkantam elő, és hirtelen ötlet volt. Csak, két napja vagyok itt. Átnéztem apa holmiját, és feljöttem ide... - Majd elhallgatott. - A hallgatása arra utalt, hogy fájdalmas neki Charlie-ról beszélni, ami érthető.

- Ugye nem szenvedett sokáig? - kérdezte váratlanul. - Nem tudtam, hogy mit is feleljek erre, de bármennyire is fáj neki, jobb ha tudja az igazat.

- A balesettől számítva, úgy öt percig volt életben. Én az utolsó két, három percben voltam vele. - Bella, csak még szorosabban bújt hozzám. - Sajnos, annyira súlyos sérülést szenvedett, hogy orvosilag lehetetlen volt bármit is tenni. Gondolom a részletekre nem vagy kíváncsi.

- Most még nem. Talán, majd pár év múlva - sóhajtott megadóan. - Annyira hiányzik, és vajon miért nem akarta, hogy... megmentsd?

- Ezt, csak ő tudhatja és bármennyire is nehéz, muszáj elfogadni és tiszteletben tartanunk a döntését. De annyit mondott, hogy nem igazán tudná magát elképzelni vámpírként - idéztem Charlie szavait.

- Pedig, biztos talált volna magának egy csini vámpírnőt, és gondolj bele, hogy én lennék az egyetlen vámpír, akinek két vámpír apja lett volna - sóhajtott bele a sötétbe. - De most, csak te maradtál nekem az apukám és ne merészelj magamra hagyni. - Meghatóan jól estek Bella szavai, hogy annak ellenére ami történt, az apjának tekint. És most már, nem csak fogadott apa vagyok neki, hanem ahogy mondta az egyetlen, és igazi. Ami nem attól függ, hogy én változtattam át, és ezennel lányommá fogadtam, hanem az egymás iránti érzések is ezt erősítik. Bella, az első aki nem is titkolja, hogy neki igenis szüksége van rám, mint apa. Nem próbál erősnek látszani, és ő ettől is különleges mindannyiunk számára. Tőle kapom meg azt az igazi gyermeki szeretetet, amire mindig is vágytam, hogy igazi apaként legyen rám szükség. Mert a többiek is elfogadnak apaként, de eddig, csak Jasper jött hozzám néha, tanácsot kérni, vagy csak beszélgetni. A többiek úgy vannak vele, hogy majd csak lesz valahogy. Talán, Edward és Esme kapcsolata olyan igazi családias, de Bella és én már ezen is túl tettünk. Közben eszembe jutott, hogy illene válaszolnom neki.

- Én sosem hagylak el, és mindig az apád leszek, ameddig csak szükséged lesz rám - simítottam meg a haját, majd egy puszit is kapott. És úgy éreztem, hogy egyformán imádom mind a hat gyerkemet, de valahogy Bella a kedvenc független attól, hogy csak nem rég óta van velünk.  - Gyere, menjünk haza - kértem. - A többiek is nagyon várnak és nem beszélve Edwardról. Már komolyan a falra másztunk tőle és jó lenne, ha megnyugtatnád, mert kezd az őrület határán lenni.

 - Még nem akarok haza menni - rázta meg makacsul a fejét és gondoltam, hogy jobb nem vitatkoznom vele.

 - Ahogy akarod - adtam meg magam. - Azért a nappaliba lemehetnénk, hisz ott kényelmesebb lesz - ajánlottam.

 - Miért is ne - rántotta meg a vállát - Már, úgy is untam a pókok csattogását vagy milyüket. Szörnyen zajosak. Én nem is hittem volna, hogy ilyen hangokat is ki tudnak adni. - Csak mosolyogtam azon, amit Bella mondott.

 - Vámpírként sok minden megváltozik de, majd csak hozzászoksz mindenhez. - Majd megfogtam a kezét felálltunk és leindultunk a nappaliba.

Ahogy mentünk lefelé, Bella körbetekingetett és ahogy lassan végigcsúsztatta a kezét a lépcsőkorláton látszott, hogy sok emlék és kérdés kavarog a fejében.

 - Vajon mi lesz a házzal és apa cuccaival? - nézett rám tanácstalanul.

 - Ami azt illet, Charlie ügyesen elrendezett mindent - mosolyogtam halványan, látva a meglepettséget az arcán.

 - Mi? Ezt, hogy értetted? Mit rendezett el?

 - Gyere üljünk le - kértem. - Mindjrát megértesz mindent. - Majd miután kényelmesen elhelyezkedtünk, azon agyaltam, hogy miként tudom neki elmondani Charlie utolsó perceit annélkűl, hogy ne okozzak ennél is nagyobb fájdalmat. Vettem egy nagy levegőt, és belefogtam. - Nos, mikor megtörtént a baleset, Charlie még magánál volt annyira, hogy megmondta a társának, hogy engem mindenképpen hívjon oda. Mikor odaértem azonnal közölte velem, hogy mióta megtudta veled mi a helyzet, tisztában volt azzal, hogy hivatalos úton nem örökölhetsz semmit, és épp ezért az ügyvédével átiratta a végrendeletét.

 - Micsoda? - csodálkozott Bella. - És akkor most kié lesz mindene?

 - Ugyan úgy a tied - mosolyogtam rá. - Charlie, ügyesen kijátszott mindent. - Engem jelölt meg örökösének, mert így biztos volt abban, hogy mindent megkapsz, ahogy meglesz az új személyazonosságod. Csak bennünk bízott meg mert tudta, hogy ez az új életed velünk, örökre szól.

   Bella, egy darabig nem szólt semmit, csak bámult maga elé meredten. Majd váratlanul felém fordult.

 - Megtarthatsz mindent, nekem nem kell semmi - jelentette ki elszántan.

 - Miket beszélsz? Hisz minden téged illet, és el sem fogadnám.

 - Tudom, ne érts félre - mosolyodott el halványan először, mióta itt vagyok vele. - Csak azért gondolom így, mert úgy is mindent megkapok amire szükségem van, sőt többet is ismerve Edwardot és Alice-t - fintorodott el. Meg legalább, így én is hozzájárulok a családi kasszához egy jó ideig.

 - Kicsim ez nagyon kedves tőled, de ebbe senki nem egyezne bele. Amint Alice elkészül az új papírjaiddal, és az ügyvéddel mindent elrendezek, minden a számládra kerül majd. Hiába is ellenkezel. És a családi vagyon miatt ne aggódj. Bármennyit is költenek a csajok, Alice és Edward pillanatok alatt tudják pótolni, ha elmennek tőzsdézni. Mert Alice és Rosalie, ha kezd megcsappanni a bankszámlájuk, és nem tudnak egy egész plázát kifosztani, akkor már tiszta idegek - nevettem el magam.
- Mert, amit ők már ruhára elköltöttek, legalább egy négy generációs család élhetett volna belőle minden gond nélkül. Úgy, hogy jobb, ha belenyugszol. De legalább nézd a jó oldalát.

 - Mégis minek? - csodálkozott.

 - Vehetsz egy kocsit magadnak, ezzel megelőzve Edwardot és Alice-t, mert már azon tanakodnak, hogy milyen színe legyen.

 - Ez nem igaz - csóválta meg a fejét Bella. - Nem bírnak magukkal? Mondtam, hogy nem kell kocsi, de ezek szerint süket fülekre találtam. De tudod mit? - csillant fel a szeme. - Igazad van. Kitolok velük, és megelőzöm őket, ha segítesz.

 - Benne vagyok, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok a csalódott képükre - egyeztem bele, majd kinéztem az ablakon, és már eléggé kezdett pirkadni. - Kicsim lassan tényleg mennünk kéne - néztem rá komolyan. - Már nagyon várnak a többiek, és Alice szeretné veled megbeszélni a szertartást, és nem beszélve, hogy már igen szomjas lehetsz.

 - Igazad van. Eléggé szomjas vagyok - nyúlt a torka után. - Már, nagyon kapar. Kimehetek vadászni? Persze nem egyedül. Jó lenne egy kicsit kimozdulni. - És olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

 - Amint alaposan körbe nézünk, és oké minden - egyeztem bele. - De most már gyere menjünk.

- Rendben - egyezett bele. - És köszi - ugrott a nyakamba. - Menjünk haza, csak kellett ez a pár nap nekem.

- Ezt mindenki megfogja érteni. - Azzal felálltam, majd nyújtottam a kezem Bellának, hogy felsegítsem. És örültem neki, hogy egy kicsit sikerült kirángatnom a depresszióból.

Ügyesen Bella volt szobáján keresztül kiugrottunk az ablakon, majd a hátsókerten keresztül visszamentünk, azon az úton, ahogy jöttem. Nagyon boldognak éreztem magam, hogy végre Bella újra velünk lesz, és remélem, ez örökre így marad. Kíváncsi leszek Edwardra, hogy milyen képet vág majd, ha meglátja Bellát. Mosolyogva indítottam a kocsit, és alig vártam, hogy hazaérjünk.