Vég, és Kezdet. 21

 (Carlisle szemszöge)


Bella olyan volt, mintha nem is tudná, hogy mennyire megijesztett minket. Bár, némi meglepettség látszott rajta, hogy mindenki ott van körülötte, de valami más, látszólag jobban érdekelte. Izgatottan nézett Edwardra.

 - Edward! Mondd, hogy sikerült?

 - Mégis mire gondolsz? - ingatta meg a fejét. - Mert ha arra, hogy majdnem frászt kaptam az előbb, akkor igen sikerült halálra ijesztened.

 - Hallottad a gondolataimat ugye? - kérdezte Bella, meg sem hallva Edward válaszát. Ennyire még nem láttam őt feldúltnak, persze a szó jobbik értelmében.

- Igen, és épp azért jöttem fel, de mégis mi történt? - tért végre Edward a lényegre, amit már én is meg akartam kérdezni.

- Elhihetitek, hogy nem volt szándékos - húzta el a száját. És talán Bella rájött végre, hogy nagyon aggódtunk miatta. - Azt hiszem, hogy rájöttem, hogyan tudom kikapcsolni az agyamat, és szabadjára engedni a gondolataimat, bár - fogta meg a fejét. - Azt hiszem a kivitelezésén, még dolgoznom kell. Amúgy - nézett rám kérdően. - Egy vámpírnak fájhat a feje?

 - Hogy micsoda? - ültem le mellé, eleresztve az iménti kérdését. - De mégis mit csináltál, amikor Edward hallotta a gondolataidat? És utána mit éreztél? Mert komolyan egy pillanatra úgy néztél ki, mint aki kómában van. - Gondoltam vissza, és valóban egyből az jutott eszembe, hogy Bella pont olyan volt hirtelen, mint emberként, mikor kómában volt.

 - Mindjárt megpróbálom elmondani... - Majd, Edwardra nézett. - Melyik gondolatomat láttad?

 - Több is volt, de az első, mikor anyukáddal palacsintát sütöttetek. Talán tizenkét, vagy tizenhárom lehettél. - Majd Edward jobban koncentrált, és elmosolyodott. - A másik, mikor... Tényleg elcsented Charlie fegyverét? - nevetett fel. Erre Bella is elnevette magát.

 - Igen, és nagyon tetszett, ahogy mindenféle csellel próbálja elvenni tőlem. Azt mondta, hogy akkor volt csak megijedve igazán. Persze évek múlva, mikor elmesélte tudtam, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nem lett belőle tragédia - ingatta meg a fejét.

 - Most már elmondod, hogy mi történt? - És Edward, szó szerint a gondolataimat mondta Bellának.

 - Mikor visszamentél Carlisle-nak segíteni, eszembe jutott, hogy Aro ellen nem tudunk mit tenni, és rá fog jönni, hogy emberként is tudtam rólatok. Emiatt történt az egész. Elkezdtem agyalni azon, hogy én miért tudom ennyire lezárni a gondolataimat, és csak erre akartam rájönni, hogy ha sikerül, akkor megtudjam nektek tanítani. És utána... - Majd Bella elhallgatott.

 - Folytasd kérlek - néztem rá, de úgy tűnt, nagyon elbizonytalanodott.

 - Ki fogtok nevetni - csóválta meg a fejét. - Még nekem is hihetetlen ez az egész.

- Nem hinném, hogy annyira vicces lenne, hisz alaposan ránk ijesztettél - nyugtattam, mert már nagyon kíváncsi voltan, hogy mi történt vele. - Gyerünk ki vele, és nem gond ha zavaros, majd csak kihámozzuk.

 - Rendben - bólintott, és úgy tűnt, hogy végre belefog. - Szóval arra jöttem rá, hogy az agyam olyan, mint egy páncélszekrény és... - Majd félénken körbesandított, hogy mit reagálunk erre, de látszólag senkinek sem volt kedve nevetni, inkább feszülten vártuk a folytatást. - És erősen koncentráltam, hogy képzeletben kinyitom, és akkor történt minden. Úgy éreztem, mint egy vulkán, szinte kirobbantak a gondolataim. Annyira lefárasztott, mintha emberként futottam volna tíz kilométert. És mikor már nem figyeltem oda, ugyan olyan gyorsan visszafelé történt minden, és akkor éreztem, mintha egy lilás örvény húzna le, és a saját gyerekkori gondolataim körül keringtem. - Majd elmosolyodott. - Ez most eléggé zavarosra sikerült. Nem?

 - Nem. Egyáltalán nem zavaros - szólt Jasper elgondolkodva. - Ezek szerint, te nem tudatosan zárod le az elmédet, így az védve van bizonyos hatásoktól. - Na várj, megpróbálom máshogy megfogalmazni - mosolyodott el, látva Bella enyhén értetlen arckifejezését. - Nálad biztos úgy működik, hogy lehet még gyerekkorodban értek rossz élmények, vagy valami hasonló. Hisz lássuk be, hogy emberként eléggé vonzottad a bajt. És e miatt akaratodon kívül elzártad magad a külvilágtól. Egy falat építettél magad köré. És ezért leginkább a gyerekkori emlékeid jönnek felszínre. Bár, az elmével kísérletezni eléggé veszélyes, de ha ezt sikerül tökéletesre fejlesztened, akkor ez visszafelé is működik, és rejtve lesznek a gondolataink mindenki előtt - nézett Edwardra halványan elmosolyodva. - Jól gondolom Carlisle?

 - Igen, de ahogy elnézem Bellát, még kell egy kis gyakorlás. - Majd  Bellához fordultam. - Kérlek, legközelebb egyedül ne csináld mert, ahogy Jasper mondta az elmével nem tanácsos játszani.

 - Erre magamtól is rájöttem - fogta még mindig a fejét.

 - Jobban vagy?

 - Igen... Csak olyan érzésem van, mintha emberként egy éjszakai buli után, csak pár órát aludtam volna. - De minél hamarabb gyakorolni kéne, hisz hamarosan megyünk az ítélőbizottság elé - fintorodott el, utalva a Volturi kedves vendégszeretetére.

 - Most szó se lehet róla - vágott közbe Edward. - Pihenned kell, majd holnap megpróbálod újra. Egy nap ide, vagy oda, már mindegy. És nem határidőre kell mennetek - nézett rám Edward, megerősítést várva.

 - Tudom, de tökéletesen meg kell ezt tanulnunk, hogy ne legyen gond -  erősködött, és kihallatszott Bella hangjából, hogy a család biztonságát helyezi előtérbe.  - Mielőtt Edward megszólalt volna, gyorsan megelőztem.

 - Kicsim, neked is, és Edwardnak is igaza van. De én is úgy gondolom, hogy pihenned kéne, mielőtt újra igénybe veszed az elmédet. De addig is, még aprólékosabban mondj el mindent, mert lehet, hogy az elméleti menetét összetudjuk hozni.

 - Ez jó ötlet - mosolygott Jasper, és úgy tűnt, hogy mindenki egyetért. Majd lassan Edwardot és Bellát magára hagyva kimentünk a szobából.

 - Szerintem Bella fel sem fogta, hogy milyen nagyszerű dologra jött rá - lelkendezett Jasper, és ez az új lehetőség eléggé felcsigázta. Bennem is felcsillant a remény, de egyenlőre Bellát jobban féltettem, hisz látszott mennyire megviselte az első próbálkozás.

 - Igen, én is sok lehetőséget látok benne, de mielőtt a gyakorlásba belefognánk, Bellát minden mozzanatról kikérdezzük.

 - Ha ez beválik, akkor a Volturi többé nem tud ártani nekünk - foglalta össze Emmett, és talán ez volt az első alkalom, hogy valamiből nem csinált viccet. Biztos vagyok benne, hogy Jane-nel való találkozása mély nyomot hagyott benne, ahogy mindegyikünkben akin, használta a képességét.


Úgy tűnt, hogy a könyveim pakolását egyedül kell befejeznem, hisz Edward biztosan nem hagyja magára Bellát, amit meg tudok érteni. Fura ez az egész, merengtem el egy pillanatra. Most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül történik minden. Valószínű, hogy a sors is nekünk szánta Bellát. Vele lett teljes a család, a képessége is, hogy külön tud velünk gondolatban beszélni, és most ez is. Ha minden jól alakul, akkor tényleg az örökkévalóságig egy hatalmas boldog családként lehetünk együtt. Nem beszélve arról, hogy Bella személyében kaptam egy igazi gyermeket, akire mindig is vágytam.


 Közben egy polcnyi könyv kivételével mindent elpakoltam, így részemről költözhetünk. Majd apró lépteket hallottam, amihez finom édeskés illat társult.

 - Nem zavarlak? - kukkantott be Esme. - Csak mosolyogtam azon, hogy miért gondolja, hogy zavarna.

 - Te sosem zavarsz. Ráadásul ennyi év házasság után, ne kérdezz ilyeneket. - Közben már a kezeit a nyakam köré fonta.

 - Úgy látom, hogy készen vagy - nézett körbe. - A kórházba mikor mész be?

 - Holnap reggel elintézek mindent, és délután indulhatunk is. - Közben láttam, hogy feszült valamiért. - Mi a baj? - simogattam meg az arcát.

 - Csak aggódom Belláért. Nem veszélyes az amire készül. Az imént is megijesztett minket. Szegény kislánynak annyira új még minden, és most ez is.

 - Nem veszélyes, csak még ő sem tudta, hogy mi történik vele, de ha gyakorol, akkor ez lesz az újabb képessége, amit nekünk is meg tud tanítani - nyugtattam Esmét, látva, hogy igazi anyaként aggódik Belláért. - És gondolj csak bele - súgtam a fülibe. - Ha el tudjuk sajátítani, akkor Edward nem tud kukucskálni a fejünkbe, így nem kell aggódnod, hogy tudni fogja mikor szeretnéd elcsábítani a férjecskédet. - Majd mielőtt válaszolhatott volna, birtokba vettem az ajkait, és egy jó darabig nem is engedtük el egymást.

 - Nem ismerek rád - tolt el magától Esme viccesen, tetett felháborodással.

 - Miért? Én csak vázoltam az egyik lehetőséget, ami mellette szól - húztam vissza magamhoz, ami nem volt ellenére.

 - Tudom, hogy igazad van, és én is sokszor terhesnek érzem, hogy Edward előtt nyitott könyv vagyunk, de vajon ő, hogy fog erre reagálni?

 - Mégis mire? - néztem kíváncsian Esmére.

 - Hogy, ha már idővel mindenki betudja zárni a gondolatait, és senkitől semmit nem fog megtudni. Lehet, hogy úgy érzi majd, hogy semmit nem ér a képessége, és... - Majd elhallgatott.

 - És nem lesz előnyben, senkivel szemben - fejeztem be Esme helyett a mondatot. Amúgy nagyon egyszerű kedvesem. Akkor legalább, ugyan olyan normális vámpíréletet fog élni, mint mi. Talán még jól is fogja érezni magát, hogy nem tudja ki mit gondol. Mert remélem abban egyetértesz, hogy a gondolataink, bizalmas része az életünknek. Attól függetlenül, hogy megtanultunk így élni, hogy valaki mindig mindenről tud. És legalább, mindenki visszakapja a magánéletét. Ez csak jó hatással lesz mindenkire. És, ha jobban belegondolok  - kuncogtam el magam. - Edward, talán fel is fog lélegezni, hisz Emmett végre nem tudja kiakasztani a perverz ötleteivel. Nem kell végig néznie, ha Alice-re rájön a vásárlási láz, hogy miket látott és még sorolhatnám, az előnyeit.

 - Na, jó - adta meg magát. - Azt hiszem, hogy meggyőztél de biztos, hogy nem lesz könnyű neki. Nos megyek, még van pár dolog, amit össze kell csomagolnom.

 - Menj csak - húztam magamhoz, egy röpke csók erejéig. - Majd miután Esme magamra hagyott, és remélhetőleg sikerült megnyugtatnom, hogy Edward bizonyára ki fogja heverni, ha már nem tud kukucskálni a fejünkbe. Még a maradék könyveket az utolsó dobozba belepréseltem, és már csak pár hivatalos papírt hagytam elől, ami majd holnap kell, hogy kilépjek a kórházból.





 Másnap...



Szerencsére nem kérdezősködtek sokat a kórházban, hisz mindenki tudja, hogy milyen szomorú fél évet hagytunk magunk mögött. Mire haza értem, lehetőleg ebben az évszázadban utoljára léptem át a Forksi házunk otthonát, már Emmett, Rose és Esme el is indultak, hogy kitakarítsák a házat, mire mi is odaérünk. Alice és Jasper is rá egy órára indultak, így én Edwarddal, és Bellával tartok. Már majdnem indulásra készen voltunk, mikor ránéztem Bellára, és nem voltam biztos benne, hogy a ránk váró hat, hét órányi autóutat gond nélkül kibírja. Legalábbis az egyre jobban sötétedő szemei erről árulkodtak.

 - Kicsim! Mielőtt elindulunk, ki kéne menned vadászni.

 - De hisz, tegnap előtt voltam - nézett rám csodálkozva. - Simán kibírom - bizonygatta.

 - Tudom, hogy kibírnád, de felesleges kínoznod magad. Egyáltalán nem élveznéd az utat, ha azon rágódnál folyton, hogy mikor érünk már oda, mert őrülten szomjas vagy. És nem meglepő, hogy egyenlőre több energiát emésztesz fel mint mi.

 - Még negyvennyolc órája sincs, hogy Esmével vadászni voltam - morgott tovább. - Mikor csökken a szomjúságom?

 - Mire egy éves leszel, addigra neked is beáll a kéthetes periódus - nyugtattam. Na gyerünk siess, és utána indulunk.

 - Menjek veled? - ajánlkozott Edward, aki az emeletről jött lefelé.

 - Nem kell, hamar megjárom, és nem megyek messzire. - Majd Bella el is tűnt az erdő sűrűjébe.

 - Gyere - fordultam Edwardhoz. - Amíg Bella visszaér, addig átnézzük a házat alaposan, nehogy valami fontos itt maradjon. Épp, hogy végig jártuk a házat, Bella már vissza is ért, így egy perc múlva már a kocsiba ültünk, és elindultunk Denaliba.