( Bella szemszöge)
Ahogy hazaértünk, mindenki nevetve várt, főleg Alice.
- Szívesen megnéztem volna élőben az eséseteket - fogta a hasát a nevetéstől. Persze így már világos, hogy min nevetnek. Alice bizonyára látta előre, hogy rá akarok ugrani Carlisle-ra, és ebből kifolyólag látta az egészet. És nyilván elmesélte a többieknek is.
- Apa, ezt nem hittem volna, hogy egy ilyen kis gyenge nőszemély csak úgy kétvállra fektet - röhögött Emmett. - Kár, hogy nem láttuk!
Erre a többiek is egyetértve bólogattak.
- Eléggé váratlanul ért, hogy őszinte legyek - nevetett Carlisle is. - Akkora lendülettel érkezett, hogy ha akarom, se tudom lefékezni. De nem baj - nézett rám csibészesen. - Ezt még visszakapja.
- Rendben - egyeztem bele, majd Edwarddal felmentünk a szobánkba. Kicsit sajnáltam, hogy Carlisle éjszakás. De nem baj, majd bepótoljuk a beszélgetést, ami már nagyon hiányzik. Lassan a gondolataim kezdtek egyre homályosabbá válni, amint Edward ajkait éreztem a nyakamon és a hátamon, így hamar eldőlt, hogy milyen kellemesen telik az éjszakánk.
Két hét múlva...
Komolyan úgy érzem, hogy görcsben áll a gyomrom, és alig kapok levegőt. Ahogy közeledik a holnapi nap, egyre jobban elhatalmasodik rajtam a pánik. Már Alice lefoglalta a repülőjegyeket a holnapi utazásra. Ahhoz, hogy éjszaka érkezzünk mindenhová, csak egy Párizsi átszállással tudtunk majd Rómába repülni, és majd onnan kocsival Volterrába. Carlisle is eléggé szótlan volt, így talán nem is bánta, hogy elnapoltuk a vadászatot, amit megbeszéltünk. Reggel Edward kísért el, és amilyen idegőrlő állapotban voltam, jóformán legyilkoltam azt a szegény medvét. Kicsit sikerült levezetnem rajta a feszültségemet. A Cullen-házat is belengte a szorongás. Végül abba maradt mindenki, hogy Alice folyamatosan figyelni fog, és Emmett, Rose és Jasper Párizsban fognak megszállni, ha netán úgy alakul, közelebb legyenek hozzánk. Nagyon remélem, hogy nem lesz szükség ilyesmire, és csak odamegyünk, majd másnap jövünk is vissza lehetőleg egy darabban.
Most, hogy eljött az utazás napja, már értelmes gondolataim sincsenek. Ma kora délután indulunk, hisz Párizs legalább tíz óra, helyi idő szerint, és úgy hajnali fél kettőkor fogunk landolni, majd Alice szerint hajnali háromkor indul a másik gép, ami másfél óra alatt Rómában van, még napfelkelte előtt.
- Gyere, kicsim, indulnunk kell! - hozott vissza a jelenbe Carlisle hangja. Együttérzőn nézett rám. Mondanom sem kellett semmit, mert biztos, hogy minden az arcomra volt írva. Így szó nélkül bólintottam, majd elindultam Edwarddal az oldalamon, a kocsihoz. Mikor a kevés csomagunkat bepakoltuk, sorban mindenkitől elbúcsúztunk, Edwardot és Esmét hagyva utoljára. A többiek tiszteletből bementek. Először Esme ölelt meg, majd Edward karjaiban landoltam.
- Nem lesz semmi baj - súgta a nyugtató szavakat a fülembe. - Észre sem veszed, és máris újra a karjaimba leszel – mondta, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk, utána beültem az autóba és vártam, hogy Carlisle is elbúcsúzzon Esmétől.
Félúton lehettünk a reptér felé, mikor már nehezen tudtam elviselni a feszültséget. Így odabújtam Carlisle-hoz, és míg meg nem érkeztünk, úgy is maradtam. Miután leparkoltunk, egyenesen bementünk a terminálba becsekkolni. A csomagokat elintéztünk, és szerencsére húszpercnyi várakozás után már fel is engedtek a gépre. Majd miután felszálltunk, Carlisle felém fordult.
- Kicsim! Elég ebből a letargiából. Inkább azt áruld el, hogy mire készültök Alice-szel - mosolygott. - Eléggé gyanúsak vagytok.
- Hogyhogy mire készülünk? - próbáltam hárítani, de Carlisle-nak egyszerűen nem tudtam még csak füllenteni sem. - Mire gondolsz pontosan?
- Tudod te azt! - pöckölt viccesen az orromra. - Valamit nagyon terveztek, és ne mondd, hogy csak az esküvő, mert az nagyon egyszerű lenne.
- Sajnálom - sóhajtottan színpadiasan. - Nem tehetem, mert Alice keresztbe lenyel, ha bármit kikotyogok. Különben is, hatalmas meglepi lesz, talán még nekünk is, ha egyáltalán össze tudjuk hozni - fintorodtam el. - Csak türelmesen várd ki - zártam rövidre a vallatásomat.
- Hát, jó! - egyezett bele látszólag tettetett sértődéssel, ami nem fog meghatni, mert ha Alice-szel meg tudunk szervezni mindent, akkor komolyan hatalmas buli lesz. A dupla esküvő, amiről Carlisle-nak és Esmének fogalma sincs, minthogy arról sem, milyen ajándékot találtunk ki nekik a házassági évfordulójukra. Alice rátalált Denali mellett egy városban, ahol pont akkor az összes múzeumnak és képtárnak lesz éjszakai nyitva tartása. Már most lefoglalt nekik egy hangulatos szállodában egy nászutas lakosztályt. Ami a legjobb, hogy úgy szeretnénk megszervezni, hogy utána rögtön a titkos szigetre repülnek, ahol hagyjuk őket pár napig, majd mindannyian odamegyünk mi is, és megtartjuk a dupla eskűvőt. Én Edwarddal ott maradok nászúton, és Carlisle-ék meg Párizs-London-Skócia körútra mennek.
Az utunk nagy részét csendben ültük tovább, és úgy tettünk, mintha aludnánk, hogy a kedves légiutas-kísérők további étel és ital ajánlatát kivédjük. Így, a gondolataimba merülve sokkal hamarabb eljött az idő, mikor leszálltunk Párizsba. Másfél órát kellett várnunk, amíg felszállhattunk a Római járatra. A treminálban várakozva, már úgy éreztem, mintha egy vulkán lennék, ami kitörni készül. A feszültség és az idegesség közötti pánikérzésemen túl valami más furcsaságot is érzékeltem magamon. Az egész testemben, de leginkább a kezeimben valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem, ami már néha elég kellemetlen volt. Carlisle-nak nem is mondtam, mert így is eléggé feszült volt ő is, bár rajta annyira nem látszott. Szerencsére, mert ha nincs velem, akkor bizonyára kifutottam volna a világból is.
Alig, hogy elrugaszkodott a gép, újra odabújtam Carlisle-hoz, úgy téve, mintha aludnék, de nagyon hamar olaszföldre értünk. Kiérve az utcára, eléggé szürkület volt. Alice nagyon ügyesen kiszámolta, hogy mikor fogunk odaérni. A legnagyobb bánatomra nem autót béreltünk, hanem elénk jött két Volturi tag. A kettő közül csak az egyiket ismertem, aki nem olyan rég Forksban nálunk járt, valami Demetri. A másikat úgy tűnt, hogy Carlisle sem ismeri, de egyáltalán nem szándékoztam vele közelebbről megismerkedni.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk Carlisle! - nyújtott kezet az én apukám felé ez a vörös szemű szörnyeteg. A másik csak biccentett.
- Így alakult - küldött egy halvány mosolyt Carlisle. - És nem is akartuk Arót váratni, hisz ősztől suliba mennek a gyerekek és nem lett volna időnk. Annyit kiérzékeltem Carlisle hangjából, hogy egy kicsit megnyomta a gyerekek szót, hisz az elejétől fogva a Volturi klánnak nem fér a fejébe, hogyan lehet egy boldog családként teljesen normális életet élni. Na meg az, hogy vegetáriánusok vagyunk, azt végkép nem tudják megemészteni. A fajtánk szégyenének tartják az összes vega vámpírt, amire mi természetesen büszkék vagyunk.
- Na, induljunk! Jó lenne, ha még napfelkelte előtt Volterrába érnénk - zárta rövidre a csevejt Demetri, majd Carlisle-lal beültünk hátra. Úgy egy óra kocsikázás után meg is érkeztünk. Szinte remegve szálltam ki a kocsiból, szerencse, hogy Carlisle érzékelte a pánikomat, mert nyugtatólag átfogta a derekam, és úgy indultunk egy sikátorba, Demetri és a másik után. Néha úgy éreztem, hogy egy labirintusba vagyunk, mert csak fáklyákkal megvilágított szűk téglafalas folyosókon haladtunk egy darabig, míg végül egy díszes, rácsos kapuhoz értünk, majd egy kevésbé barátságtalan, nagyobb boltíves terembe léptünk be. Onnan egy liftbe szálltunk, ami lejjebb vitt egy szintet. Majd ismét egy kőfolyosón haladtunk, míg elértünk egy hatalmas, tömör, boltíves ajtót, ami akkora volt, hogy egy ember, gyanítom, ki sem tudná nyitni. Mikor nyikorogva, lustán kinyitotta Demetri az ajtót, még pánikolni is elfelejtettem, annyira magával ragadott a látvány. Tisztára, mintha egy régi filmben lennék. Carlisle mesélt róla, de úgy látszik, hogy kevés volt hozzá a képzelőerőm. Akkora volt az a terem, hogy talán Forks egész lakossága elfért volna benne, és a menyezettől az ablakokig egyszerűen gyönyörű volt. Miután valamelyest magamhoz tértem a látványtól, akkor tűnt fel, hogy a terem végében, három trónszék féleség van, és mindegyikben ül vaklaki. Aki a középsőben ülő, gyanítottam, hogy ő lesz Aro, amint közeledtünk, felállt, és hatalmas színpadias vigyorral az arcán elindult felénk, és Carlisle-t régi ismerőseként üdvözölte.
- Nagyon örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet Carlisle-nak. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar vendégül láthatunk titeket, eme szerény hajlékunkban.
Közben a kíváncsiságom legyűrte valamelyest a pánikomat, és körbenéztem. A jobb oldali székben egy öregebb vámpír ült, vagyis annak tűnt, és eléggé unottan tekingetett a vörös szemeivel. A bal oldali széken egy fiatalabb arcvonású hosszú, szőke hajú vámpír ült, aki viszont eléggé ellenszenvesen méregetett engem és Carlisle-t. Biztos, hogy ő lehet Caius, aki anno nemtetszését közölte Carlisle-lal, miszerint nem normális dolog, hogy vegetáriánus. Emlékszem, hogy Carlisle mesélte, hogy emiatt Aróval össze is kaptak, mert Aro annak ellenére, hogy elítéli a vegákat, nagyon is kedvelte Carlisle-t. Majd jobban oldalra fordítottam a fejem, és Caius mögött az oszlopnál, észrevettem, egy alacsony, szőke, fiatal lányt, és a leírás alapján biztos voltam benne, hogy Jane az. A legnagyobb gyűlölettel és utálattal nézett minket, ami csak kitelik valakitől. Demetri pedig nem messze tőlünk állt egy félreeső helyen.
- Így alakultak a dolgaink - válaszolt Carlisle, majd Aro engem vett szemügyre.
- Ha nem tévedek, akkor te vagy az újdonsült családtag. Szabad tudnom a becses nevedet? - villantak meg a vérvörös szemei.
- Mary Cullen vagyok, de csak Bellának hívnak, és már majdnem egy éve lettem vámpír - álltam a tekintetét. - Örvendek a találkozásnak - erőltettem egy halvány mosolyt magamra.
- Milyen bájos kis teremtés vagy. Gondolom, hogy Carlisle változtatott át - mosolygott rám. - És ha jók az információim, akkor neked köszönhetően Edward megtalálta élete párját.
- Igen, jól tudod – mondtam, majd Carlisle megnyugtató hangját hallottam a fejemben.
- Ügyes vagy kicsim, így tovább.
- Kérlek, koncentrálj - estem kétségbe, mert Aro bármelyik pillanatban kutakodni fog az elménkben.
- Minden rendben lesz - nyugtatott, de a pánik érzetem kezdett egyre jobban fokozódni ettől a színjátszástól.
- Nos, ha megengeditek, magam is szeretném látni, hogy miként került Bella hozzátok. Szeretem az ilyen boldog kimenetelű sztorikat - kuncogott, majd nyújtotta a kezét felém, jelezve ezzel, hogy fogjam meg. Utána úgy tűnt, hogy nagyon koncentrált, de pár hosszú másodperc után meglepődve nézett rám és Carlisle-ra felváltva.
- Ez fura... - dünnyögte, meg még valamit olaszul, de azt nem értettem. - Semmit nem látok, ilyen még nem fordult elő velem. - Majd Carlisle-hoz lépett, az ő kezét fogta meg, és ugyanúgy tett, mint nálam. Vagy öt imát elmondtam, hogy Carlisle-nak sikerüljön az, amit már több, mint egy hónapja gyakorlunk. Aro arckifejezése mindent megért, ahogy értetlenkedve nézett ránk, és ebből tudtam, hogy Carlisle-nál sem látott semmit.
- Ezt nem hiszem el! - Lett ingerültebb Aro hangja. Erre Caius is elkezdett mocorogni, és szúrósan mustrált minket. Az idősebb vámpír is nagyobb odafigyelést mutatott, legalább is nem úgy ült, mintha egy ezredszer látott unalmas filmet nézne.
- Hogy lehet ez? - kérdezte magától Aro, és elkezdett fel-alá sétálni a teremben.
- Mi a baj? - kérdezte Carlisle a legártatlanabb arckifejezéssel.
- Hogy mi a baj? - fordult vissza váratlanul felénk. - Eddig még senki nem tudott ellenállni a képességemnek mióta vámpír vagyok, és az nem tegnap óta van! Mégis, hogy csináljátok?
- Nem igazán értelek - játszotta tovább az értetlent Carlisle. - Akármikor találkoztunk, sosem ütköztél falakba.
- Igen, de most valami nagyon nem tetszik - közölte titokzatosan, majd megfordult. - Jane kedvesem, gyere ide! - szólt annak, akit egyáltalán nem akartam közelről látni. Jobb volt, míg Caius mögött volt, jó messze tőlünk. Amint Jane egyre közeledett, Carlisle-on éreztem némi feszültséget, hisz ő már a saját bőrén érezte ennek a gonosz vámpínak a képességét.
- Igen, mester? - nézett Jane alázatosan Arora, mintha az isten lenne.
- Vendégeink úgy tűnik, hogy ellenállnak a képességemnek, és szeretném, ha kipróbálnád, hogy a tied is hatástalan-e rájuk.
- Örömmel, mester! - vigyorgott Jane beképzelten, majd felém fordult. - Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz - közölte, és a vérvörösen izzó szemeivel egyenesen belebámult az enyémbe. Próbáltam nyugodt maradni, és felkészülni a legrosszabbra, de mindenki meglepetésére nem történt semmi.
- Hála az égnek! - küldte a gondolatait Carlisle. - Alice-nek igaza volt, hogy Jane ellen is jó ez, amit megtanítottál.
- Igen szerencsére, de most te következel. Kérlek, nagyon összpontosíts, mert ha Jane bántani fog, akkor... én letépem a fejét - üzentem vissza.
- Igyekszem, nyugodj meg!
Amint Carlisle-lal befejeztük a gondolatcserét, Jane máris hozzá fordult.
- Bocsáss meg, de te már tudod, mi következik – mondta, majd ugyanúgy Carlisle szemeibe bámult bele, és próbált behatolni az elméjébe, hogy fájdalmat okozzon, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem járt sikerrel. Jane bosszúsan Aró mellé állt.
- Mester, nem tudom, hogyan csinálják, de az én képességem sem hat rájuk. Még velem se fordult elő ilyesmi.
- Köszönöm Jane, elmehetsz - bökte oda mogorván a lánynak. - Jane indulatosan még a teremből is távozott. Előre sajnálom azt, akivel először összefut. Biztos, hogy jól megkínozza, amiért nálunk kudarcot vallott. És nem is tévedtem, mert a következő pillanatban, hatalmas fájdalmas üvöltés hallatszott be. Carlisle és én is ijedten néztünk hátra.
- Jane biztosan levezette a feszültséget - kuncogott Aro. - Előkészítettem egy szobát nektek, hogy pihenjetek egy kicsit. Ha gondoljátok, majd este szívesen várunk titeket egy közös vacsorára, és valami meglepetésre. És most ha megbocsátotok, akkor szeretnék a testvéreimmel megbeszélni pár dolgot. Érezzétek otthon magatokat!
Ezzel Aro hátat fordított nekünk, és elindult a másik két vámpír után, akik az előbb álltak fel, és az egyik oszlop mögötti kis ajtón át kimentek a teremből.
Carlisle nyugtatólag rám mosolygott, majd megfogta a kezem, és mi is elindultunk ki a teremből Demetri után, aki kinyitotta nekünk az ajtót, de észrevehetően gyanakvóan méregetett minket.
Egy keskeny csigalépcsőn egy szinttel feljebb mentünk, és egy szűk folyosón haladtunk egészen addig, míg egy kisebb, de ugyanolyan tömör, vastag falu ajtó elé nem értünk, mint a terem bejárata.
- Reméljük, hogy megfelel nektek ez a szoba - nyitott be Demetri, hogy előre engedjen minket.
- Hogyne, tökéletes, köszönjük - felelt Carlisle.
- Akkor kellemes pihenést - vigyorgott a férfi. - A vacsoránál találkozunk - bökte oda, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Én ezt nem bírom! - bújtam oda Carlisle-hoz. - Menjünk haza!
- Remélem, kicsim, hogy holnap már hazafele megyünk. Ki tudja, hogy Aro mit talál ki nekünk. Úgy tűnt, hogy nem nagyon tudja megemészteni az iménti eseményeket.
- Érdekes arcot vágott, mikor egyikünknél sem ment semmire a képességével - mosolyodtam el. - És az a mitugrász Jane is eléggé kiborult.
- Most adtunk nekik gondolkodni valót az biztos. Figyelj kicsim! - nézett rám komolyan Carlisle. - Ezek után is nagyon résen kell lennünk, hogy ne legyen támadási felület.
- Tudom, de miattam ne aggódj. Láthatod, hogy én alapból ellen tudok állni nekik. Neked kell továbbra is nagyon koncentrálni – mondtam majd, csak csendben Carlisle megnyugtató karjai közt pihentem. De hirtelen eszembe jutott valami. - Amúgy milyen vacsorára és meglepetésre vagyunk hivatalosak?
- Jobb, ha nem tudod - vált szomorúvá Carlisle arca, és egyre jobban érdekelt a dolog, de mint a villám beugrott.
- Te jó ég! Csak nem azt akarják, hogy embervért igyunk? - tudatosult bennem, hisz ők embervéren élnek.
- De, bizonyára szeretnék feszegetni az önuralmunkat - sóhajtott Carlisle, és szinte sejtettem, hogy pár ilyen meghívást, már visszautasított. - Egy csoport turistát szoktak becsalogatni, hogy megnézhessék az épületet, majd a tróntermet. A sok naiv ember még örül is neki, hisz azt hiszik, hogy a kedvükért vannak emberek, akik beöltöznek régi ruhákba - utalt ezzel arra, hogy eléggé hagyományőrző a Volturi öltözködése. - Majd bezárják a termet, és... a többit, te is el tudod képzelni. Senki nem jön ki onnan élve. Ha netán már jóllaktak, akkor szoktak egy párat hagyni átváltozni, hogy így is növeljék a létszámukat.
- Ez borzalmas - motyogtam. - Aro magától nem tudja, hogy úgy is visszautasítjuk a meghívást?
- Tudja, de azért bepróbálkozik, és főleg miattad, hisz még nagyon fiatal vámpír vagy. Imádja nézni, mikor valakit elborít a szomjúság, hisz akkor sokkal sebezhetőbb egy vámpír, mert akkor nehezen koncentrál másra, mint a szomjúságra.
- Ez ismerős, ezért tettél próbára a múltkor. Igaz?
- Igen, és remekül helytálltál. Amúgy sejtem a meglepetést is - tűnődött Carlisle.
- Uh, miért érzem úgy, hogy nem fog tetszeni? - csóváltam meg a fejem. - Bár a közös vacsoránál nem lehet rosszabb.
- Az attól függ, hogy mit nevezünk rosszabbnak - mosolyodott el.
- Mégis mire gondolsz? - kíváncsiskodtam, de semmi kellemesre nem számítottam.
- Biztos vagyok benne, hogy bált szerveznek estére, amire meghívtak minket burkoltan. Nem lepődnék meg, ha Aro küldene valakit, és hozna neked egy báli ruhát.
- Na, ne! - nyögtem. - Én nem öltözök be bohócnak! - fújtattam, elnézve az öltözködési stílusukat. Ezek után bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehet egy vámpírnő báli ruhája. - Komolyan, ha ezt túlélem, Alice ezek után azt ad rám, amit csak akar. Közben Carlisle csak mosolygott. - Ez nem vicces - morogtam. - Inkább egy csapat újszülött vámpírnak gondolkodás nélkül neki mennék, minthogy ezt az estét végigcsináljam.
- Kicsim, ha ez kell ahhoz, hogy ezer évre elfelejtsük őket, akkor kibírsz egy pár keringőt velem.
- Főleg, hogy annyit értek a tánchoz, mint tyúk az abc-hez - mosolyodtam el, ami egy pillanat múlva lefagyott rólam, amint kopogtak, és egy apró termetű, fiatal, huszonöt év körüli lány nyitott be. Lehajtott fejjel lépett be, ránk sem mert nézni. Az illatából egyből tudtuk, hogy ember.
- Elnézést a zavarásért - suttogta alig hallhatóan. - Miss Cullen, ezt Aro küldi önnek az esti programhoz - tett le az ágyra egy ruhának tűnő csomagot.
- Köszönjük - szólt hozzá Carlisle.
- Nincs mit - nézett egy pillanatra a lány Carlisle-ra, majd elkapta a tekintetét. És ugyan abban a pillanatban újra felnézett, és meglepődve bámulta Carlisle-t. Utána engem is ijedten, de meglepve nézett.
- Mi a gond? - kérdeztem, mert szegény úgy tűnt, mindjárt elájul.
- Semmi - hajtotta le a fejét. - Bocsássanak meg, már itt sem vagyok - indult meg az ajtó felé, de Carlisle tett felé egy lépést. - Kérem, ne bántsanak! - rémült meg, és hátrált az ajtóhoz.
- Nyugodjon meg, senki nem akarja bántani - csitította Carlisle, de a lány nagyon rémült volt. - Miért ijedt meg tőlünk?
- Mert megszegtem az alapvető szabályt, és megbámultam magukat - hebegte. Bocs... bocsánat, de még nem láttam barna szemű... vámpírokat - suttogta az utolsó szót. Erre Carlisle és én is elmosolyodtunk.
- Semmi baj - léptem hozzá közelebb, mire ösztönösen elhúzódott. - Nyugi, senki nem fog bántani, legalábbis mi biztosan nem. Gyere, ülj le egy kicsit, eléggé fáradtnak tűnsz.
- Nem szabad, de azért köszönöm - mosolyodott el halványan, majd félénken nézett rám. - Kérdezhetek valamit?
- Persze, de azt hiszem, sejtem mit szeretnél tudni - mosolyogtam vissza rá. - Hogy mitől barna a szemünk, ugye?
- I...igen, mert még nem találkoztam, csak piros szeműekkel - motyogta bátortalanul.
- Azért - vette át a szót Carlisle. - Mert mi nem embervéren élünk, hanem állatok vérével táplálkozunk. Mi nem bántunk senkit.
Szegény lány olyan döbbenten nézett, mintha ufók lennénk.
- Ezt nem is tudtam, hogy ilyen vámpírok is vannak.
- Igen, de ezt a munkaadóid nem tartják illendőnek, ha egy magunkfajta, az ő elveikkel szemben természetellenesen él. De sokan vagyunk ilyenek, akik nem bántunk senkit.
- Ezt jó tudni... de, most már tényleg mennem kell, mert ha megtudják, hogy szóba álltam egy vendéggel, akkor... elnézést mennem kell - sietett ki a szobából.
- Szegény lány - tűnődtem. - Mióta élhet rettegésben vámpírok között tudva, hogy bármikor a vacsorája lehet az egyiknek?
- Sajnos, ezt az egyet sosem fogom megérteni - csóválta meg a fejét Carlisle is a lány után bámulva, majd az ágyon lévő ruhára nézett. - Nem próbálod fel?
- Nem! - jelentettem ki határozottan. - Nem akarok elmenni, inkább itt maradok a szobában.
- Hidd el, hogy én is inkább már a reptérre mennék, de elég lesz nekik a vacsorát visszautasítani. Nem kell, hogy ránk szálljanak.
Közben Carisle elővette a ruhát és megszemlélte. - Nem is rossz - állapította meg. - Csak néhány vérfolt van rajta - kuncogott. - Majd látta, hogy kezdek kiakadni. - Jól van, csak vicceltem. Ahhoz képest elég normális darab, ahhoz képest amiket régebben láttam.
Erre én is felálltam, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Én ezt nem veszem fel! Borzalmas! Mondd, hogy ez csak egy rossz álom! - dobtam le magam az ágyra. - Na mindegy, valahogy csak túlélem, de táncolni nem fogok - mondtam ki a végszót.
- Ahogy akarod. Majd imitáljuk - adta meg magát Carlisle látva, hogy nem vagyok vicces kedvembe.
Sajnos, akármennyire nem akartam, hamar eljött az este. És kelletlenül, de belebújtam abba borzalmas jelmezbe. Felkészülve a vámpírok báljára, ahol lehetőleg először és utoljára vagyok. Hálás voltam Carlisle-nak, hogy nem mondott semmit, mikor felöltöztem, de a tekintete elárulta, hogy nem is tartja annyira borzasztónak, mint én. Majd lassan elindultunk le a nagyterembe.
Ahogy hazaértünk, mindenki nevetve várt, főleg Alice.
- Szívesen megnéztem volna élőben az eséseteket - fogta a hasát a nevetéstől. Persze így már világos, hogy min nevetnek. Alice bizonyára látta előre, hogy rá akarok ugrani Carlisle-ra, és ebből kifolyólag látta az egészet. És nyilván elmesélte a többieknek is.
- Apa, ezt nem hittem volna, hogy egy ilyen kis gyenge nőszemély csak úgy kétvállra fektet - röhögött Emmett. - Kár, hogy nem láttuk!
Erre a többiek is egyetértve bólogattak.
- Eléggé váratlanul ért, hogy őszinte legyek - nevetett Carlisle is. - Akkora lendülettel érkezett, hogy ha akarom, se tudom lefékezni. De nem baj - nézett rám csibészesen. - Ezt még visszakapja.
- Rendben - egyeztem bele, majd Edwarddal felmentünk a szobánkba. Kicsit sajnáltam, hogy Carlisle éjszakás. De nem baj, majd bepótoljuk a beszélgetést, ami már nagyon hiányzik. Lassan a gondolataim kezdtek egyre homályosabbá válni, amint Edward ajkait éreztem a nyakamon és a hátamon, így hamar eldőlt, hogy milyen kellemesen telik az éjszakánk.
Két hét múlva...
Komolyan úgy érzem, hogy görcsben áll a gyomrom, és alig kapok levegőt. Ahogy közeledik a holnapi nap, egyre jobban elhatalmasodik rajtam a pánik. Már Alice lefoglalta a repülőjegyeket a holnapi utazásra. Ahhoz, hogy éjszaka érkezzünk mindenhová, csak egy Párizsi átszállással tudtunk majd Rómába repülni, és majd onnan kocsival Volterrába. Carlisle is eléggé szótlan volt, így talán nem is bánta, hogy elnapoltuk a vadászatot, amit megbeszéltünk. Reggel Edward kísért el, és amilyen idegőrlő állapotban voltam, jóformán legyilkoltam azt a szegény medvét. Kicsit sikerült levezetnem rajta a feszültségemet. A Cullen-házat is belengte a szorongás. Végül abba maradt mindenki, hogy Alice folyamatosan figyelni fog, és Emmett, Rose és Jasper Párizsban fognak megszállni, ha netán úgy alakul, közelebb legyenek hozzánk. Nagyon remélem, hogy nem lesz szükség ilyesmire, és csak odamegyünk, majd másnap jövünk is vissza lehetőleg egy darabban.
Most, hogy eljött az utazás napja, már értelmes gondolataim sincsenek. Ma kora délután indulunk, hisz Párizs legalább tíz óra, helyi idő szerint, és úgy hajnali fél kettőkor fogunk landolni, majd Alice szerint hajnali háromkor indul a másik gép, ami másfél óra alatt Rómában van, még napfelkelte előtt.
- Gyere, kicsim, indulnunk kell! - hozott vissza a jelenbe Carlisle hangja. Együttérzőn nézett rám. Mondanom sem kellett semmit, mert biztos, hogy minden az arcomra volt írva. Így szó nélkül bólintottam, majd elindultam Edwarddal az oldalamon, a kocsihoz. Mikor a kevés csomagunkat bepakoltuk, sorban mindenkitől elbúcsúztunk, Edwardot és Esmét hagyva utoljára. A többiek tiszteletből bementek. Először Esme ölelt meg, majd Edward karjaiban landoltam.
- Nem lesz semmi baj - súgta a nyugtató szavakat a fülembe. - Észre sem veszed, és máris újra a karjaimba leszel – mondta, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk, utána beültem az autóba és vártam, hogy Carlisle is elbúcsúzzon Esmétől.
Félúton lehettünk a reptér felé, mikor már nehezen tudtam elviselni a feszültséget. Így odabújtam Carlisle-hoz, és míg meg nem érkeztünk, úgy is maradtam. Miután leparkoltunk, egyenesen bementünk a terminálba becsekkolni. A csomagokat elintéztünk, és szerencsére húszpercnyi várakozás után már fel is engedtek a gépre. Majd miután felszálltunk, Carlisle felém fordult.
- Kicsim! Elég ebből a letargiából. Inkább azt áruld el, hogy mire készültök Alice-szel - mosolygott. - Eléggé gyanúsak vagytok.
- Hogyhogy mire készülünk? - próbáltam hárítani, de Carlisle-nak egyszerűen nem tudtam még csak füllenteni sem. - Mire gondolsz pontosan?
- Tudod te azt! - pöckölt viccesen az orromra. - Valamit nagyon terveztek, és ne mondd, hogy csak az esküvő, mert az nagyon egyszerű lenne.
- Sajnálom - sóhajtottan színpadiasan. - Nem tehetem, mert Alice keresztbe lenyel, ha bármit kikotyogok. Különben is, hatalmas meglepi lesz, talán még nekünk is, ha egyáltalán össze tudjuk hozni - fintorodtam el. - Csak türelmesen várd ki - zártam rövidre a vallatásomat.
- Hát, jó! - egyezett bele látszólag tettetett sértődéssel, ami nem fog meghatni, mert ha Alice-szel meg tudunk szervezni mindent, akkor komolyan hatalmas buli lesz. A dupla esküvő, amiről Carlisle-nak és Esmének fogalma sincs, minthogy arról sem, milyen ajándékot találtunk ki nekik a házassági évfordulójukra. Alice rátalált Denali mellett egy városban, ahol pont akkor az összes múzeumnak és képtárnak lesz éjszakai nyitva tartása. Már most lefoglalt nekik egy hangulatos szállodában egy nászutas lakosztályt. Ami a legjobb, hogy úgy szeretnénk megszervezni, hogy utána rögtön a titkos szigetre repülnek, ahol hagyjuk őket pár napig, majd mindannyian odamegyünk mi is, és megtartjuk a dupla eskűvőt. Én Edwarddal ott maradok nászúton, és Carlisle-ék meg Párizs-London-Skócia körútra mennek.
Az utunk nagy részét csendben ültük tovább, és úgy tettünk, mintha aludnánk, hogy a kedves légiutas-kísérők további étel és ital ajánlatát kivédjük. Így, a gondolataimba merülve sokkal hamarabb eljött az idő, mikor leszálltunk Párizsba. Másfél órát kellett várnunk, amíg felszállhattunk a Római járatra. A treminálban várakozva, már úgy éreztem, mintha egy vulkán lennék, ami kitörni készül. A feszültség és az idegesség közötti pánikérzésemen túl valami más furcsaságot is érzékeltem magamon. Az egész testemben, de leginkább a kezeimben valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem, ami már néha elég kellemetlen volt. Carlisle-nak nem is mondtam, mert így is eléggé feszült volt ő is, bár rajta annyira nem látszott. Szerencsére, mert ha nincs velem, akkor bizonyára kifutottam volna a világból is.
Alig, hogy elrugaszkodott a gép, újra odabújtam Carlisle-hoz, úgy téve, mintha aludnék, de nagyon hamar olaszföldre értünk. Kiérve az utcára, eléggé szürkület volt. Alice nagyon ügyesen kiszámolta, hogy mikor fogunk odaérni. A legnagyobb bánatomra nem autót béreltünk, hanem elénk jött két Volturi tag. A kettő közül csak az egyiket ismertem, aki nem olyan rég Forksban nálunk járt, valami Demetri. A másikat úgy tűnt, hogy Carlisle sem ismeri, de egyáltalán nem szándékoztam vele közelebbről megismerkedni.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk Carlisle! - nyújtott kezet az én apukám felé ez a vörös szemű szörnyeteg. A másik csak biccentett.
- Így alakult - küldött egy halvány mosolyt Carlisle. - És nem is akartuk Arót váratni, hisz ősztől suliba mennek a gyerekek és nem lett volna időnk. Annyit kiérzékeltem Carlisle hangjából, hogy egy kicsit megnyomta a gyerekek szót, hisz az elejétől fogva a Volturi klánnak nem fér a fejébe, hogyan lehet egy boldog családként teljesen normális életet élni. Na meg az, hogy vegetáriánusok vagyunk, azt végkép nem tudják megemészteni. A fajtánk szégyenének tartják az összes vega vámpírt, amire mi természetesen büszkék vagyunk.
- Na, induljunk! Jó lenne, ha még napfelkelte előtt Volterrába érnénk - zárta rövidre a csevejt Demetri, majd Carlisle-lal beültünk hátra. Úgy egy óra kocsikázás után meg is érkeztünk. Szinte remegve szálltam ki a kocsiból, szerencse, hogy Carlisle érzékelte a pánikomat, mert nyugtatólag átfogta a derekam, és úgy indultunk egy sikátorba, Demetri és a másik után. Néha úgy éreztem, hogy egy labirintusba vagyunk, mert csak fáklyákkal megvilágított szűk téglafalas folyosókon haladtunk egy darabig, míg végül egy díszes, rácsos kapuhoz értünk, majd egy kevésbé barátságtalan, nagyobb boltíves terembe léptünk be. Onnan egy liftbe szálltunk, ami lejjebb vitt egy szintet. Majd ismét egy kőfolyosón haladtunk, míg elértünk egy hatalmas, tömör, boltíves ajtót, ami akkora volt, hogy egy ember, gyanítom, ki sem tudná nyitni. Mikor nyikorogva, lustán kinyitotta Demetri az ajtót, még pánikolni is elfelejtettem, annyira magával ragadott a látvány. Tisztára, mintha egy régi filmben lennék. Carlisle mesélt róla, de úgy látszik, hogy kevés volt hozzá a képzelőerőm. Akkora volt az a terem, hogy talán Forks egész lakossága elfért volna benne, és a menyezettől az ablakokig egyszerűen gyönyörű volt. Miután valamelyest magamhoz tértem a látványtól, akkor tűnt fel, hogy a terem végében, három trónszék féleség van, és mindegyikben ül vaklaki. Aki a középsőben ülő, gyanítottam, hogy ő lesz Aro, amint közeledtünk, felállt, és hatalmas színpadias vigyorral az arcán elindult felénk, és Carlisle-t régi ismerőseként üdvözölte.
- Nagyon örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet Carlisle-nak. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar vendégül láthatunk titeket, eme szerény hajlékunkban.
Közben a kíváncsiságom legyűrte valamelyest a pánikomat, és körbenéztem. A jobb oldali székben egy öregebb vámpír ült, vagyis annak tűnt, és eléggé unottan tekingetett a vörös szemeivel. A bal oldali széken egy fiatalabb arcvonású hosszú, szőke hajú vámpír ült, aki viszont eléggé ellenszenvesen méregetett engem és Carlisle-t. Biztos, hogy ő lehet Caius, aki anno nemtetszését közölte Carlisle-lal, miszerint nem normális dolog, hogy vegetáriánus. Emlékszem, hogy Carlisle mesélte, hogy emiatt Aróval össze is kaptak, mert Aro annak ellenére, hogy elítéli a vegákat, nagyon is kedvelte Carlisle-t. Majd jobban oldalra fordítottam a fejem, és Caius mögött az oszlopnál, észrevettem, egy alacsony, szőke, fiatal lányt, és a leírás alapján biztos voltam benne, hogy Jane az. A legnagyobb gyűlölettel és utálattal nézett minket, ami csak kitelik valakitől. Demetri pedig nem messze tőlünk állt egy félreeső helyen.
- Így alakultak a dolgaink - válaszolt Carlisle, majd Aro engem vett szemügyre.
- Ha nem tévedek, akkor te vagy az újdonsült családtag. Szabad tudnom a becses nevedet? - villantak meg a vérvörös szemei.
- Mary Cullen vagyok, de csak Bellának hívnak, és már majdnem egy éve lettem vámpír - álltam a tekintetét. - Örvendek a találkozásnak - erőltettem egy halvány mosolyt magamra.
- Milyen bájos kis teremtés vagy. Gondolom, hogy Carlisle változtatott át - mosolygott rám. - És ha jók az információim, akkor neked köszönhetően Edward megtalálta élete párját.
- Igen, jól tudod – mondtam, majd Carlisle megnyugtató hangját hallottam a fejemben.
- Ügyes vagy kicsim, így tovább.
- Kérlek, koncentrálj - estem kétségbe, mert Aro bármelyik pillanatban kutakodni fog az elménkben.
- Minden rendben lesz - nyugtatott, de a pánik érzetem kezdett egyre jobban fokozódni ettől a színjátszástól.
- Nos, ha megengeditek, magam is szeretném látni, hogy miként került Bella hozzátok. Szeretem az ilyen boldog kimenetelű sztorikat - kuncogott, majd nyújtotta a kezét felém, jelezve ezzel, hogy fogjam meg. Utána úgy tűnt, hogy nagyon koncentrált, de pár hosszú másodperc után meglepődve nézett rám és Carlisle-ra felváltva.
- Ez fura... - dünnyögte, meg még valamit olaszul, de azt nem értettem. - Semmit nem látok, ilyen még nem fordult elő velem. - Majd Carlisle-hoz lépett, az ő kezét fogta meg, és ugyanúgy tett, mint nálam. Vagy öt imát elmondtam, hogy Carlisle-nak sikerüljön az, amit már több, mint egy hónapja gyakorlunk. Aro arckifejezése mindent megért, ahogy értetlenkedve nézett ránk, és ebből tudtam, hogy Carlisle-nál sem látott semmit.
- Ezt nem hiszem el! - Lett ingerültebb Aro hangja. Erre Caius is elkezdett mocorogni, és szúrósan mustrált minket. Az idősebb vámpír is nagyobb odafigyelést mutatott, legalább is nem úgy ült, mintha egy ezredszer látott unalmas filmet nézne.
- Hogy lehet ez? - kérdezte magától Aro, és elkezdett fel-alá sétálni a teremben.
- Mi a baj? - kérdezte Carlisle a legártatlanabb arckifejezéssel.
- Hogy mi a baj? - fordult vissza váratlanul felénk. - Eddig még senki nem tudott ellenállni a képességemnek mióta vámpír vagyok, és az nem tegnap óta van! Mégis, hogy csináljátok?
- Nem igazán értelek - játszotta tovább az értetlent Carlisle. - Akármikor találkoztunk, sosem ütköztél falakba.
- Igen, de most valami nagyon nem tetszik - közölte titokzatosan, majd megfordult. - Jane kedvesem, gyere ide! - szólt annak, akit egyáltalán nem akartam közelről látni. Jobb volt, míg Caius mögött volt, jó messze tőlünk. Amint Jane egyre közeledett, Carlisle-on éreztem némi feszültséget, hisz ő már a saját bőrén érezte ennek a gonosz vámpínak a képességét.
- Igen, mester? - nézett Jane alázatosan Arora, mintha az isten lenne.
- Vendégeink úgy tűnik, hogy ellenállnak a képességemnek, és szeretném, ha kipróbálnád, hogy a tied is hatástalan-e rájuk.
- Örömmel, mester! - vigyorgott Jane beképzelten, majd felém fordult. - Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz - közölte, és a vérvörösen izzó szemeivel egyenesen belebámult az enyémbe. Próbáltam nyugodt maradni, és felkészülni a legrosszabbra, de mindenki meglepetésére nem történt semmi.
- Hála az égnek! - küldte a gondolatait Carlisle. - Alice-nek igaza volt, hogy Jane ellen is jó ez, amit megtanítottál.
- Igen szerencsére, de most te következel. Kérlek, nagyon összpontosíts, mert ha Jane bántani fog, akkor... én letépem a fejét - üzentem vissza.
- Igyekszem, nyugodj meg!
Amint Carlisle-lal befejeztük a gondolatcserét, Jane máris hozzá fordult.
- Bocsáss meg, de te már tudod, mi következik – mondta, majd ugyanúgy Carlisle szemeibe bámult bele, és próbált behatolni az elméjébe, hogy fájdalmat okozzon, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem járt sikerrel. Jane bosszúsan Aró mellé állt.
- Mester, nem tudom, hogyan csinálják, de az én képességem sem hat rájuk. Még velem se fordult elő ilyesmi.
- Köszönöm Jane, elmehetsz - bökte oda mogorván a lánynak. - Jane indulatosan még a teremből is távozott. Előre sajnálom azt, akivel először összefut. Biztos, hogy jól megkínozza, amiért nálunk kudarcot vallott. És nem is tévedtem, mert a következő pillanatban, hatalmas fájdalmas üvöltés hallatszott be. Carlisle és én is ijedten néztünk hátra.
- Jane biztosan levezette a feszültséget - kuncogott Aro. - Előkészítettem egy szobát nektek, hogy pihenjetek egy kicsit. Ha gondoljátok, majd este szívesen várunk titeket egy közös vacsorára, és valami meglepetésre. És most ha megbocsátotok, akkor szeretnék a testvéreimmel megbeszélni pár dolgot. Érezzétek otthon magatokat!
Ezzel Aro hátat fordított nekünk, és elindult a másik két vámpír után, akik az előbb álltak fel, és az egyik oszlop mögötti kis ajtón át kimentek a teremből.
Carlisle nyugtatólag rám mosolygott, majd megfogta a kezem, és mi is elindultunk ki a teremből Demetri után, aki kinyitotta nekünk az ajtót, de észrevehetően gyanakvóan méregetett minket.
Egy keskeny csigalépcsőn egy szinttel feljebb mentünk, és egy szűk folyosón haladtunk egészen addig, míg egy kisebb, de ugyanolyan tömör, vastag falu ajtó elé nem értünk, mint a terem bejárata.
- Reméljük, hogy megfelel nektek ez a szoba - nyitott be Demetri, hogy előre engedjen minket.
- Hogyne, tökéletes, köszönjük - felelt Carlisle.
- Akkor kellemes pihenést - vigyorgott a férfi. - A vacsoránál találkozunk - bökte oda, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Én ezt nem bírom! - bújtam oda Carlisle-hoz. - Menjünk haza!
- Remélem, kicsim, hogy holnap már hazafele megyünk. Ki tudja, hogy Aro mit talál ki nekünk. Úgy tűnt, hogy nem nagyon tudja megemészteni az iménti eseményeket.
- Érdekes arcot vágott, mikor egyikünknél sem ment semmire a képességével - mosolyodtam el. - És az a mitugrász Jane is eléggé kiborult.
- Most adtunk nekik gondolkodni valót az biztos. Figyelj kicsim! - nézett rám komolyan Carlisle. - Ezek után is nagyon résen kell lennünk, hogy ne legyen támadási felület.
- Tudom, de miattam ne aggódj. Láthatod, hogy én alapból ellen tudok állni nekik. Neked kell továbbra is nagyon koncentrálni – mondtam majd, csak csendben Carlisle megnyugtató karjai közt pihentem. De hirtelen eszembe jutott valami. - Amúgy milyen vacsorára és meglepetésre vagyunk hivatalosak?
- Jobb, ha nem tudod - vált szomorúvá Carlisle arca, és egyre jobban érdekelt a dolog, de mint a villám beugrott.
- Te jó ég! Csak nem azt akarják, hogy embervért igyunk? - tudatosult bennem, hisz ők embervéren élnek.
- De, bizonyára szeretnék feszegetni az önuralmunkat - sóhajtott Carlisle, és szinte sejtettem, hogy pár ilyen meghívást, már visszautasított. - Egy csoport turistát szoktak becsalogatni, hogy megnézhessék az épületet, majd a tróntermet. A sok naiv ember még örül is neki, hisz azt hiszik, hogy a kedvükért vannak emberek, akik beöltöznek régi ruhákba - utalt ezzel arra, hogy eléggé hagyományőrző a Volturi öltözködése. - Majd bezárják a termet, és... a többit, te is el tudod képzelni. Senki nem jön ki onnan élve. Ha netán már jóllaktak, akkor szoktak egy párat hagyni átváltozni, hogy így is növeljék a létszámukat.
- Ez borzalmas - motyogtam. - Aro magától nem tudja, hogy úgy is visszautasítjuk a meghívást?
- Tudja, de azért bepróbálkozik, és főleg miattad, hisz még nagyon fiatal vámpír vagy. Imádja nézni, mikor valakit elborít a szomjúság, hisz akkor sokkal sebezhetőbb egy vámpír, mert akkor nehezen koncentrál másra, mint a szomjúságra.
- Ez ismerős, ezért tettél próbára a múltkor. Igaz?
- Igen, és remekül helytálltál. Amúgy sejtem a meglepetést is - tűnődött Carlisle.
- Uh, miért érzem úgy, hogy nem fog tetszeni? - csóváltam meg a fejem. - Bár a közös vacsoránál nem lehet rosszabb.
- Az attól függ, hogy mit nevezünk rosszabbnak - mosolyodott el.
- Mégis mire gondolsz? - kíváncsiskodtam, de semmi kellemesre nem számítottam.
- Biztos vagyok benne, hogy bált szerveznek estére, amire meghívtak minket burkoltan. Nem lepődnék meg, ha Aro küldene valakit, és hozna neked egy báli ruhát.
- Na, ne! - nyögtem. - Én nem öltözök be bohócnak! - fújtattam, elnézve az öltözködési stílusukat. Ezek után bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehet egy vámpírnő báli ruhája. - Komolyan, ha ezt túlélem, Alice ezek után azt ad rám, amit csak akar. Közben Carlisle csak mosolygott. - Ez nem vicces - morogtam. - Inkább egy csapat újszülött vámpírnak gondolkodás nélkül neki mennék, minthogy ezt az estét végigcsináljam.
- Kicsim, ha ez kell ahhoz, hogy ezer évre elfelejtsük őket, akkor kibírsz egy pár keringőt velem.
- Főleg, hogy annyit értek a tánchoz, mint tyúk az abc-hez - mosolyodtam el, ami egy pillanat múlva lefagyott rólam, amint kopogtak, és egy apró termetű, fiatal, huszonöt év körüli lány nyitott be. Lehajtott fejjel lépett be, ránk sem mert nézni. Az illatából egyből tudtuk, hogy ember.
- Elnézést a zavarásért - suttogta alig hallhatóan. - Miss Cullen, ezt Aro küldi önnek az esti programhoz - tett le az ágyra egy ruhának tűnő csomagot.
- Köszönjük - szólt hozzá Carlisle.
- Nincs mit - nézett egy pillanatra a lány Carlisle-ra, majd elkapta a tekintetét. És ugyan abban a pillanatban újra felnézett, és meglepődve bámulta Carlisle-t. Utána engem is ijedten, de meglepve nézett.
- Mi a gond? - kérdeztem, mert szegény úgy tűnt, mindjárt elájul.
- Semmi - hajtotta le a fejét. - Bocsássanak meg, már itt sem vagyok - indult meg az ajtó felé, de Carlisle tett felé egy lépést. - Kérem, ne bántsanak! - rémült meg, és hátrált az ajtóhoz.
- Nyugodjon meg, senki nem akarja bántani - csitította Carlisle, de a lány nagyon rémült volt. - Miért ijedt meg tőlünk?
- Mert megszegtem az alapvető szabályt, és megbámultam magukat - hebegte. Bocs... bocsánat, de még nem láttam barna szemű... vámpírokat - suttogta az utolsó szót. Erre Carlisle és én is elmosolyodtunk.
- Semmi baj - léptem hozzá közelebb, mire ösztönösen elhúzódott. - Nyugi, senki nem fog bántani, legalábbis mi biztosan nem. Gyere, ülj le egy kicsit, eléggé fáradtnak tűnsz.
- Nem szabad, de azért köszönöm - mosolyodott el halványan, majd félénken nézett rám. - Kérdezhetek valamit?
- Persze, de azt hiszem, sejtem mit szeretnél tudni - mosolyogtam vissza rá. - Hogy mitől barna a szemünk, ugye?
- I...igen, mert még nem találkoztam, csak piros szeműekkel - motyogta bátortalanul.
- Azért - vette át a szót Carlisle. - Mert mi nem embervéren élünk, hanem állatok vérével táplálkozunk. Mi nem bántunk senkit.
Szegény lány olyan döbbenten nézett, mintha ufók lennénk.
- Ezt nem is tudtam, hogy ilyen vámpírok is vannak.
- Igen, de ezt a munkaadóid nem tartják illendőnek, ha egy magunkfajta, az ő elveikkel szemben természetellenesen él. De sokan vagyunk ilyenek, akik nem bántunk senkit.
- Ezt jó tudni... de, most már tényleg mennem kell, mert ha megtudják, hogy szóba álltam egy vendéggel, akkor... elnézést mennem kell - sietett ki a szobából.
- Szegény lány - tűnődtem. - Mióta élhet rettegésben vámpírok között tudva, hogy bármikor a vacsorája lehet az egyiknek?
- Sajnos, ezt az egyet sosem fogom megérteni - csóválta meg a fejét Carlisle is a lány után bámulva, majd az ágyon lévő ruhára nézett. - Nem próbálod fel?
- Nem! - jelentettem ki határozottan. - Nem akarok elmenni, inkább itt maradok a szobában.
- Hidd el, hogy én is inkább már a reptérre mennék, de elég lesz nekik a vacsorát visszautasítani. Nem kell, hogy ránk szálljanak.
Közben Carisle elővette a ruhát és megszemlélte. - Nem is rossz - állapította meg. - Csak néhány vérfolt van rajta - kuncogott. - Majd látta, hogy kezdek kiakadni. - Jól van, csak vicceltem. Ahhoz képest elég normális darab, ahhoz képest amiket régebben láttam.
Erre én is felálltam, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Én ezt nem veszem fel! Borzalmas! Mondd, hogy ez csak egy rossz álom! - dobtam le magam az ágyra. - Na mindegy, valahogy csak túlélem, de táncolni nem fogok - mondtam ki a végszót.
- Ahogy akarod. Majd imitáljuk - adta meg magát Carlisle látva, hogy nem vagyok vicces kedvembe.
Sajnos, akármennyire nem akartam, hamar eljött az este. És kelletlenül, de belebújtam abba borzalmas jelmezbe. Felkészülve a vámpírok báljára, ahol lehetőleg először és utoljára vagyok. Hálás voltam Carlisle-nak, hogy nem mondott semmit, mikor felöltöztem, de a tekintete elárulta, hogy nem is tartja annyira borzasztónak, mint én. Majd lassan elindultunk le a nagyterembe.
