Vég, és Kezdet 4.

( Carlisle szemszöge)


Szerencsére, Alice valóban visszafogta magát, és szolid, de egyszerű búcsúztatást sikerült összehoznia. A szertartás alatt, többször figyeltem Rennée-t, nehogy rosszul legyen, de Charlie és ő is viszonylag nyugodtan viselték. Bár gyanítom, hogy ebben Jasper is szerepet játszik. Őszintén, nagyon megkönnyebbültem mikor vége lett, hisz most már bármikor Bella magához térhet, és mindenképpen ott kell lennem.

Edward, elkísérte Charlie-t és Rennée-t, mi meg elindultunk haza. Belépve a házba, Esme sietett felém.

 - Gyere gyorsan! Bella már kétszer is magához tért, rövid ideig - hadarta kedvesem, és még be sem fejezte, én már fel is értem Bellához.
 Lassan közelítettem hozzá, mert nem tudni, hogyan reagál mindenre. Közben a többiek is felértek, és kíváncsian szemlélték legújabb családtagunkat. Már majdnem az ágy mellett voltam, mikor hirtelen kinyitotta a szemét, és felült. Abban a pillanatban átsuhant az agyamon, hogy nem kellene ennyire közel állni hozzá, mert most még Emmettnél is erősebb, és az első pillanatai labilisak lehetnek. Közben bíztam benne, hogy nem fog bántani és egyre közelebb merészkedtem hozzá.

 - Hogy érzed magad? - kezdtem óvatosan, majd leültem mellé, az ágyra.

Bella csak rám nézet a mostanra vérvörös szemeivel, de egyelőre semmilyen érzelmet nem tudtam kiolvasni belőle. - Jól vagyok - felelte némi gondolkodás után. - Edward hol van? - lesett körbe.

 - Itt vagyok - szólt a fiam, aki épp most ért vissza és kissé megkönnyebbültem, hogy nem kellett válaszolni a kérdésre, mert nem igazán tudom mit feleltem volna. Majd Edward mit sem törődve a veszéllyel, hogy éppen egy újszülöttel van dolgunk, átsuhant a szobán, majd Bellát felkapta, és megcsókolta. Feszülten vártuk, mi lesz Bella reakciója, de a legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi különös. Azért észrevettem, hogy Emmett és Jasper is készenlétben voltak, ha netán kellene. Miután elengedték egymást, Bella hozzám fordult.

 - Miért vártatok ezzel ilyen sokáig?  - Nagy szemekkel néztem rá, mert nem voltam biztos benne, hogy értem a kérdést.

 - Kicsim, mire gondolsz? - néztem rá tanácstalanul és reméltem, hogy jobban kifejti a dolgot.

 - Azzal, hogy átváltoztatsz. - Majd egy halvány mosoly suhant át az arcán, ami most valami hihetetlenül gyönyörű volt. Emberként is nagyon csinos volt, de most megmerem kockáztatni, hogy Rosalie-t is lekörözi külsőre.
- Ezt, én is így gondolom - vigyorgott Edward.
 - Fiam, kiszállnál a fejemből - nevettem vissza.

 - Szóval? - kérdezte Bella, és úgy tűnt válaszra vár, de még mindig nem vagyok teljesen képben. - Ha tudtad, hogy nincs remény, miért ilyen sokára döntöttetek?

- Körbe hordoztam a tekintetem a többieken, de ők is értetlenül néztek, és nem tudták hova tenni Bella kérdését. Én valamit kezdtem kappizsgálni, de az... nem nem lehet, hogy...

 - És, a nászút?... Meg sem mondtad, hogy hol van az a sziget, és meddig voltatok. Majd tovább mesélhetnéd - mosolygott Bella. - És kezdett világos lenni minden.

- Ha azt mondom, hogy ebből egy kukkot sem értek, azzal nem vagyok egyedül. Ugye? - kuncogott Emmett.- Eléggé értetlen arcot vágott, ami mosolygásra késztetett.

 - Azt hiszem, én már sejtem - állapítottam meg.

 - Ez nagyon jó, így ő lenne az első, aki el tudja mondani, hogy mi van olyankor. Te leszel az első orvos, aki tudni fogja mi ez - lelkendezett Edward, majd Bellát az ölébe vonta, és megpuszilta.

 - Remek! - fakadt ki Rosalie. - Beszélnétek úgy, hogy mi is értsük? - Majd, mindenki egyetértett vele.

- Ne haragudjatok, mindjárt ti is megértitek - csitítottam Rose-t, majd visszafordultam Bellához.

 - Mindenre emlékszel? A balesetre is? - kérdeztem finoman, és feszülten vártam, milyen érzelmi hullámot indít el benne.

 - Igen mindenre emlékszem, csak...  - Majd a torkához kapott. - Nagyon kapar a torkom... - kezdte.

- Már is segítünk rajta - nyugtattam. - Mindjárt jobb lesz. - Rá néztem Alice-re, aki csak bólintott, majd eltűnt, és a következő pillanatban vissza is ért egy nagy bögre vérrel.

Mikor Bella megérezte a vér szagát, a szemei egy pillanatra felizzottak, majd egy hajtásnyira kiitta.

 - Kérsz még? - simítottam meg a karját. - Nem felelt, csak szégyenlősen bólintott, hogy igen. Utána, még vagy négy bögrével megivott, mire úgy érezte, hogy már nem szomjas.

 - Milyen állat...? Nem inkább nem is akarom tudni - csóválta meg a fejét.

 - Bella! Innentől kezdve ez lesz az egyik legfontosabb dolog az életedbe - duruzsolta neki Edward. - Majd hozzászoksz.

 - Amúgy szarvas volt. Kifejezetten neked fogtam ezt a példányt - tájékoztatta Jasper. - Bár a pincét szétkapta egy kicsit, de nem bírt megszökni. Ha ízlett akkor majd mehetünk együtt vadászni, én is ezt szeretem a legjobban.

 - Na na! Várj csak amíg megkóstolja a jó kis töltött brummogót, lehet, hogy maci párti lesz - nevetett Emmett.

 - Szegénynek, most még van elég baja, anélkül is, hogy az erdei étlapot végig mondjátok neki - korholta le a fiúkat Esme, majd ő is közelebb jött, és megfogta Bella kezét.

 - Kicsim. Elmeséled, hogy mire emlékszel? - tért vissza az eredeti témához Esme, és végre a fiúk is elhallgattak.

- Igen persze. Szóval, miután elsodort a kamion, és bevertem a fejem, olyan volt, mintha kívülről láttam volna magam. Láttam a mentősöket, ahogy próbálnak felébreszteni, a kamionost, is aki megsérült. És, apura is emlékszem, hogy ott állt az ágyam mellett, és vele együtt saját magam bámultam. És mindegyikőtökre emlékszem. De legfőképp rád - fordult felém Bella.

 - Ezt, hogy érted? - tudakoltam, és nagyon kíváncsi voltam mindenre.

- Sokszor vissza kerültem a testembe, és olyan nehéznek éreztem magam, mintha ólomból lettem volna, és sötét volt. Hangok mondták, hogy merre kell mennem, és hogy jobb lesz mert utána megkönnyebbülök. És igen... az a bizonyos fehér fény tényleg ott van, és nagyon csábító. Sokszor majdnem elértem, de valami azt sugallta, hogy csapda, és ne menjek, mert nem fogok tudni visszajönni. Állandóan vívódtam magammal, hogy átlépjem, vagy ne, és mikor elkezdted mesélni a történeted, utána annyira kíváncsi voltam a folytatásra, hogy ezért nem léptem át abba a vakító fehérségbe. Közben azt is tudom, hogy Jasper ott volt, és ő mondta, hogy nem akartok elveszíteni, és csak ez az egyetlen megoldás, hogy... hogy most itt vagyok. És láttam, ahogy vívódtál magaddal, ahogy Edward is, hogy megtehetitek e. Miután tudtam, hogy eldöntöttétek megkönnyebbültem annak ellenére, hogy tudom, apa és anya úgy tudják, meghaltam. És azt is, hogy lesz egy kis tesóm. - Ledermedve hallgattuk Bellát. - Még eléggé zavaros az egész, de mindent tudok - hallgatott el, majd odabújt Edwardhoz.

 Valahol a szerencse is mellénk állt, hisz akkor nem nagyon kell magyarázkodni semmit neki, és így könnyebben megy majd minden.

 - Pihenj csak majd később még beszélünk - mosolyogtam a legújabb lányomra, majd Edwardot kivéve mind elhagytuk a szobát.

Közben azon gondolkodtam, hogy ha Bella egy kicsit feloldódik, mindenről aprólékosan kifaggatom. Igen Edward jól mondta, hogy talán ez az első eset, hogy megtudhatjuk, mi is az a kóma.

 - Ennyire nyugodt újszülöttet még nem láttam - áradozott Jasper. - És, hogy ilyen kevés vérrel beérte, ez is érdekes. Nem tudom, ez valahogy túl szép, hogy igaz legyen - tűnődött.

  - Ezen én is meglepődtem - kapcsolódott bele a beszélgetésbe Rose. - Én három szarvassal végeztem elsőre. Ő meg egy nyuszi mennyiséggel megelégedett.

  - Erre csak az lehet a magyarázat, amit mondtál - néztem Rose-ra. - Bella tudta, hogy mi történik vele, és már emberként eldöntötte, hogy ő sem fog senkit bántani. Valószínű, hogy innen ered ez a nagyfokú önuralma. És, amit ti is hallottatok, hogy a kóma ellenére tudott mindenről, és semmi meglepetés nem érte.Bár nekem is furcsa ez az egész.

 - Mire gondolsz? - tudakolta Jasper, és valahogy egyformán járt az agyunk.

 - Arra, hogy valóban túlságosan is nyugodt. Azaz érzésem, hogy várható lesz valami kiborulás, és akkor kell résen lennünk, nehogy olyasmit tegyen, amit később nem tud majd feldolgozni.

 - E miatt ne aggódj, ne hagyjuk egyedül, és figyelünk rá - nyugtatott Jasper, és abban biztos voltam, hogy Edward után ő lesz aki nagyon oda fog figyelni rá.

 - Én annyira örülök, hogy végül is jól alakult - lelkendezett Alice, és szokásához híven Jasper ölében helyezkedett el.

 Esme szokatlanul csendben volt. Majd felült, mivel hozzám volt bújva.

 - Mi a baj? - kérdeztem.

 - Semmi, csak azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz Bella képessége, és Edward tud e már olvasni a gondolataiban, hogy most már ő is vámpír.

 - Nem anya, még így sem látok semmit - adott rögtön választ Esme kérdésére a fiam, aki kézen fogva jött le Bellával a lépcsőn.

 - Na végre! - lelkendezett Emmett. - Húgi, mit szólnál egy birkózáshoz? Mindig is ezt akartam kipróbálni. Egy újszülöttel, aki ráadásul nő.

Ezen mindenki elnevette magát, még Bella is, de nem úgy nézett ki mint aki erre vágyott.

 - Majd máskor  - szerelte le, a csalódott Emmettet.

Mind ketten leültek a szabadon maradt kanapéra, majd Edward és Alice, valami komoly eszmecserét folytattak, de nem figyeltem, mert valami más történt. Először azt hittem, hogy hallucinálok. Bella hangját hallottam, de nem a szokásos módon, hanem a fejembe. Pontosan azt mondta, hogy Carlisle, beszélnem kell veled.

 - Ezt meg hogy csináltad? - néztem döbbenten Bellára, aki hasonlóan meglepve nézett vissza.
 - Még is mit? - csodálkozott, és néma csend lett.

- Miért akarsz beszélni velem?

- Én nem mondtam semmit, csak erre gondoltam. - Na ez érdekes. Gondoltam. Úgy látszik, hogy hallom Bella gondolatait.

 - Mi? Ez hogy lehet? - döbbent meg Edward, és ámulva nézett, hol rám, hol Bellára. - Én még most sem hallom a gondolatait.

 - Nem tudom fiam - sóhajtottam, majd Bellához fordultam. - Próbáld megint - kértem. - Bella koncentrált, de most semmi nem történt.

 - Most semmi - csóváltam meg a fejem. - Majd Jasper elmosolyodott.

 - Azt hiszem, tudom, hogy működik - jelentette ki határozottan, majd Edwardot odébb toszogatva leült Bella mellé.

 - Próbáld meg úgy, hogy csak kifejezetten Carlisle-nak szóljon a gondolatod. Érted? - Majd Bella bólintott, hogy igen, majd megint koncentrált.

 - És most működött. - Megint hallom. Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem. Ugye? - néztem Bellára.

 - Igen - lelkendezett. - Most kipróbálom rajtad. Jó? - fordult Edwardhoz.

 - Oké - felelt izgatottan, majd el is mosolyodott. - Ez nagyon jó, akkor így működik, hogy csak az veszi az adást, akinek szánod.

- Velem is próbáld ki! - csacsogott Alice, majd mindenki sorra került.

 - Majd azt is ki kéne próbálni, hogy milyen távolságokból működik - ajánlotta Jasper. - És azt is, hogy visszafelé is megy e a dolog.

Elképesztő, mert oda - vissza működött a dolog, de csak az hallotta akinek szólt a gondolat, és Bella is hallotta így a mieinket. Így rögtön fény derült Bella képességére, ami bizony jól fog jönni, hisz telefon nélkül is tudunk vele kommunikálni. Ez a nap minden szempontból felejthetetlen lett. Bár tele volt szomorúsággal, de örömmel is. Valahol sejtettem, hogy még Bellának hátra van a neheze, de majd segítünk neki megbirkózni mindennel. Edward rám mosolygott, hisz ő még mindig hallotta a gondolatainkat, és ezt kihasználva üzentem neki, hogy Bellával végtelen türelemmel legyen, mert nem tudni, mikor zúdul rá a tudat, hogy nem találkozhat soha többet senkivel akiket eddig ismert. Edward halványan biccentett, majd Bella képességét boncolgattuk egy darabig, közben felkészültem, új lányommal való beszélgetésre.

Vég, és Kezdet 3.

( Carlisle szemszöge)

Míg Bellának meséltem a történetem, közben az édesanyja jutott eszembe. Két hete mikor itt volt, szinte el sem mozdult a lánya mellöl. Charlie azóta biztos közölte vele az újabb rossz hírt, így bármikor befuthatott. Most nagyon nehéz neki hisz, nekem elmondta, hogy kisbabát vár. Nagyon remélem, hogy nem lesz semmi baj velük, mert nem tesz jót neki ez az állapot. Lelkileg teljesen ki van készülve amit megértek, mert örökre búcsúznia kell az egyik gyermekétől, közben meg készül életet adni a másik gyermekének. Meg is kért rá, hogy ne szóljak senkinek róla, mert Charlie amennyire labilis idegállapodban van, nem tudni, hogyan reagálna arra, hogy Rennée újra anya lesz.
Annyira belelendültem a gondolataimba, hogy mire észbe kaptam Edward és Esme léptek be a kórterembe. Edward az ablakhoz lépett Esme leült mellém, és Bella kezét simogatta.

 - Charlie? - tudakolta, közben igazgatta az ágyneműt.

 - Be kellett mennie a kapitányságra, de bármikor vissza jöhet.

 - És, hogy van? - nézett rám, de válasz nélkül is tudta. - Ne is mondd. Megtudni, hogy csak pár napot lesz életben gyermeked... biztos nagyon szenved.

 - Vajon Bella édesanyja mikor jön vissza? - szólalt meg Edward. - És Bella nem is tudja, hogy testvérkéje lesz? - Hát igen Edward előtt semmi nem marad titokban, ezt néha nehezen viselem, és ezt ő is tudja.

 - Mi?! - kapta fel a fejét Esme. - Rennée babát vár?

 - Igen - sóhajtottam. - És megkért, hogy ne szóljak senkinek, és főleg Charlie nem tudhatja meg. - Majd Esme és Edward is együtt érzően bólintottak.

 - Végül is érthető, hisz Charlie-nak rosszul eshet, hogy ő elveszíti a gyermekét, de Rennée újra anya lesz. Bár egyiknek semmi köze a másikhoz, de ez eléggé kényes helyzet - foglalta össze a lényeget Esme.

 - Jön Charlie - szólt Edward, majd kiindultunk a folyosóra, hogy kettesben hagyjuk Bellával.

 - Van valami? - kérdezte Charlie letörten, majd biccentett a többieknek is.

 - Nem egyelőre változatlan az állapota - nyugtattam, majd magára hagytuk.

 - Én megyek - szólt Esme. - Megyünk Rosalie-val beszerzünk egy pár dolgot, ahhoz amit kértél. - Majd Edwardhoz fordult. - Jössz velünk?

- Igen hogyne - felelt a fiam,és mikor épp indultak volna, Esme lépett vissza hozzám.

 - Este siess haza - kérte, majd egy röpke puszit adott.

 - Igyekszem amint tudok megyek - búcsúztam tőlük, és visszavonultam a szobámba.

Próbáltam beletemetkezni a papírokba, de egyre csak azon járt az agyam, hogy Charlie-nak mennyire pokoli nehéz lehet. Bár, ez az egész helyzet nekem, sem volt könnyű, hisz ki tudja hány száz év óta Charlie lett egy olyan barát, akire mindenki vágyik. És most pont arra készülök, hogy a szemébe hazudjak, még akkor is, ha csak ez az egyetlen lehetőség, hogy Bellát megmentsem. Legszívesebben mindent elmondanék neki, de tudom, hogy a szabályokat be kell tartani, és kitudja, hogy egyáltalán miként reagálna. Lehet ha megtudná, hogy mi mik vagyunk, az összes eddigi felderítetlen gyilkosságért minket okolna. Pedig sokszor Bellán kívül ő állt ki mellettünk, mikor valami kósza pletyka ütötte fel a fejét velünk kapcsolatban. Ez annyira nehéz, hogy néha úgy érzem, szívesen kiszaladnék a világból egy kis időre, hogy semmire ne kelljen gondolnom.

Miután rendeztem a gondolataimat, és meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz, halkan kopogtak, majd Charlie nyitott be.

- Nem zavarlak? - kérdezte szomorúan, majd beljebb jött.

 - Nem, dehogy is gyere nyugodtan  - kértem, majd a papírokat egy kupacba raktam a nővérkének.- Mit tehetek érted?

 - Beszéltem Rennée-vel, és csak holnap ér ide. - Majd sóhajtott egyet, és a padlót bámulta.

 - És elmondtad neki? - érdeklődtem, de Charlie arckifejezéséből úgy tűnt, hogy igen, és végül bólintott.

 - Carlisle! Én ezt nem bírom felfogni. Miért pont az én kicsikém? Hisz szinte alig voltam vele. Ez nem igazság! - borult ki Charlie, és ilyenkor nehezen lehet bármit is mondani. - De mindezek mellett, nagyon jól esik ahogy törődtök velünk.

 - Ez csak természetes, bár ilyenkor semmi nem csillapítja a fájdalmunkat, és nem kell megköszönni semmit. Hidd el, hogy nagyon dühítő, hogy orvosként tehetetlennek érzem magam, és bármit megtennék, hogy Bella újra velünk legyen.

 - Tudom, és ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy mióta Bella itt van azóta egy beteggel sem foglalkozol, csak vele, és az egész családod, velem együtt beköltözött Bella mellé. Főleg Edward, szinte minden szabad pillanatát itt tölti, és olyan szörnyű tudni, hogy... - És látszott, hogy nehezen mondja ki. - Feleslegesen - mondta ki végül, és borzalmasan nehéz volt nem elmondanom, hogy nem így van, de azok a... szabályok a fenébe is. - Majd Charlie felállt, és elindult kifelé.

 - Nem tartalak fel. Visszamegyek hozzá  - mondta, és eltűnt az ajtó mögött. Nem sok kellett, hogy dühömben rácsapjak az asztalra, hisz szegény Charlie nekem önti ki a szívét, és pont én leszek, aki elszedi tőle a lányát, hogy velünk éljen tovább. Abba bele sem merek gondolni, hogy  Bella hogyan fogja fogadni, hogy nem találkozhat többet a szüleivel, mert halottnak hiszik majd. Vajon meg fog bocsátani valaha is, és elég erős a szerelmük Edwarddal, hogy beletörődjön, még akkor is ha megmondjuk neki, hogy ez volt az egyetlen lehetőség, mert meghalt volna? Na jó ebből elég, ideje hazamennem, mert bele fogok őrülni ebbe.



                                                                                              ~   ~    ~



Másnap valóban megérkezett Bella édesanyja, és ahogy sejtettem el sem mozdult a lánya mellöl. Még szerencse, hogy Jasper küldött rám egy pár nyugalom hullámot, mert anélkül fogalmam sincs, hogyan bírtam volna ki azt a két napot még, mikorra megterveztük Bella kijuttatását.


Mikor eljött a pillanat, egy pár leletet meghamísítottam, hogy a kollégák se gyanakodjanak, majd szóltam Charlie-nak, és Rennée-nek, hogy még pár órája van hátra Bellának, utána beadtam neki a szert, ami nagyon lelassított mindenét, és valóban halottnak tűnt. Hogy még hitelesebb legyen, hívtam hozzá egy másik orvost, aki megállapította a halál beálltát, és így Bella lekerült a halottasházba. Edward, ahogy meg volt beszélve, végig Bella szülei mellett volt, és még ebben Alice is rásegített. Majd miután Charlie, és Rennée teljesen kimerültek, Edward hazavitte őket. Azonnal hívtam Emmettet, és Bella már hajnali kettőkor a házunkba volt. Közben a másik holttestet átraktam Bella helyére a hűtőkamrába amit Jasperék szereztek Port Angelesből. Utána azonnal haza mentem, hogy Bellát átváltoztassam.


Mikor haza értem, egyből felmentem, a vendégszobába, amit Esme és Rose totálisan hangszigetelté tettek, majd egyből oda mentem az ágyhoz ahol Bella feküdt. Először megnéztem a pulzusát, ami kezdett vissza állni.

 - Biztos itt akarsz maradni mikor megteszem? - néztem Edwardra, aki ott állt az ágy mellett, némi megkönnyebbüléssel, és aggodalommal a szemében.

 - Persze kibírom csináld csak - mondta határozottan.

 Lassan odahajoltam Bella nyakához, finoman félresöpörtem a haját az útból, majd némi koncentrálás után a nyakán lévő ütőérbe mélyesztetem a fogaimat. Mint forró kés a vajon, úgy csúsztak a fogaim bele a bőrébe. Bella azonnal reagált a méregre, mert először nyöszörgött, majd felsikoltott. Majd utána még a csuklóját is megharaptam, hogy minél több méreg kerüljön a szervezetébe. Közben gondolatban ezerszer kértem, hogy bocsásson meg nekem, de nincs más választásom.

 - Ne aggódj meg fogja érteni - nyugtatott Edward, közben leült Bella mellé, és tudtam, hogy nem mozdul el onnan három napig.

Mint ahogy mindenkire Bellára is hullámokban törtek a fájdalmak. Néha csak nyöszörgött, majd hangosan sikoltozott, és vonaglott a kíntól. Teljes mértékben átéreztem, mert nagyon is emlékeztem, hogy milyen fájdalmakon megy át. Ez az első huszonnégy óra lesz a legrosszabb, majd lassacskán alábbhagy a fájdalma, de addig is nehéz perceket, és órákat kell átvészelnie.

 - Szólj, ha bár mi van - kértem a fiam, majd otthagytam kettesben Bellával.

Kicsit kimerülten, de némi megkönnyebbüléssel mentem le a nappaliba, ahol a többiek voltak. Hiába a hangszigetelés, a mi fülünk számára nagyon is hallható volt Bella szenvedése. Leültem Esme mellé a kanapéra, és reméltem, hogy ez a három nap gyorsan eltelik. Mindenkin látszott, hogy átérzi Bella fájdalmait, hisz ezt nem lehet elfelejteni. Esme még a szemét is összeszorította, majd aggódva nézett rám.

 - Muszáj felmennem hozzá - szólt Esme, és már el is tűnt a lépcsőn. - Érthető, hogy így reagál, hisz már Bellát, is saját lányaként szereti, és talán a jelenléte is megkönnyíti új lányunk szenvedését. Ő igazi anya típus. Anno Rosalie és Emmett mellett is végig ott volt, és beszélt hozzájuk, nyugtatta őket. És ami érdekes mindketten azt mondták, hogy hallották a nyugtató szavakat, és valóban, ha csak pillanatok töredékéig, de könnyebb volt nekik, és így újra volt erejük szembenézni az újabb fájdalom hullámokkal. Később, Alice hangja zökkentett ki a gondolataimból.

- Holnap segítek Charlie-nak elintézni a hamvasztást, és a szertartást az urnatemetőbe. És a hírterjesztést, hogy Bella meghalt.

 - Jól van kicsim, csak ügyesen - egyeztem bele. - Biztos megkönnyíted a dolgát, hisz ilyenkor ez a legnehezebb. - És bíztam abban, hogy Alice visszafogja magát, hisz nem egy házibuliról, vagy egy esküvőről van szó.


                                                                                    ~   ~   ~


Az következő két nap szinte csigalassúsággal telt. Próbáltam lefoglalni magam, és felkutattam minden információt a kómáról, de egyik orvosi szakkönyv sem tudott többet, mint amit én, így mire eljött a harmadik nap, reggel bementem még a kórházba, hogy aláírjak néhány papírt. Majd a főnökömmel megegyeztem, hogy kiveszek pár hét szabadságot, ami nem volt probléma, hisz sosem hiányoztam eddig, és még valahol örült is, hogy kipihenem magam. Biztosan az elmúlt egy hónap kimerültség látszott rajtam, hisz tudta, hogy Bella nagyon közeli ismerőse a családnak.


Mire hazamentem addigra Alice elintézett mindent, és tudatta velünk, hogy aznap este hatkor lesz a szertartás. Nehezen de rávette a temetőigazgatót, mert aznap délelőttre napsütést látott, így mindent bevetve sikerült neki későbbre intézni.

 Lassan elérkezett az idő, és elkezdtük készülődni, és még úgy gondoltam, hogy előtte megnézem,  Bella hogy van.  Edwardot nehezen beszéltem rá, hogy neki is el kell jönni, mert eléggé fura lenne, hogy pont ő nem jön el, így megegyeztünk, hogy Esme marad itthon Bellával. Őt könnyebben ki tudom menteni, ha valaki rákérdez, hogy miért nem jött el. Mikor felértem a szoba elé, meglepődve láttam, hogy Rosalie ül mellette, és simogatja a haját, és beszél neki.

 - Kitartás húgi, nemsokára vége ennek a borzalomnak, és minden rendben lesz. Edward alig várja, hogy veled legyen, és mi is - csitítgatta, és nagyon kellemes volt látni, ahogy a mindig morcos Rose ilyen is tud lenni. Valahol sejtettem, hogy Rose nehezen mutatja ki a gyengébbik oldalát. - Majd odamentem én is az ágy mellé és leültem.

 - Már tényleg nem sok van hátra - állapítottam meg, hisz most már egyre kevesebbet nyöszörgött, sőt reggel óta nem is sikított fel.

 - Nagyon nehéz volt? - nézett rám Rose. - Én hiába soha nem kóstoltam embervért, de biztos, hogy nem tudtam volna megtenni.

 - Edwardnál volt nehéz, mert nem igazán tudtam, hogy mit kell csinálni, és majdnem elvesztettem a fejem, de utána veletek már könnyebb volt - feleltem őszintén.

 - Gondolod, hogy Bellának könnyebb lesz, mikor felébred?

 - Ezt most, hogy érted? - néztem kérdően Rose-ra.

 - Úgy, hogy ő eleve ezt akarta, és tudja, hogy mivel jár ez az egész. Nekünk más volt, mert fogalmunk se volt róla, hogy mi történik velünk, de ő szinte mindent tud. És ha ez a baleset nem történik meg, akkor is addig rágta volna Edward fülit, míg bele nem megy. - Egy kicsit elgondolkodtam Rose szavain, és én is úgy gondolom, hogy Bellánál talán más lesz mikor, felébred, hisz ő tényleg mindennel tisztában volt.

 - Igen szerintem jól látod és neki nem lesz annyira rossz, mint nektek.

 - Bár, akkor egy valamiért mégis kapóra jött, hogy ilyen lettem - merengett el Rose kibámulva az ablakon, és nagyon kíváncsi lettem, hogy mire értette, de volt egy sejtésem. - Legalább azon a mocskos férgen, és a haverjain bosszút állhattam. - Bevallom, meglepett, hogy erről beszél, hisz akkor csak Edward tudja mi történt valójában, és ő is csak annyit tudott, amennyit Rose a gondolataiban megmutatott. Majd Rose folytatta. - El sem tudod képzelni, mennyire könyörgött, hogy öljem meg, miután agyon kínoztam. Mekkora szája volt, mikor mind az öten megaláztak, sose fogom elfelejteni, ahogy gúnyosan nevetve felajánlott azoknak a mocskoknak. Erre még az sem mentség, hogy erősen ittasak voltak. Akkor azt kívántam bár meghalnék, hogy ne kelljen éreznem semmit, de végig szenvedtem. - Annyira meglepett Rose vallomása, hogy még levegőt is elfelejtettem venni, nehogy abba hagyja, hisz mindig is szerettem volna megtudni mi történt valójában. - De miután megmentettél, az volt az első gondolatom, hogy nem fogják megúszni, amit tettek velem. Szó szerint élveztem, ahogy Royce-t kínoztam. Azt akartam, hogy ő is érezze milyen az mikor valaki teljesen kiszolgáltatott, és tudja, hogy nincs menekvés. És, nem bántam meg, hisz kitudja hány nőt mentetem meg tőlük - fejezte be Rose.

 - Rose én nem is tudom, hogy mit mondjak. Talán annyit, hogy... köszönöm, hogy ha ennyi év után is de elmondtad. Biztos nem volt könnyű újra feleleveníteni ezeket a fájdalmakat.

 - Már annyira nem izgat, hisz rég volt, de az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni. És tudom, hogy azt hiszed neheztelek rád amiért engem is átváltoztattál, de nem így van. Igen, volt idő mikor nagyon haragudtam, de nem rád. Hanem az egész világra. És volt időm, hogy rájöjjek nem volt választásod, és nem akartad, hogy meghaljak. De ha mégis valami csoda folytán életben maradok, akkor sem tudtam volna teljes életet élni, hisz a legjobb dologtól fosztottak meg ami egy nő esetében az élete értelme, hogy gyereket szüljön, de erre képtelen lettem volna, és valószínű én is öngyilkosságot választom. Most már megbékéltem a sorsommal, és beletörődtem.

 - Örülök, hogy így gondolod. - Most úgy éreztem, hogy Rose igazán megnyílt előttem, és ezentúl gyakrabban fogjuk ezt az oldalát látni.

Nem sokkal később Esme lépett be, hogy szóljon, indulnunk kéne,  és a halvány mosoly az arcán arról árulkodott, hogy ha nem is az egészet, de hallotta a Rose-zal való beszélgetésemet. Rose elment átöltözni, és mielőtt kimentem volna Esme után, megsimogattam Bellát, és megígértem neki, hogy sietünk vissza. Ma hajnalra biztosan magához tér, és mindenre fel kell készülnünk. Majd én is elindultam a többiek után, hogy örök búcsút vegyünk Bellától.