Vég, és Kezdet 3.

( Carlisle szemszöge)

Míg Bellának meséltem a történetem, közben az édesanyja jutott eszembe. Két hete mikor itt volt, szinte el sem mozdult a lánya mellöl. Charlie azóta biztos közölte vele az újabb rossz hírt, így bármikor befuthatott. Most nagyon nehéz neki hisz, nekem elmondta, hogy kisbabát vár. Nagyon remélem, hogy nem lesz semmi baj velük, mert nem tesz jót neki ez az állapot. Lelkileg teljesen ki van készülve amit megértek, mert örökre búcsúznia kell az egyik gyermekétől, közben meg készül életet adni a másik gyermekének. Meg is kért rá, hogy ne szóljak senkinek róla, mert Charlie amennyire labilis idegállapodban van, nem tudni, hogyan reagálna arra, hogy Rennée újra anya lesz.
Annyira belelendültem a gondolataimba, hogy mire észbe kaptam Edward és Esme léptek be a kórterembe. Edward az ablakhoz lépett Esme leült mellém, és Bella kezét simogatta.

 - Charlie? - tudakolta, közben igazgatta az ágyneműt.

 - Be kellett mennie a kapitányságra, de bármikor vissza jöhet.

 - És, hogy van? - nézett rám, de válasz nélkül is tudta. - Ne is mondd. Megtudni, hogy csak pár napot lesz életben gyermeked... biztos nagyon szenved.

 - Vajon Bella édesanyja mikor jön vissza? - szólalt meg Edward. - És Bella nem is tudja, hogy testvérkéje lesz? - Hát igen Edward előtt semmi nem marad titokban, ezt néha nehezen viselem, és ezt ő is tudja.

 - Mi?! - kapta fel a fejét Esme. - Rennée babát vár?

 - Igen - sóhajtottam. - És megkért, hogy ne szóljak senkinek, és főleg Charlie nem tudhatja meg. - Majd Esme és Edward is együtt érzően bólintottak.

 - Végül is érthető, hisz Charlie-nak rosszul eshet, hogy ő elveszíti a gyermekét, de Rennée újra anya lesz. Bár egyiknek semmi köze a másikhoz, de ez eléggé kényes helyzet - foglalta össze a lényeget Esme.

 - Jön Charlie - szólt Edward, majd kiindultunk a folyosóra, hogy kettesben hagyjuk Bellával.

 - Van valami? - kérdezte Charlie letörten, majd biccentett a többieknek is.

 - Nem egyelőre változatlan az állapota - nyugtattam, majd magára hagytuk.

 - Én megyek - szólt Esme. - Megyünk Rosalie-val beszerzünk egy pár dolgot, ahhoz amit kértél. - Majd Edwardhoz fordult. - Jössz velünk?

- Igen hogyne - felelt a fiam,és mikor épp indultak volna, Esme lépett vissza hozzám.

 - Este siess haza - kérte, majd egy röpke puszit adott.

 - Igyekszem amint tudok megyek - búcsúztam tőlük, és visszavonultam a szobámba.

Próbáltam beletemetkezni a papírokba, de egyre csak azon járt az agyam, hogy Charlie-nak mennyire pokoli nehéz lehet. Bár, ez az egész helyzet nekem, sem volt könnyű, hisz ki tudja hány száz év óta Charlie lett egy olyan barát, akire mindenki vágyik. És most pont arra készülök, hogy a szemébe hazudjak, még akkor is, ha csak ez az egyetlen lehetőség, hogy Bellát megmentsem. Legszívesebben mindent elmondanék neki, de tudom, hogy a szabályokat be kell tartani, és kitudja, hogy egyáltalán miként reagálna. Lehet ha megtudná, hogy mi mik vagyunk, az összes eddigi felderítetlen gyilkosságért minket okolna. Pedig sokszor Bellán kívül ő állt ki mellettünk, mikor valami kósza pletyka ütötte fel a fejét velünk kapcsolatban. Ez annyira nehéz, hogy néha úgy érzem, szívesen kiszaladnék a világból egy kis időre, hogy semmire ne kelljen gondolnom.

Miután rendeztem a gondolataimat, és meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz, halkan kopogtak, majd Charlie nyitott be.

- Nem zavarlak? - kérdezte szomorúan, majd beljebb jött.

 - Nem, dehogy is gyere nyugodtan  - kértem, majd a papírokat egy kupacba raktam a nővérkének.- Mit tehetek érted?

 - Beszéltem Rennée-vel, és csak holnap ér ide. - Majd sóhajtott egyet, és a padlót bámulta.

 - És elmondtad neki? - érdeklődtem, de Charlie arckifejezéséből úgy tűnt, hogy igen, és végül bólintott.

 - Carlisle! Én ezt nem bírom felfogni. Miért pont az én kicsikém? Hisz szinte alig voltam vele. Ez nem igazság! - borult ki Charlie, és ilyenkor nehezen lehet bármit is mondani. - De mindezek mellett, nagyon jól esik ahogy törődtök velünk.

 - Ez csak természetes, bár ilyenkor semmi nem csillapítja a fájdalmunkat, és nem kell megköszönni semmit. Hidd el, hogy nagyon dühítő, hogy orvosként tehetetlennek érzem magam, és bármit megtennék, hogy Bella újra velünk legyen.

 - Tudom, és ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy mióta Bella itt van azóta egy beteggel sem foglalkozol, csak vele, és az egész családod, velem együtt beköltözött Bella mellé. Főleg Edward, szinte minden szabad pillanatát itt tölti, és olyan szörnyű tudni, hogy... - És látszott, hogy nehezen mondja ki. - Feleslegesen - mondta ki végül, és borzalmasan nehéz volt nem elmondanom, hogy nem így van, de azok a... szabályok a fenébe is. - Majd Charlie felállt, és elindult kifelé.

 - Nem tartalak fel. Visszamegyek hozzá  - mondta, és eltűnt az ajtó mögött. Nem sok kellett, hogy dühömben rácsapjak az asztalra, hisz szegény Charlie nekem önti ki a szívét, és pont én leszek, aki elszedi tőle a lányát, hogy velünk éljen tovább. Abba bele sem merek gondolni, hogy  Bella hogyan fogja fogadni, hogy nem találkozhat többet a szüleivel, mert halottnak hiszik majd. Vajon meg fog bocsátani valaha is, és elég erős a szerelmük Edwarddal, hogy beletörődjön, még akkor is ha megmondjuk neki, hogy ez volt az egyetlen lehetőség, mert meghalt volna? Na jó ebből elég, ideje hazamennem, mert bele fogok őrülni ebbe.



                                                                                              ~   ~    ~



Másnap valóban megérkezett Bella édesanyja, és ahogy sejtettem el sem mozdult a lánya mellöl. Még szerencse, hogy Jasper küldött rám egy pár nyugalom hullámot, mert anélkül fogalmam sincs, hogyan bírtam volna ki azt a két napot még, mikorra megterveztük Bella kijuttatását.


Mikor eljött a pillanat, egy pár leletet meghamísítottam, hogy a kollégák se gyanakodjanak, majd szóltam Charlie-nak, és Rennée-nek, hogy még pár órája van hátra Bellának, utána beadtam neki a szert, ami nagyon lelassított mindenét, és valóban halottnak tűnt. Hogy még hitelesebb legyen, hívtam hozzá egy másik orvost, aki megállapította a halál beálltát, és így Bella lekerült a halottasházba. Edward, ahogy meg volt beszélve, végig Bella szülei mellett volt, és még ebben Alice is rásegített. Majd miután Charlie, és Rennée teljesen kimerültek, Edward hazavitte őket. Azonnal hívtam Emmettet, és Bella már hajnali kettőkor a házunkba volt. Közben a másik holttestet átraktam Bella helyére a hűtőkamrába amit Jasperék szereztek Port Angelesből. Utána azonnal haza mentem, hogy Bellát átváltoztassam.


Mikor haza értem, egyből felmentem, a vendégszobába, amit Esme és Rose totálisan hangszigetelté tettek, majd egyből oda mentem az ágyhoz ahol Bella feküdt. Először megnéztem a pulzusát, ami kezdett vissza állni.

 - Biztos itt akarsz maradni mikor megteszem? - néztem Edwardra, aki ott állt az ágy mellett, némi megkönnyebbüléssel, és aggodalommal a szemében.

 - Persze kibírom csináld csak - mondta határozottan.

 Lassan odahajoltam Bella nyakához, finoman félresöpörtem a haját az útból, majd némi koncentrálás után a nyakán lévő ütőérbe mélyesztetem a fogaimat. Mint forró kés a vajon, úgy csúsztak a fogaim bele a bőrébe. Bella azonnal reagált a méregre, mert először nyöszörgött, majd felsikoltott. Majd utána még a csuklóját is megharaptam, hogy minél több méreg kerüljön a szervezetébe. Közben gondolatban ezerszer kértem, hogy bocsásson meg nekem, de nincs más választásom.

 - Ne aggódj meg fogja érteni - nyugtatott Edward, közben leült Bella mellé, és tudtam, hogy nem mozdul el onnan három napig.

Mint ahogy mindenkire Bellára is hullámokban törtek a fájdalmak. Néha csak nyöszörgött, majd hangosan sikoltozott, és vonaglott a kíntól. Teljes mértékben átéreztem, mert nagyon is emlékeztem, hogy milyen fájdalmakon megy át. Ez az első huszonnégy óra lesz a legrosszabb, majd lassacskán alábbhagy a fájdalma, de addig is nehéz perceket, és órákat kell átvészelnie.

 - Szólj, ha bár mi van - kértem a fiam, majd otthagytam kettesben Bellával.

Kicsit kimerülten, de némi megkönnyebbüléssel mentem le a nappaliba, ahol a többiek voltak. Hiába a hangszigetelés, a mi fülünk számára nagyon is hallható volt Bella szenvedése. Leültem Esme mellé a kanapéra, és reméltem, hogy ez a három nap gyorsan eltelik. Mindenkin látszott, hogy átérzi Bella fájdalmait, hisz ezt nem lehet elfelejteni. Esme még a szemét is összeszorította, majd aggódva nézett rám.

 - Muszáj felmennem hozzá - szólt Esme, és már el is tűnt a lépcsőn. - Érthető, hogy így reagál, hisz már Bellát, is saját lányaként szereti, és talán a jelenléte is megkönnyíti új lányunk szenvedését. Ő igazi anya típus. Anno Rosalie és Emmett mellett is végig ott volt, és beszélt hozzájuk, nyugtatta őket. És ami érdekes mindketten azt mondták, hogy hallották a nyugtató szavakat, és valóban, ha csak pillanatok töredékéig, de könnyebb volt nekik, és így újra volt erejük szembenézni az újabb fájdalom hullámokkal. Később, Alice hangja zökkentett ki a gondolataimból.

- Holnap segítek Charlie-nak elintézni a hamvasztást, és a szertartást az urnatemetőbe. És a hírterjesztést, hogy Bella meghalt.

 - Jól van kicsim, csak ügyesen - egyeztem bele. - Biztos megkönnyíted a dolgát, hisz ilyenkor ez a legnehezebb. - És bíztam abban, hogy Alice visszafogja magát, hisz nem egy házibuliról, vagy egy esküvőről van szó.


                                                                                    ~   ~   ~


Az következő két nap szinte csigalassúsággal telt. Próbáltam lefoglalni magam, és felkutattam minden információt a kómáról, de egyik orvosi szakkönyv sem tudott többet, mint amit én, így mire eljött a harmadik nap, reggel bementem még a kórházba, hogy aláírjak néhány papírt. Majd a főnökömmel megegyeztem, hogy kiveszek pár hét szabadságot, ami nem volt probléma, hisz sosem hiányoztam eddig, és még valahol örült is, hogy kipihenem magam. Biztosan az elmúlt egy hónap kimerültség látszott rajtam, hisz tudta, hogy Bella nagyon közeli ismerőse a családnak.


Mire hazamentem addigra Alice elintézett mindent, és tudatta velünk, hogy aznap este hatkor lesz a szertartás. Nehezen de rávette a temetőigazgatót, mert aznap délelőttre napsütést látott, így mindent bevetve sikerült neki későbbre intézni.

 Lassan elérkezett az idő, és elkezdtük készülődni, és még úgy gondoltam, hogy előtte megnézem,  Bella hogy van.  Edwardot nehezen beszéltem rá, hogy neki is el kell jönni, mert eléggé fura lenne, hogy pont ő nem jön el, így megegyeztünk, hogy Esme marad itthon Bellával. Őt könnyebben ki tudom menteni, ha valaki rákérdez, hogy miért nem jött el. Mikor felértem a szoba elé, meglepődve láttam, hogy Rosalie ül mellette, és simogatja a haját, és beszél neki.

 - Kitartás húgi, nemsokára vége ennek a borzalomnak, és minden rendben lesz. Edward alig várja, hogy veled legyen, és mi is - csitítgatta, és nagyon kellemes volt látni, ahogy a mindig morcos Rose ilyen is tud lenni. Valahol sejtettem, hogy Rose nehezen mutatja ki a gyengébbik oldalát. - Majd odamentem én is az ágy mellé és leültem.

 - Már tényleg nem sok van hátra - állapítottam meg, hisz most már egyre kevesebbet nyöszörgött, sőt reggel óta nem is sikított fel.

 - Nagyon nehéz volt? - nézett rám Rose. - Én hiába soha nem kóstoltam embervért, de biztos, hogy nem tudtam volna megtenni.

 - Edwardnál volt nehéz, mert nem igazán tudtam, hogy mit kell csinálni, és majdnem elvesztettem a fejem, de utána veletek már könnyebb volt - feleltem őszintén.

 - Gondolod, hogy Bellának könnyebb lesz, mikor felébred?

 - Ezt most, hogy érted? - néztem kérdően Rose-ra.

 - Úgy, hogy ő eleve ezt akarta, és tudja, hogy mivel jár ez az egész. Nekünk más volt, mert fogalmunk se volt róla, hogy mi történik velünk, de ő szinte mindent tud. És ha ez a baleset nem történik meg, akkor is addig rágta volna Edward fülit, míg bele nem megy. - Egy kicsit elgondolkodtam Rose szavain, és én is úgy gondolom, hogy Bellánál talán más lesz mikor, felébred, hisz ő tényleg mindennel tisztában volt.

 - Igen szerintem jól látod és neki nem lesz annyira rossz, mint nektek.

 - Bár, akkor egy valamiért mégis kapóra jött, hogy ilyen lettem - merengett el Rose kibámulva az ablakon, és nagyon kíváncsi lettem, hogy mire értette, de volt egy sejtésem. - Legalább azon a mocskos férgen, és a haverjain bosszút állhattam. - Bevallom, meglepett, hogy erről beszél, hisz akkor csak Edward tudja mi történt valójában, és ő is csak annyit tudott, amennyit Rose a gondolataiban megmutatott. Majd Rose folytatta. - El sem tudod képzelni, mennyire könyörgött, hogy öljem meg, miután agyon kínoztam. Mekkora szája volt, mikor mind az öten megaláztak, sose fogom elfelejteni, ahogy gúnyosan nevetve felajánlott azoknak a mocskoknak. Erre még az sem mentség, hogy erősen ittasak voltak. Akkor azt kívántam bár meghalnék, hogy ne kelljen éreznem semmit, de végig szenvedtem. - Annyira meglepett Rose vallomása, hogy még levegőt is elfelejtettem venni, nehogy abba hagyja, hisz mindig is szerettem volna megtudni mi történt valójában. - De miután megmentettél, az volt az első gondolatom, hogy nem fogják megúszni, amit tettek velem. Szó szerint élveztem, ahogy Royce-t kínoztam. Azt akartam, hogy ő is érezze milyen az mikor valaki teljesen kiszolgáltatott, és tudja, hogy nincs menekvés. És, nem bántam meg, hisz kitudja hány nőt mentetem meg tőlük - fejezte be Rose.

 - Rose én nem is tudom, hogy mit mondjak. Talán annyit, hogy... köszönöm, hogy ha ennyi év után is de elmondtad. Biztos nem volt könnyű újra feleleveníteni ezeket a fájdalmakat.

 - Már annyira nem izgat, hisz rég volt, de az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni. És tudom, hogy azt hiszed neheztelek rád amiért engem is átváltoztattál, de nem így van. Igen, volt idő mikor nagyon haragudtam, de nem rád. Hanem az egész világra. És volt időm, hogy rájöjjek nem volt választásod, és nem akartad, hogy meghaljak. De ha mégis valami csoda folytán életben maradok, akkor sem tudtam volna teljes életet élni, hisz a legjobb dologtól fosztottak meg ami egy nő esetében az élete értelme, hogy gyereket szüljön, de erre képtelen lettem volna, és valószínű én is öngyilkosságot választom. Most már megbékéltem a sorsommal, és beletörődtem.

 - Örülök, hogy így gondolod. - Most úgy éreztem, hogy Rose igazán megnyílt előttem, és ezentúl gyakrabban fogjuk ezt az oldalát látni.

Nem sokkal később Esme lépett be, hogy szóljon, indulnunk kéne,  és a halvány mosoly az arcán arról árulkodott, hogy ha nem is az egészet, de hallotta a Rose-zal való beszélgetésemet. Rose elment átöltözni, és mielőtt kimentem volna Esme után, megsimogattam Bellát, és megígértem neki, hogy sietünk vissza. Ma hajnalra biztosan magához tér, és mindenre fel kell készülnünk. Majd én is elindultam a többiek után, hogy örök búcsút vegyünk Bellától.