(Carlisle szemszöge)
Viszonylag oldott hangulatban voltunk Bella első vámpír éjszakáján. Járt az agyam, hogy miről szeretne beszélni velem, de nemsokára úgy is megtudom. Nyugtattam magam, és elvonultam a dolgozószobámba. Esme utánam suhant, majd adott egy finom csókot, és elvonult a közös szobánkba. Mint mindig most is hagytam magamnak bőven papírmunkát, de nem igazán tudtam koncentrálni, így feladtam. Épp hátra dőltem a székben, mikor Bella az új képességét igénybe véve, megkérdezte, hogy jöhet e. Csak elmosolyodtam, és gondolatban válaszoltam neki, hogy igen. Nem sokra rá, már nyílt is az ajtó, és Bella lépett be. Odasétált az ablakhoz, majd neki támaszkodva a párkánynak, csak nézett maga elé. Őszintén, kicsit bajban éreztem magam, mert egyelőre nem igazán tudtam kivenni, hogy milyen lelki állapotban van, és ez a túlzott higgadtsága, valahogy engem nyugtalanná tett. Lassan odasétáltam mellé, az ablakhoz, majd megfogtam a kezét.
- Mit szeretnél tudni? - tudakoltam. - Próbáltam mindenre felkészülni, hisz fogalmam se volt, hogy mi játszódik le benne. Kis idő múlva Bella rám nézett, és szomorúságot, és némi tanácstalanságot fedeztem fel a tekintetébe.
- Nem is tudom... annyira zavaros minden - kezdte. - Először talán azt szeretném tudni, hogy miért haltam volna meg? Miért nem ébredtem fel egyszerűen abból az állapotból? Ne érts félre... én, mindent leszámítva, hogy mennyi szomorúságot hagytam magam mögött, örülök, hogy itt lehetek veletek, és ahogy mondtam megkönnyebbültem, mikor végre rábólintottál a többiek javaslatára, annak ellenére, hogy már te is gondolkodtál ezen. Csak nem értem, hogy mitől haltam volna meg. Vagyis, van egy elméletem, de az eléggé hihetetlen... - motyogta maga elé.
Nem igazán tudtam, hogy mit is feleljek, bár értettem a kérdést.
- Sajnos, keveset tud az orvostudomány a kómáról. Te, így is túlszárnyaltad az eddigi ismereteket. Viszont az egyik vizsgálat kimutatta, hogy nagy ütés érte a fejedet a kisagynál, és vérrög képződött, ami nehezen szívódott fel, de ettől olyan sérülések maradtak bent, hogy ezért nem ébredtél fel. Legalábbis orvosilag ezzel tudom magyarázni. De, ahogy elmesélted, miket éltél át ez időszak alatt, nekem úgy tűnik, hogy nem is akartál felébredni. - Láttam, hogy Bella elgondolkodott, majd sóhajtva rám nézett.
- Ez már nekem is eszembe jutott. És, azt hiszem, valóban nem is akartam felébredni... bár akkor úgy éreztem, hogy valami nem engedi, de rájöttem, én vagyok aki saját magamat gátolom ebben. - Majd halvány mosollyal rám sandított. - Na ezt most biztos nem értetted.
- A mosoly nálam sem maradt el. - De igen értettem, és még valamire rájöttem... azt hiszem.
- Mi lenne az? - kapta fel a fejét.
- Hogy így vívódtál magaddal, abban mi is befolyásoltunk, hisz te már eldöntötted magadban, hogy hozzánk akarsz tartozni, és... ez most furán fog hangzani, de a lelkednek kapóra jött ez a baleset. Tudtad, hogy nem engednénk, hogy csak simán meghalj, mert én már legszívesebben egy hét után kiloptalak volna onnan, mert a leleteidet elnézve már szembesültem vele, hogy felesleges időpazarlás abban az állapotban ott lenned. De így utólag egyszerűbbnek tűnik a dolog, de akkor szinte lehetetlen volt olyan döntést hozni, ami megoldás mindenre. Hisz nem tudhattuk, hogy tudsz mindenről, és hogy hogyan fogod átélni, ezt az egészet. - Majd Bella megfordult felém, neki támasztotta a fejét az ablaknak, és kifelé nézet.
- Tudod melyik pillanat volt a legnehezebb? Amit sosem kívánnék senkinek - mondta halkan, és szomorúan rám nézett. - Én csak megingattam a fejem, hogy nem tudom.
- Mikor beadtál valamit, és utána apa meg anya elbúcsúztak tőlem, mert már azt hitték, hogy meghaltam. Annyira kegyetlen érzés volt látni a szenvedésüket, velük együtt néztem magam és... - De nem folytatta, és ha tudna most zokogna. Úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg érte, de sajnos túl kell lennie ezeken a dolgokon.
- Gondolom, most a házból ki sem tehetem a lábam. Ugye? - Váltott témát, amit nem is bántam. - Mivel mindenki azt hiszi, hogy meghaltam - mondta elgondolkozva, újra kifelé bámulva.
- Kicsim... én, vagyis mi, nem szeretnénk, ha rabnak éreznéd magad, de jobb vigyázni, és a te érdekedben is biztonságosabb, ha egyelőre nem mész ki. De ha már nagyon unod, majd megoldjuk, hogy ki mehess vadászni is, de addig is házhoz jön a kaja - mosolyogtam rá, és már ő sem tudta elrejteni a bujkáló mosolyt az arcán.
- Remélem, hogy apa hamar beletörődik, és anya... valahol neki könnyebb lesz, hisz ott lesz a kis öcsém, vagy húgom... kár, hogy nem fogom megismerni - tűnődött el, és valahogy úgy láttam, mintha Bella most egy vulkánhoz hasonlítana leginkább, és attól tartok, hogy később várható a kitörése. - Na jó, nem nyaggatlak tovább, hisz lesz még időnk beszélni.
- Egyáltalán nem nyaggatsz, és nyugodtan keress meg, ha beszélgetni szeretnél. Mert tudom, hogy most rengeteg kérdés kavarog benned, annak ellenére, hogy sok mindennel tisztában vagy - nyugtattam őt.
- Ez az egy biztos, hogy gyakran fogunk beszélgetni - mosolygott, majd kiment.
Kicsit még elgondolkodtam azon amit beszélgettünk, és arra jutottam, hogy Bella most úgy érzi magát, mintha gyorsított felvétel lenne az élete, és később fog minden leülepedni benne. Sok mindent fel kell dolgoznia. Hisz a kóma alatt mondhatni megjárta a túlvilágot, az átváltozása alatt a poklot, és most egy teljesen, más új élet vár rá.
Az biztos, hogy most nem irigylem szegényt, és csak próbálok neki segíteni, és mindenbe mellette állni.
Hátra hagyva a papírmunkámat, inkább elvonultam én is Esme után kipihenni magam, hisz ki tudja mi vár még ránk a mai nap folyamán.
Már, majdnem felértem, mikor Edward jött szembe velem, és elégé csalódott arcot vágott.
- Mi a baj? - kérdeztem, de sejtettem a választ.
- Bella bezárkózott a szobába, és úgy vettem észre, hogy nem akar velem lenni - mondta csalódottan.
- Kérlek legyél vele türelmes. Sok mindent át kell gondoljon - nyugtattam a fiamat.
- Tudom, csak annyira szeretnék vele lenni, segíteni, de eléggé elutasító. Ez alól, csak te vagy kivétel - húzta el a száját.
- Már azzal is sokat segítesz, ha most hagysz neki időt. És hamarosan újra szomjas lesz, így Emmettel hozhatnátok neki valamit. De várj! - szóltam utána. - Nehogy egy medve legyen, ismerve Emmettet. - Edward csak mosolygott, és elindult lefelé. És én, végre elértem a szobánkba, ahol Esme az ágyon feküdt, és valami könyvet olvasott.
Hálás voltam neki, mert nem faggatózott. Így én is eldőltem az ágyon, a fejemet Esme ölében pihentettem, és csak bámultam kifelé. Ritka eset de a nap, ha csak percekre is, de kisütött, és pár pillanatig csak a nedves faleveleket néztem, ahogy visszaverte a napsugarakat. Kimerültnek, és fáradtnak éreztem magam, és nagyon szerettem volna aludni, amit nem tehetek meg.
( Bella szemszöge)
Remélem, hogy Edward nem neheztel rám azért, mert szeretnék egyedül lenni, vagy nem is tudom. Olyan zavaros minden. Felérve a szobámba, csak nézem az ágyat, amiben három hosszú napig, csak szenvedtem. Tisztán emlékszem mindenre. Mikor Emmett gyengéden, nehogy összetörjön, lefektetett, és Esme ahogy betakart. Majd mikor Carlisle megharapott. Kívülről néztem végig, és hallottam ahogy többször is azt kéri bocsássak meg, mert nincs más választása. Mikor ez eszembe jutott, akaratlanul is a nyakamhoz nyúlok, és lassan végigsimítom a harapásnyomot. És rögtön eszembe jut, hogy a csuklómat is megharapta. Arra is ránézek, de már csak egy kör alakú heg látszódik. Gyanítom emberi szem észre sem venné.
Megyek lefürdök, attól biztos jobban érzem, majd magam. Mint minden szobához, ehhez is tartozik fürdőszoba. Belépve egyből a mosdóval, és a tükörrel találom szembe magam, amibe képtelen vagyok belenézni. Csak támasztom a mosdó szélét, és úgy érzem, remegek a félelemtől. A szemem lassan kúszik felfelé, először, csak a hajamat látom, ami a vállamon pihen, majd egyre lassabban viszem feljebb a tekintetem, már látom az állam ívét, és az ajkam formáját. Egy darabig nézem a sápadt bőrömet, ami most tökéletes és sima, de nem bírok a saját szemembe belenézni, pedig muszáj lesz. Csak kapkodom a levegőt, pedig már nincs szükségem rá. A mosdó szélét egyre jobban szorítom, és tudom, hogy túl kell lennem rajta. Majd egy nagy levegővétel után, erőt veszek magamon, és a fejemet felemelve, találkozok a saját tekintetemmel.
- Neeem! - üvöltötte az agyam, majd rácsaptam a tükörre, ami milliónyi apró darabokra tört. De hiába, sosem felejtem el azt a vérvörös szempárt aminek én vagyok a tulajdonosa. Egyszerűen nem értem! Miért vagyok kiakadva, mikor ezt akartam? És miért nem tudok sírni? Tehetetlen dühömbe, csak lekuporodtam, és könnyek nélkül zokogtam. Hiányzott apa, anya, és Edward is, akit én ráztam le. Egyszerre akartam még beszélni Carlisle-lal, de közben meg egyedül akartam lenni. És ha ez még nem lenne elég, a torkom annyira kapar, mint amikor ötévesen mandulagyulladásom volt. Szomjas vagyok nagyon, és csak az érdekel, hogy vérhez jussak.
