Vég, és Kezdet 10.

Négy hónap múlva...


( Carlisle szemszöge)


Az elmúlt pár hónap alatt, Charlie szinte mindennapos vendég volt a Cullen házban. Bella nagyon jól haladt, mert már pár órát, kettesben is el tudott tölteni az apjával minden gond nélkül. Egyszer kétszer Bellát is át vittük Charlie-hoz, az éj leple alatt. Így sok személyes holmiját, is elhozott, és persze Alice segítségével kitakarították az egész házat, aminek persze nagyon örült Charlie. Többször is volt velünk baseballozni, ami kifejezetten tetszett neki. Mindig ő volt a bíró, hisz kijelentette, hogy nem fog beállni, mert úgy sem tudná tartani az iramot velünk. Néha eléggé bajban volt a pontozást illetően, mert jóformán, csak csíkokat látott belőlünk, de nagyon élvezte a látványt. Talán, soha nem láttam ennyire boldognak Charlie-t, mióta ismerem. És Bellát is, mintha kicserélték volna. De sajnos vészesen közeledett a költözésűn, amit Charlie is nagy nehezen fogadott el, de tudta, hogy muszáj. De megbeszéltük vele, hogy attól függ, milyen messzire megyünk, akkor is egy héten egyszer eljön látogatóba. És ha szabadságon lesz akkor azt nálunk tölti.

Alice, már kereste is, a minden szempontból ideális új lakhelyünket. Fontos volt, hogy legyen a közelben kórház, meg iskola, és persze erdő, tele ' kajával'. Jasper és Edward, szerettek volna már egyetemre járni, hisz érthetően, már nagyon unták a középiskolát, de attól függ, hová kerülünk, lehet, hogy ismét gimisek lesznek. Bellának is be kellene fejezni a középiskolát, de közös döntés alapján, a jövő tanévben fogja letenni, az érettségit. Addigra lesz akkora önuralma, hogy nyugodtan mehet emberek közé.

A napokban szóba jött, hogy Bellának kellene új személyazonosság, és kértem, gondolkodjon az új nevén, hogy Alice megtudja csinálni, az új papírjait. Hosszas töprengés után, Charlie ajánlotta a Mary Cullen nevet, hisz Isabella vagy Bella semmikép nem maradhat. Ez mindenkinek tetszett, bár úgy is, a mi Bellánk marad örökre.

Minden szempontból tökéletes volt, az elmúlt időszak. Edward is a fellegekben jár, sőt mióta Bella egy szobába költözött vele, onnantól kezdve madarat lehetett fogatni vele. Persze Emmett, nem hagyott ki egy kétes megjegyzést se, a magánéletükre vonatkozóan, hogy ez nem normális dolog, miszerint, még egyben van a szoba, és új ágy se kellett nekik. Ilyenkor Esme, mindig leállította, hogy az sem normális, amit ő és Rosalie produkálnak. Én ilyenkor csak mosolyogtam, ismerve Emmett és Rosalie hevességét. Még szerencse, hogy nálunk mindenki lazán fogja fel az ilyen dolgokat, hisz mindenki tudja, hogy ha a párjával félre vonul, akkor bizonyára nem kártyázni szoktak. Ráadásul Alice, mindig tudja, hogy mi az ábra, Edward előtt sem titok, hogy épp kinek milyen az éjszakája, és nem utolsó sorban Jasper is az érzelmi hullámokból tud mindent.

Az ugratásokból, és viccekből sincs hiány, mellékesen ebben főleg Emmett, a hangadó, de a többiek is gyakran átmennek ötéves gyerek szintre. Néha komolyan nem tudom, hogy mire megyek haza. A legutóbb is, mikor Esme szerint biztos a kettős fronthatás jött ki a gyerekeinken, már a ház előtt várt. Ahogy fékeztem, már be is ült mellém, és kijelentette, hogy egy jó darabig ne is menjünk haza, ha nem akarunk idegbajt kapni. Nem ellenkeztem, így elmentünk Charlie- hoz, és ott töltöttük az esténk nagy részét, miután lebeszéltük róla a saját érdekében, hogy átjöjjön hozzánk.

Ma ismét hétfő van, amit nem igazán kedvelek, mert a kórházban mindig fejetlenség van. Főleg, hogy akinek szabad hétvégéje volt, komolyan olyan nehezen rázódott bele a munkába, hogy rossz volt nézni. Valahogy, fura rossz előérzetem is van, de egyelőre nem tudom az okát. Lehet, hogy rajtam is a költözés , és az ezzel járó változás az oka. Végül is, az eddigi összes lakhelyünk közül, valahogy Forks a legkedvesebb. És sajnos, ide csak úgy, száz év múlva jöhetünk vissza, amint lecserélődött a lakosság, és újra ismeretlenek leszünk. Megkönnyebbültem, mikor letelt a munkaidőm. Ma valahogy nem találtam a helyem, és Charlie-t is hiába vártam, nem jött. Gondoltam, biztos jelentkezik, hisz azt tervezte, hogy együtt jön velünk, mert csak kettőig van szolgálatba. Bár, erre nem lehet építeni, hisz mindkettőnknek olyan a munkaköre, hogy nincs olyan, hogy letelt a munkaidő, és kiesik a szerszám a kezünkből, mint más gyári munkásnak. Ha muszáj, akkor negyvennyolc órát is dolgoznunk egy huzamba. Legalább is nekem, a hetvenöt óra volt eddig a rekordom, persze egyáltalán nem esett nehezemre, de azt sem akartam, hogy gyanús legyek, így néha úgy tettem, mintha már állva elaludnék.

Már épp indultam haza, mikor megcsörrent a telefonom. Charlie hívott, így azonnal felvettem. Nagyom meglepődtem, mikor nem az ismert hang szólt bele.

- Dr. Cullen! Én, Charlie kollégája vagyok - hadarta, és annyira pánikolt, hogy csak szófoszlányokat értettem, és csak nagy nehezen nyögte ki, hogy súlyos autóbalesetet szenvedtek, egy frontális ütközés következtében, és Charlie nagyon komolyan megsérült.

A telefont bedobtam az anyósülésre, és azonnal padlógázzal indultam a helyszínre. Odaérve a látvány eléggé megviselt, pedig nem ez az első alkalom, hogy balesetet vagy súlyos sérültet látok. A rendőrkocsi jobban hasonlított egy összetaposott konzerves dobozra, mint autóra. Leginkább a bal oldal volt katasztrofális állapotban, így érthető, hogy Charlie kollégája miért úszta meg könnyebb sérülésekkel. Azonnal tájékoztatott, hogy már hívta a mentőket, de Charlie valamennyire magánál van, és ragaszkodott hozzá, hogy én jöjjek ide.

Rögtön odasiettem, Charlie-hoz. A kocsiajtót erőlködés nélkül félredobtam, és igyekeztem kiszabadítani, az éles fémlemezek közül. Tényleg nagyon súlyos a sérülése, és nem is tudom őt kiszedni, a mentő meg nem fog ide érni időben. A kocsi oldalából egy felgyűrődött lemez, Charlie bordái közé fúródott, ezzel megsértve a tüdejét, és a vérnyomása, és a gyenge pulzusa is arra utalt, hogy nem egy belső vérzése van.

- Carlisle - nyögte, alig hallhatóan. - Ne fáradj. semmi értelme. Tudom, hogy... - Majd vért köhögött fel. - Nem élem túl. Kérlek, tegyél meg nekem valamit.

- Várj! Adok morfiumot, hogy csillapítsam a fájdalmadat - ajánlottam, és nem akartam elfogadni, hogy Charlie, percek múlva itt fog meghalni a karjaimba.

- Hagyd nem kell - tiltakozott, és látszott, hogy minden egyes szóért meg kell küzdenie.

- Charlie, csak egy szavadba kerül, és megtudlak menteni - kezdtem, de egy halvány mosolyt próbált erőltetni, és megingatta a fejét.

- Köszönöm, de nem igazán tudnám elképzelni magam vámpírként. Azért jól esik, hogy megtennéd. - Majd, újabb adag vért köhögött fel. Tudtam, hogy csak két perce van hátra nagyjából.

- Kérlek - nyúlt a kezem után. - Vigyázz az én kicsikémre, és helyettem is legyél az apja. Bár, már most is az vagy.

- Ne aggódj, Bellát, saját lányomként szeretem, és mindig vele leszünk - ígértem meg, de e nélkül is így lenne.

- Még valami - kezdte, de már csak suttogásra tellett neki.

- Igen? Mondd csak. - Közben letöröltem a vért a szabad kezemmel az arcáról.

- Mióta tudom, hogy Bellával mi a helyzet, az ügyvédemmel, átírattam a végrendeletemet. Mivel Bella elvileg meghalt, így hivatalosan nem örökölhet, és épp ezért téged jelöltelek meg örökösömmé. Személy szerint téged fog felkeresni az ügyvédem akinek Justin McCabe a neve. Így Bella a te segítségeddel megkaphat mindent. - Megteszed ugye? - nézett rám Charlie elszántan a fájdalmai ellenére.

- Hogyne, ez csak természetes, hisz minden Bellát illeti, és nagyon jó ötlet volt. Mindent elrendezek.

- Akkor jó. Most már nyugodtan távozom, és mondd meg neki, hogy ne bánkódjon, és nagyon szeretem. És a temetéssel ne kínlódjatok - próbált halványan elmosolyodni, de egy fuldokló köhögő roham, ami egyre sötétebb és erősebb véradaggal társult, megakadályozta ebben. Már szinte alig kapott levegőt, de nagyon hősiesen bírta az elviselhetetlen kínokat.

Borzalmasan nehéz volt, de el kellett fogadnom, és tiszteletbe tartanom a döntését. Hallottam, ahogy a pulzusa minimálisra csökkent, vérnyomása szinte már nem is volt, és tudtam, hogy pár másodperc, és Charlie Swan örökre távozik. Fogtam a kezét, mikor utolsót dobbant a szíve, és végleg lehunyta a szemét.

Elviselhetetlen fájdalmat éreztem, és abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többé, egy embert sem engedek ennyire közel magamhoz. Egy nagyon őszinte, és igaz barátot veszítettem el Charlie személyében. Annyira elborított a gyász, hogy csak nagyon messziről hallottam, amint a mentő odaért. Nagy nehezen felálltam Charlie mellől, és hagytam a kollégáknak, hogy tegyék a dolgukat. Fogalmam sincs, hogy miként kerültem a kocsimhoz, de képtelen voltam elindulni. Csak lehajtott fejemet a kormányom pihentettem, és kétségbe esve szembesültem vele, hogy Bellának el kell mondanom, ezt a tragédiát.

Nagy nehezen összeszedtem magam, mert kellett tartalékolnom az erőmmel, ha netán Bellát meg kell akadályozni, hisz nem tudni, mennyire fog kikészülni. Indítottam, és próbáltam megfogalmazni, hogy mit mondok neki. Haza érve, Alice futott elém halálra rémült arccal Edwarddal a nyomában. A fiam tekintetéből tudtam, hogy mindent tud, de vajon Alice, miért van ennyire kiakadva.

- Apa! Miért akartad Charlie-t átváltoztatni? Láttam, az előbb, hogy ezt akartad.

Nem válaszoltam semmit, csak rá néztem Edwardra, és rájöttem, hogy nem mondott senkinek semmit. Majd, Alice-re néztem.

Charlie meghalt, egy súlyos balesetben, és csak felajánlottam neki, de nem akarta - foglaltam össze tömören. Alice, csak meredten nézett, majd oda bújt Edwardhoz és tudom, ha képes lenne, akkor most záporoznának a könnyei, hisz ő is nagyon szerette Charlie-t. De a legrosszabb, csak ez után következett, mert Bella hallotta amit az előbb mondtam. Valószínű, hogy épp ki akart jönni hozzánk.

- Mi?! Az nem lehet! - őrjöngött. - Apa nem halhatott meg! Nem hiszem el! Carlise mondd, hogy nem igaz! - kiabálta, és képtelen volt elfogadni a szomorú tényt. Várható volt, hogy így fog reagálni. Edward próbálta nyugtatni, de úgy tűnt, semmi értelme, mert csak egyre jobban kezdett kiakadni.

- Gyere menjünk be - hívta, de Bella semmi együtt működést nem mutatott.

- Hagyjál! Mindenki hagyjon békén! - kiabálta hisztérikusan, és elrohant az erdőbe.

- Bella! - kiáltotta utána Alice és Edward is, de felesleges volt.

- Hagyjátok - szóltam nekik. - Semmi értelme. Reméljük, hogy majd megnyugszik, és később visszajön.

- És, ha... hülyeséget csinál? - aggódott Esme, aki ebben a pillanatban jött ki hozzánk.

- Bízom benne, hogy nem, de ha mégis, akkor se érdekel ő is a lányunk, és most komoly érzelmi megrázkódtatáson megy keresztül. Most mellette kell állnunk, és a hibáit is el kell néznünk. Ha estig nem jön vissza, akkor majd megkeressük. - Bár, bíztam benne, hogy hamarosan visszajön. Esme egyetértően bólintott, és szomorúan mentünk be a házba.