Sosem hittem volna, hogy ebben az esős anyaszomorító kisvárosban találom meg az igazi boldogságom. Pedig csak anya kedvéért döntöttem így, hogy apához költözöm. És látva Charlie boldog tekintetét, hogy visszakapta a lányát úgy érzem megérte. Azért meg pláne, hogy megismertem Cullenékat, közülük is Edwardot. Leszámítva, hogy vámpírok mindannyian, ami engem egyáltalán nem érdekel, és felvet némi problémát, de mindezek mellett tudom, és érzem, hogy Edward a nagy ő számomra. Most már lassan egy éve együtt vagyunk, és Edwarddal együtt kaptam egy nagy szerető családot Cullenék személyében. Már apa is beletörődött, hogy nem tud ez ellen tenni semmit. De Carlisle, és apa mindig is jól megvoltak egymással. Már a munkájukból is kifolyólag sokszor együtt kell működniük. Hisz apa rendőr, Carlisle meg orvos, és bizony több olyan eset van amihez mindkettőjükre szükség van.
Ma nagyon uncsi volt a suliban, hisz Edward nem jött, mert már ideje volt vadászni mennie, így helyette Alice szórakoztatott. Nehezen tudtam lebeszélni, hogy elcipeljen Port Angelesbe a plázába, ismerve a beteges hajlamát a ruhavásárlás iránt. És tudtam, ha beadom a derekam, akkor este tízig nem kerülök haza, és így Edwarddal is jóval lecsökken a kettesben töltött időnk. Így Alice kicsit durcásan de lemondott az aznapi vásárlási tervéről, miután rájött, hogy hajthatatlan vagyok és kelletlenül búcsúzott el tőlem suli után. Bár Jasper mintha kacsintott volna, jelezve ezzel, hogy örül amiért megakadályoztam, hogy Alice nélkül töltse a nap hátralévő részét, és épp ezért nem volt lelkiismeret furdalásom. Úgy gondoltam, hogy hazamegyek gyorsan elvégzem a házimunkát, meg a leckét is megírom, és addigra Edward is visszatér.
Mikor beindítottam a furgont, nagyon makacsul engedelmeskedett, de némi unszolásra végre elindult. Már félúton jártam mikor a motor borzalmas hangot adott ki, és végleg megállt. Remek puffogtam magamba, most innen gyalogolhatok. Kiszálltam, jól becsaptam az ajtaját hátha ettől észhez tér, közben jót mosolyogtam magamba, hogy nem vagyok normális, hogy a kocsimmal veszekszem, majd elindultam. Persze a sors így bosszulta meg a mai ellógott tesi órát, ezért most öt kilométert mehetek. Próbáltam apát hívni, hogy valahogy el kéne juttatni a kocsit a szervizbe, de nem tudtam elérni, mert folyamatosan foglaltat jelzett a telefonja. Ráadásul tízszeri próbálkozásra az enyém lemerült. Úgy látszik a technika ma nagyon ellenem van. Utolsó reményként előhalásztam az mp hármas lejátszóm, hogy legalább a zene vigasztaljon, ha már előre láthatólag elkopok térdig a sok gyaloglástól.
A zene viszonylag kellemes volt, és már csak azon imátkoztam, nehogy ez is lemerüljön, mert akkor tényleg unalmas lesz ez a spontán jött gyalogtúra, mikor egy óriási fékcsikorgásra figyeltem fel, annak ellenére, hogy bömbölt a fülembe a zene. Amint hátra néztem, csak két vakító fényszóróval találtam szembe magam majd hátra estem, és úgy éreztem, hogy a fejem szét akar hasadni. Utána teljes sötétség, és elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal.
két órával később...
( Carlisle szemszöge)
Ebben a szakmában ezt gyűlölöm a legjobban, mikor tehetetlen vagyok. És mikor közölni kell a hozzátartozóval, ebben az esetben Charlie-val, aki még ráadásul a család barátja is, hogy nem tudok segíteni Bellának. Akit lányomként szeretek, és a fiamnak a legfontosabb a világon. Most pedig nem húzhatom tovább, és meg kell mondanom neki, hogy Bella kómába esett a fejét ért ütéstől, és egyenlőre nem tehetünk semmit.
Vettem egy nagy levegőt, majd kisétáltam Charlie-hoz a váróba. Mikor meglátott, egy pillanatra felderült az arca, de halál sápadtan, és kétségbeesve ült tovább. Lassan mellé sétáltam, és leültem mellé. Edward, és Alice is ott voltak, de ők a falnál álltak. Majd Edward összeszorította a szemét, és elsietett Alice-szel a nyomában. A gondolataimból már mindent tudott.
- Nagy a baj? - nézett rám reménykedve Charlie.
- Sóhajtottam egyet. - Az állapota kielégítő, de a fejsérülése olyan mértékű, hogy... - Kerestem a megfelelő szavakat, de nem is akartam Charlie-t felesleges reménnyel táplálni. - Kómában van, és nem tudni, hogy mikor tér magához.
Charlie nem mondott semmit, csak a kezébe temette az arcát, és sóhajtott egyet. Majd kis idő múlva rám nézett.
- Semmit nem lehet tenni? Carlisle, kérlek őszintén - kérte, és úgy tűnt, hogy férfi létére bár melyik pillanatban összeomolhat.
- Sajnos semmit, és nem tudni, hogy mikor tér magához. A kómás betegek nagy része, pár nap múlva magukhoz térnek, de aki két hétnél tovább van ebben az állapotban, azok...
- Nee! - ugrott fel Charlie, és rácsapott a falra. - Nem akarom elveszíteni a lányom... az nem lehet! - borult ki, és teljesen együtt éreztem vele. Legszívesebben én is kitomboltam volna magam, mert annyira dühített a tehetetlenség. Majd Charlie elszántan rám nézett. - Szeretnék bemenni hozzá - kérte, vagyis inkább követelte, de tudtam, hogy csak a fájdalom beszél belőle, így nem is ellenkeztem.
- Hogyne, ez csak természetes - álltam fel, és vezettem Charlie-t oda ahol Bella feküdt. Mikor bementünk, Charlie egyből leült Bella mellé, és fogta a kezét. Én is szomorúan néztem, hisz csak olyan mintha aludna. És ki tudja hol jár valójában, akik visszatértek ebből az állapotból sosem emlékeznek semmire, vagy csak amit mindig említenek, a sötét alagút vakító fehér fénnyel a végén, ahová sosem érnek el.
Enyhén megszorítottam Charlie vállát, majd kisétáltam , hogy kettesben legyen vele. Mikor kiértem a folyosóra, addigra Edward, és Alice visszajöttek. Ennyire nem láttam szomorúnak a családomat, mióta együtt vagyunk. Mikor Esme is értesült könnyek nélkül zokogott, és ami a legjobban meglepett Rosalie is hasonólan reagált. Ha képes lennék rá akkor én is legszívesebben kisírnám magam. Olyan érzés mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből, és nagyon is átéreztem Charlie érzéseit, hisz Bellát az elejétől fogva saját lányomnak érzem. Mintha ő töltené be a hiányzó láncszemet a családba, és csak vele együtt vagyunk egészek. Annyira le voltam törve, hogy megszólalni sem volt kedvem, és csak gondolatban üzentem Edwardnak, hogy jöjjenek utánam, az orvosi szobába.
- Komolyan semmi remény? - kérdezte Edward, miután beértünk a szobába. - És borzalmas volt látni ahogy szenved a fiam. - Nem igaz ha ma mentem volna suliba, ez nem történt volna meg...
- Edward kérlek ne kínozd magad. Nem a te hibád - nyugtattam, de tudtam, hogy semmi értelme.
- És én? Miért nem láttam semmit előre? - fakadt ki Alice is, és ő is a sírás határán volt. - Minek van ez a képességem, ha ilyen tragédiát nem tudok megakadályozni? Bár erőszakosabb lettem volna Bellával, és akkor talán még mindig Port Angelesbe lennénk, és csak veszekedne velem, hogy elege van a vásárlásból.
- Kérlek Alice! Te is nyugodj le - majd azon gondolkodtam, amit az előbb mondott. - Szerintem azért nem láttad előre, mert nem volt szándékában annak a kamionosnak elsodornia Bellát. És te is tudod, hogyan működik a képességed. Charlie kollégájától tudom, hogy a kamion defektet kapott, és a sofőr elvesztette az uralmát a jármű felett.
- De ettől Bella még nem tér magához! Az a pasi meg megúszta egy pár karcolással. Ez nem igazság - tombolt Edward, majd elrohant.
- Inkább utána megyek nehogy hülyeséget csináljon - hadarta Alice, és ő is elviharzott.
Valahogy most nem is bántam, hogy egyedül maradtam. Oda sétáltam az ablakhoz, és láttam, hogy Alice épp beérte Edwardot, majd beültek a kocsiba és elhajtottak.
~ ~ ~
Négy héttel később...
Épp a szobámban írtam a kórlapokat, mikor Charlie lépett be. Szörnyen nézett ki, hisz mióta Bellát baleset érte, azóta csak dolgozik, majd egyenesen idejön, és nem mozdul a lánya melől. Teljesen megértem, de ha így folytatja bérelhet egy ágyat magának a kórházba. És ezt már nem hagyhattam.
- Figyelj Charlie ez így nem mehet tovább.
- Mi? - nézett rám értetlenül.
- Teljesen ki fogsz készülni. Nem alszol, nem eszel rendesen. Lassan téged is beutaltathatlak ide végkimerüléssel - próbáltam hatni rá, de nem igazán fogta fel amit mondtam neki.
- Már teljesen mindegy, hisz már egy hónapja nem tér magához, és azt mondtad, hogy minimális az esély, hogy ilyen hosszú kómából felébredjen valaki.
És igen Charlie szájából rosszabbul hangzott, mint ahogy saját magam is tisztában voltam vele, hogy szinte semmi remény. Bella szervezete lassan feladja a harcot, és itt hagy minket.
- Igen igazad van, de Bella biztos nem szeretne így látni, úgy hogy légyszíves menj haza. Egyél, pihend ki magad, és holnap reggelig meg ne lássalak itt. - Charlie próbált tiltakozni, de nem hagytam magam. - Kérlek ne ellenkezz, vagy talán azt szeretnéd, hogy beadjak neked egy altatót? Mert megteszem, és legalább tizenkét órára kivonlak a forgalomból. - Ez úgy tűnt hatásos, és Charlie megadóan bólintott.
- Rendben, de ígérd meg ha bármi változás van akkor szólsz.
- Ez csak természetes - nyugtattam meg, majd ki ment, és nagyon reméltem, hogy tényleg haza megy.
A délelőtt viszonylag nyugodtan telt, és így végig Bellánál voltam. Beszéltem neki, mert azt mondják, hogy hallják amit mondunk nekik. Szinte mindent elmeséltem neki, ami velem történt ezerhatszáz hatvanhárom óta. Épp annál a résznél tartottam, mikor Esmét találtam meg a szikláknál, mikor Jasper lépett be és leült mellém. Majd pár perc után, elszántan nézett rám.
- Carlisle, én vissza akarom kapni az új húgomat - miközben ezt mondta végig Bellát nézte. - És nem csak én, hanem mindenki - tette még hozzá.
Megdöbbenve néztem a fiamra, és azt sem tudtam, hogy mit válaszoljak erre. Én is Bellát néztem, és simogattam a kezét.
- Te nem szeretnéd visszakapni őt? Az új lányodat? Carlisle hiába is titkolod tudom, hogy gondoltál már az egyetlen és utolsó lehetőségre, és az egész család szeretné. Tudod, hogy előbb, vagy utóbb úgy is bekövetkezett volna..., és Edward is szeretné visszakapni a szerelmét. És ahogy kimondta Edward lépett be, és nagyon komoly volt a tekintete.
- Jaspernek igaza van. Nem hagyhatjuk, hogy Bella meghaljon. Mindannyian szeretnénk őt visszakapni. És te is tudod, hogy van egy megoldás.
Csak nagy szemekkel meredtem a fiaimra, és nem tudtam még mindig megszólalni a döbbenettől. Nem tagadom, hogy nekem is eszembe jutott, hogy Bellát megtudom menteni, ha átváltoztatom, de közben meg jól is esett, hogy az egész család ezt szeretné, s vállalnák a veszélyt, ezzel az egésszel kapcsolatban. Lassan kezdtem magamhoz térni, és intettem nekik, hogy jöjjenek utánam. Haza kell mennünk, és közösen megbeszélni, mi legyen. Egy halvány reménysugár suhant át rajtam, de ott volt egy sokkal nagyobb probléma Charlie. E mellett nem mehetünk el csak úgy, és valamit ki kell találnunk, hogy mindenkinek jó legyen. Bár, ebben az esetben ez szinte lehetetlen mindenki számára tökéletes megoldást találni. Tele reménnyel, és aggodalommal, mentünk haza, hogy megbeszéljük ezt a problémát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése