( Bella szemszöge)
A dühöm amilyen hirtelen kerített hatalmába, olyan gyorsan tovaillant, és nyugodtságot, megkönnyebbülést éreztem. Már csak a mérhetetlen égető érzés emlékeztetett az iménti kitörésemre, de az nem javult, sőt percről percre jobban kapart a torkom. A fejemet, még mindig az összehúzott térdeimen pihentettem, mikor számomra langyos kéz simított végig a karomon. Jól esett a gesztus, mert együttérzően, és vigasztalóan hatott rám. Lassan emeltem fel a fejem, majd Carlisle aggódó, de kedves szemeivel találtam szembe magam. Valamivel hátrébb, Jasper állt és ő is némi feszültséggel, tartott szemmel. Közben rájöttem, hogy valószínű Jasper nyugtatott le. Te jó ég! Szidtam magam. Hogy lehetek ennyire önző? Hisz ő minden érzésemet ugyan úgy átérzi. Csak megcsóváltam a fejem, majd a tekintetem a romhalmazra vándorolt, amit nemrég produkáltam. Vajon a mosdót mikor törtem össze? Csak a tükörre emlékszem. Képtelen voltam bármit is mondani, és valahol szégyelltem is magam.
- Kicsim, jobban vagy? - hallottam Carlisle nyugtató hangját, nagyon messziről. Úgy éreztem, az agyam befogadó képessége egyelőre nulla, míg szomjas vagyok. Majd nagy nehezen felnéztem rá, és csak egy fejrázásra tellett tőlem. Végül nyeltem egy nagyot, és próbáltam értelmes szavakká formálni a gondolataimat.
- Én, nem... nem akartam kiborulni de... sajnálom - motyogtam, mert más ésszerű magyarázattal nem tudtam szolgálni.
- Semmi baj kicsim - nyugtatott Carlisle. - Ez még nem is volt akkora kitörés, mint amire fel voltunk készülve.
- De én ennyit sem akartam - keltem ki magamból. - Ezt akartam, de mégis annyira nehéz - csuklott el a hangom. - És nekem miért piros a szemem? Miért nem olyan mint, a tietek? - tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.
- Nyugodj meg - simított végig Carlisle az arcomon. - Pár hét, és neked is olyan színű lesz mint, a miénk. Csak a nomád vámpíroknak marad piros a szemük. És most gyere - nyújtotta a kezét felém. - Láthatóan nagyon szomjas vagy. Edward és Emmett hoztak neked valami finomságot.
Egyből megfogtam Calisle kezét, és engedelmesen követtem. Már a földszinten jártunk, mikor elképesztően finom és csábító illatok csapták meg az orromat. Kitépve a kezem Carlisle kezéből, a hívogató illat nyomába eredtem. Már nagyon közel jártam a végcélomhoz, és csak sejtettem, hogy Emmettet és Edwardot majd fellökve a pince irányába rohantam ész nélkül, mikor végre gondolkodás nélkül rávetettem magam az illat forrásra. Nem is figyeltem semmire, csak arra, hogy több és több vérhez jussak, ami csillapította a kaparást a torkomba. Pillanatok alatt végeztem, és miután csillapodott a szomjam, végre körbenéztem, és elképedve borzadtam el a pusztításon, amit percek töredéke alatt hajtottam végre. Egy szarvast, egy őzet, és két vadnyulat küldtem a túlvilágra pillanatok alatt. Ebben a percben gyűlöltem magam, és csak az nyugtatott, hogy ez még mindig jobb, mintha embert öltem volna. Lassan merészkedtem elő a pincéből, és szégyenkezve nézem Edwardra, aki csak mosolygott és magához húzott. Ha képes lennék rá, akkor most céklavörös szint öltene az arcom. Miután erőt vettem magamon körbenéztem, de csak Emmett maradt ott. Carlisle és Jasper biztos nem voltak kíváncsiak az öldöklésemre.
- Jobban vagy? - súgta Edward a fülembe.
- Igen, már jobb valamivel. De még mindig... szomjas vagyok egy kicsit - vallottam be szégyenlősen.
- Ez teljesen normális az elején - nyugtatott, látva, hogy feszélyezve érzem magam a mérhetetlen szomjúságom miatt.
- És, most mi lesz velük? - böktem a pincehelyiség felé utalva az állat tetemekre.
- Azt, csak bízd rám húgi - mosolygott Emmett, és egy kicsit feldobott a jókedve. De ugyanakkor bűntudatom is volt Carlisle miatt, hogy annyira sem tudtam uralkodni magamon, hogy megvárjam, míg ide kísér.
- Vajon Carlisle haragszik rám? - néztem bánatosan Edwardra, de a következő pillanatban az említett ott is volt mögöttem.
- Mégis miért kéne bármiért is haragudnom rád? - mosolygott rám.
- Csak, mert annyit sem tudtam várni, míg leérünk, és ész nélkül rohantam - hajtottam le a fejem.
- Ha nem így történt volna alig nyolc órára rá, hogy vámpír lettél, akkor biztos valami nem stimmelne - mosolygott, és kissé megnyugodtam. - Ez teljesen normális reakció volt részedről, és egy darabig így is lesz. Ezért gondolom, te is egyetértesz azzal, hogy egy két hétig nem szabad kimenned, mert képtelenség lenne vissza tartani, ha netán erre tévedne egy ember.
- Igen, és ha szükséges akkor egy hónapig ki sem teszem a lábam a házból - helyeseltem, mert még a puszta gondolat is elborzasztott, hogy valakit is megöljek akaratom ellenére.
- Nos, ez a hozzáállás a legjobb út, az önuralmadhoz - nézett rám kedvesen, majd elindult fel a lépcsőn. Még, mindig szégyelltem magam egy kicsit, de valamelyest megnyugodtam, hogy viszonylag minden normális amit teszek.
- Gyere menjünk fel mi is - szólt Edward kedvesen, majd átkarolva elindultunk a lépcsőhöz. Még visszanéztem, Emmett tevékenykedésére, de nem is akartam tudni, hogy mi lett a tetemekkel. Felérve, Edward a saját szobájába akart kísérni, de az ajtóban megtorpantam.
- Mi a baj? - nézett rám kérdően. - Most sem akarsz velem lenni egy kicsit? - Majd lassan hozzám hajolt, és finoman megcsókolt, amit én kevésbé viszonoztam mint, ahogy kellett volna, annak ellenére, hogy nagyon szeretem őt, de még mindig zavaros minden. Ezért eléggé hamar megszakítottam a csókot.
- Ne érts félre... - kezdtem. - Nagyon szeretnék veled lenni, csak... nem is tudom - hajtottam le a fejem.
- Semmi baj - nyugtatott. - Én megértelek, és nem nyaggatlak, csak nagyon hiányzol. Hosszú volt ez az egy hónap nélküled. Sok mindent be kell pótolnunk - kezdte, de abba is hagyta, mivel észrevette, hogy talán pont ezt a témát nem kellett volna feszegetni. Eléggé dühös arcot vághattam, mert Edward hátrált egy lépést tőlem. - Tényleg ne haragudj... én sajnálom.
- Nem érdekes - motyogtam, de olyan feszült lettem, hogy a sápadt kezem még fehérebbnek tűnt, ahogy ökölbe szorítottam. Tehetetlen düh, megint kezdett eluralkodni rajtam, és nagyon nehezen kontrolláltam magam. - Talán én tehetek róla, hogy elsodort az a rohadt kamion? Igen akartam ezt, de nem így, hogy egyik percről a másikra veszítsek el mindenkit rajtatok kívül! El sem tudod képzelni, milyen volt látni ahogy a szüleim gyászolnak, és én szellemként vagyok mellettük, de nem látnak és nem hallanak! Látni titeket, ahogy szenvedtek, mert tudtátok, hogy ez az egyetlen megoldás - dőltek belőlem a dühös szavak, melyet szegény Edwardra zúdítottam. - És újabb szóáradat indult meg bennem, de mielőtt bármit is mondtam volna, újra teljes nyugalom lett úrrá rajtam. Oldalra néztem, és Jasper jött fel hozzánk, és tudtam, hogy újra küldött rám némi nyugalom hullámot. Közben szembesültem azzal is, hogy valószínű, nem csak Edward hallotta az iménti kiborulásom, hanem mindenki. E miatt megint zavarban voltam, és egy pillanat alatt a szobámba menekültem. Ahogy beértem, egyből ledobtam magam az ágyra, és könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Fura a sírásnak ez a formája, de mégis megkönnyebbültem, bár reflexből néha megtöröltem a szemem, de a könnyek hiányában, ez eléggé felesleges mozdulat volt.
Fogalmam se volt róla, most hogyan tovább. Most Edward biztos haragszik rám, hisz minden haragot, és bánatomat rajta vezettem le. Pedig nem akartam, és igen jó lenne a karjaiban, de valamiért minden porcikám tiltakozik bármilyen fizikai kapcsolattól. Remélem,ez hamarosan megváltozik, hisz nagyon szeretem őt. De meg kell értenie, hogy nekem most időre van szükségem.
- Hidd el megfogja érteni - szólalt meg Jasper a hátam mögött Alice-szel a nyomában. - Bejöhetünk?
- Remek, most már te is gondolatolvasó lettél? - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. - Amúgy gyertek, bár nem vagyok valami kellemes társaság... - haraptam el a mondatot.
- Nem baj, nekünk így is megfelelsz - csacsogott Alice, majd ledobta magát mellém az ágyra. - Valahogy jó hatással lettek rám, és már nem is éreztem, az előbbi tehetetlenséget.
- Nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjuk min mész keresztül - kezdte Jasper. - Idővel meg fogsz nyugodni, bár ez most számodra elképzelhetetlen, de így lesz. Addig meg majd néha lenyugtatlak, mert őszintén, néha nekem is tombolni támad kedvem. Legalább is az előbb legszívesebben a világ végére szaladtam volna, az érzéseid kavalkádja miatt - mosolygott hamiskásan.
- Tudom, és ne haragudj - hajtottam le a fejem. - Mindig megfeledkezek róla, hogy te minden érzésemet átéled velem együtt.
- Semmi baj - nyugtatott Alice majd átölelt. - De ha magadban tartod az sokkal rosszabb. Nincs ebben semmi szégyellni való. Mindenki megérti, hogy most neked nem könnyű, és idő kell hozzá, míg minden olyan lesz mint régen. Én már azt várom, hogy csak az legyen a legnagyobb bajod, hogy már megint Rosalie-vel és Esmével plázáról plázára hurcolunk, és több ezer ruhát fogunk veled felpróbáltatni.
- Na, azt csak szeretnétek - nevettem el magam. - Inkább megyek a fiúkkal baseballozni. - Ezen Jasper is jót nevetett.
- Nem is csalódtam benned húgi - vágódott ki az ajtó, és Emmett lépett be vigyorogva Rosalie-vel. - Tudtam én, hogy te nem leszel divat őrült, mint az én drágám, és a törpike - nyújtotta ki a nyelvét Alice-re, aki válaszul egy párnát dobott felé. Majd Emmett visszadobta, és a párna pár pillanat múlva már csak cafatokban volt. Beterítve mindent tollpihékkel, amiből bőven jutott a hajunkra is.
A hangzavarra Edward is bejött, és én egyből odafutottam hozzá.
- Ne haragudj rám - mondtam, és átöleltem.
- Sosem tudnék haragudni rád - súgta a fülembe. - Különben is én voltam a hibás... - kezdte, de egy csókkal belé fojtottam a szót. Persze Emmett nem hagyta ki a tapsot és az ujjongást a csókunk láttán, és ebben minden tesóm egyetértett.
- Csak szóljatok, ha magányra vágytok - szította a tüzet Emmett. - Én, csak rákacsintottam Edwardra, és gondolatban üzentem neki, hogy most figyeljen. A következő pillanatban rá ugrottam Emmettre, akivel együtt a földre estünk, és két vállra fektettem. A meglepetéstől Emmett alul maradt, de egyfolytában nevetett, amin én is csak nevetni tudtam, és úgy döntött a közönségünk, hogy ezt a birkózó meccset én nyertem.
Nagyon kellemes volt, hogy nem hagytak magamra, a tesóim és elterelték a kusza gondolataimat, az adott helyzetről. Megnyugodtam, hogy Edward nem neheztel rám, és megérti, nem könnyű nekem. Később Esme és Carlisle is csatlakoztak hozzánk, és jól esett körbe néznem az új családomon, akikre bárhol, és bármikor számíthatok.
Egy hónap múlva...
( Carlisle szemszöge)
Olyan jó látni, hogy Bella, kezd teljesen megnyugodni, és már legalább egy hete nem esett depresszióba, és nem volt dühkitörése. Ennek az is köszönhető, hogy pár napja már neki is olyan a szeme mint, nekünk. Bár, még mindig nem akar közös szobába lenni Edwarddal, de ezt majd megoldják maguk között.
Szokás szerint mint, mindig most is haza hoztam a papírmunkámat a kórházból, hogy többet legyek a családdal. Igaz csak egy hete kezdtem újra dolgozni, de most, hogy nyolcan vagyunk, tényleg olyan mintha most lenne teljes a család, az új lányommal. Szerencsére Charlie-val nagyon keveset találkozok, mert borzalmas látni, hogy szenved, mi meg boldogan élünk Bellával. Gondolataimból, Emmett és Alice zökkentettek ki, mert szó szerint berobbantak a dolgozószobámba.
- Szuper! Nemsokára vihar lesz - lelkendezett. - Menjünk ki Baseballozni. - Persze Emmett is rákontrázott, hogy még ki se próbálta az új ütőjét.
- Oké, ha ennyire szeretnétek - adtam meg magam. - Bellának is biztos jól fog esni egy kis levegőváltozás, de előtte alaposan nézzetek körbe, nehogy a farkasok megszimatolják.
- Nyugi, már mindent átnéztünk, és tiszta a levegő - biztatott Alice, mikor Jasper lépett be eléggé fura arcot vágva.
- És, kelet felé is voltatok? - kérdezte egyből Alice-t.
- Nem... de arra. - Majd Alice ködös tekintete arra utalt, hogy egy újabb látomás van a küszöbön. Pár pillanat múlva Alice újra a régi volt, és ijedten nézett rám.
- Mit láttál kicsim? - kérdeztem aggódva.
- Egy nomád vámpírt, de még nem láttam soha. Szőkésbarna haja van, és majdnem olyan szép mint Rosalie...és Charlie veszélyben van...
A dühöm amilyen hirtelen kerített hatalmába, olyan gyorsan tovaillant, és nyugodtságot, megkönnyebbülést éreztem. Már csak a mérhetetlen égető érzés emlékeztetett az iménti kitörésemre, de az nem javult, sőt percről percre jobban kapart a torkom. A fejemet, még mindig az összehúzott térdeimen pihentettem, mikor számomra langyos kéz simított végig a karomon. Jól esett a gesztus, mert együttérzően, és vigasztalóan hatott rám. Lassan emeltem fel a fejem, majd Carlisle aggódó, de kedves szemeivel találtam szembe magam. Valamivel hátrébb, Jasper állt és ő is némi feszültséggel, tartott szemmel. Közben rájöttem, hogy valószínű Jasper nyugtatott le. Te jó ég! Szidtam magam. Hogy lehetek ennyire önző? Hisz ő minden érzésemet ugyan úgy átérzi. Csak megcsóváltam a fejem, majd a tekintetem a romhalmazra vándorolt, amit nemrég produkáltam. Vajon a mosdót mikor törtem össze? Csak a tükörre emlékszem. Képtelen voltam bármit is mondani, és valahol szégyelltem is magam.
- Kicsim, jobban vagy? - hallottam Carlisle nyugtató hangját, nagyon messziről. Úgy éreztem, az agyam befogadó képessége egyelőre nulla, míg szomjas vagyok. Majd nagy nehezen felnéztem rá, és csak egy fejrázásra tellett tőlem. Végül nyeltem egy nagyot, és próbáltam értelmes szavakká formálni a gondolataimat.
- Én, nem... nem akartam kiborulni de... sajnálom - motyogtam, mert más ésszerű magyarázattal nem tudtam szolgálni.
- Semmi baj kicsim - nyugtatott Carlisle. - Ez még nem is volt akkora kitörés, mint amire fel voltunk készülve.
- De én ennyit sem akartam - keltem ki magamból. - Ezt akartam, de mégis annyira nehéz - csuklott el a hangom. - És nekem miért piros a szemem? Miért nem olyan mint, a tietek? - tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.
- Nyugodj meg - simított végig Carlisle az arcomon. - Pár hét, és neked is olyan színű lesz mint, a miénk. Csak a nomád vámpíroknak marad piros a szemük. És most gyere - nyújtotta a kezét felém. - Láthatóan nagyon szomjas vagy. Edward és Emmett hoztak neked valami finomságot.
Egyből megfogtam Calisle kezét, és engedelmesen követtem. Már a földszinten jártunk, mikor elképesztően finom és csábító illatok csapták meg az orromat. Kitépve a kezem Carlisle kezéből, a hívogató illat nyomába eredtem. Már nagyon közel jártam a végcélomhoz, és csak sejtettem, hogy Emmettet és Edwardot majd fellökve a pince irányába rohantam ész nélkül, mikor végre gondolkodás nélkül rávetettem magam az illat forrásra. Nem is figyeltem semmire, csak arra, hogy több és több vérhez jussak, ami csillapította a kaparást a torkomba. Pillanatok alatt végeztem, és miután csillapodott a szomjam, végre körbenéztem, és elképedve borzadtam el a pusztításon, amit percek töredéke alatt hajtottam végre. Egy szarvast, egy őzet, és két vadnyulat küldtem a túlvilágra pillanatok alatt. Ebben a percben gyűlöltem magam, és csak az nyugtatott, hogy ez még mindig jobb, mintha embert öltem volna. Lassan merészkedtem elő a pincéből, és szégyenkezve nézem Edwardra, aki csak mosolygott és magához húzott. Ha képes lennék rá, akkor most céklavörös szint öltene az arcom. Miután erőt vettem magamon körbenéztem, de csak Emmett maradt ott. Carlisle és Jasper biztos nem voltak kíváncsiak az öldöklésemre.
- Jobban vagy? - súgta Edward a fülembe.
- Igen, már jobb valamivel. De még mindig... szomjas vagyok egy kicsit - vallottam be szégyenlősen.
- Ez teljesen normális az elején - nyugtatott, látva, hogy feszélyezve érzem magam a mérhetetlen szomjúságom miatt.
- És, most mi lesz velük? - böktem a pincehelyiség felé utalva az állat tetemekre.
- Azt, csak bízd rám húgi - mosolygott Emmett, és egy kicsit feldobott a jókedve. De ugyanakkor bűntudatom is volt Carlisle miatt, hogy annyira sem tudtam uralkodni magamon, hogy megvárjam, míg ide kísér.
- Vajon Carlisle haragszik rám? - néztem bánatosan Edwardra, de a következő pillanatban az említett ott is volt mögöttem.
- Mégis miért kéne bármiért is haragudnom rád? - mosolygott rám.
- Csak, mert annyit sem tudtam várni, míg leérünk, és ész nélkül rohantam - hajtottam le a fejem.
- Ha nem így történt volna alig nyolc órára rá, hogy vámpír lettél, akkor biztos valami nem stimmelne - mosolygott, és kissé megnyugodtam. - Ez teljesen normális reakció volt részedről, és egy darabig így is lesz. Ezért gondolom, te is egyetértesz azzal, hogy egy két hétig nem szabad kimenned, mert képtelenség lenne vissza tartani, ha netán erre tévedne egy ember.
- Igen, és ha szükséges akkor egy hónapig ki sem teszem a lábam a házból - helyeseltem, mert még a puszta gondolat is elborzasztott, hogy valakit is megöljek akaratom ellenére.
- Nos, ez a hozzáállás a legjobb út, az önuralmadhoz - nézett rám kedvesen, majd elindult fel a lépcsőn. Még, mindig szégyelltem magam egy kicsit, de valamelyest megnyugodtam, hogy viszonylag minden normális amit teszek.
- Gyere menjünk fel mi is - szólt Edward kedvesen, majd átkarolva elindultunk a lépcsőhöz. Még visszanéztem, Emmett tevékenykedésére, de nem is akartam tudni, hogy mi lett a tetemekkel. Felérve, Edward a saját szobájába akart kísérni, de az ajtóban megtorpantam.
- Mi a baj? - nézett rám kérdően. - Most sem akarsz velem lenni egy kicsit? - Majd lassan hozzám hajolt, és finoman megcsókolt, amit én kevésbé viszonoztam mint, ahogy kellett volna, annak ellenére, hogy nagyon szeretem őt, de még mindig zavaros minden. Ezért eléggé hamar megszakítottam a csókot.
- Ne érts félre... - kezdtem. - Nagyon szeretnék veled lenni, csak... nem is tudom - hajtottam le a fejem.
- Semmi baj - nyugtatott. - Én megértelek, és nem nyaggatlak, csak nagyon hiányzol. Hosszú volt ez az egy hónap nélküled. Sok mindent be kell pótolnunk - kezdte, de abba is hagyta, mivel észrevette, hogy talán pont ezt a témát nem kellett volna feszegetni. Eléggé dühös arcot vághattam, mert Edward hátrált egy lépést tőlem. - Tényleg ne haragudj... én sajnálom.
- Nem érdekes - motyogtam, de olyan feszült lettem, hogy a sápadt kezem még fehérebbnek tűnt, ahogy ökölbe szorítottam. Tehetetlen düh, megint kezdett eluralkodni rajtam, és nagyon nehezen kontrolláltam magam. - Talán én tehetek róla, hogy elsodort az a rohadt kamion? Igen akartam ezt, de nem így, hogy egyik percről a másikra veszítsek el mindenkit rajtatok kívül! El sem tudod képzelni, milyen volt látni ahogy a szüleim gyászolnak, és én szellemként vagyok mellettük, de nem látnak és nem hallanak! Látni titeket, ahogy szenvedtek, mert tudtátok, hogy ez az egyetlen megoldás - dőltek belőlem a dühös szavak, melyet szegény Edwardra zúdítottam. - És újabb szóáradat indult meg bennem, de mielőtt bármit is mondtam volna, újra teljes nyugalom lett úrrá rajtam. Oldalra néztem, és Jasper jött fel hozzánk, és tudtam, hogy újra küldött rám némi nyugalom hullámot. Közben szembesültem azzal is, hogy valószínű, nem csak Edward hallotta az iménti kiborulásom, hanem mindenki. E miatt megint zavarban voltam, és egy pillanat alatt a szobámba menekültem. Ahogy beértem, egyből ledobtam magam az ágyra, és könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Fura a sírásnak ez a formája, de mégis megkönnyebbültem, bár reflexből néha megtöröltem a szemem, de a könnyek hiányában, ez eléggé felesleges mozdulat volt.
Fogalmam se volt róla, most hogyan tovább. Most Edward biztos haragszik rám, hisz minden haragot, és bánatomat rajta vezettem le. Pedig nem akartam, és igen jó lenne a karjaiban, de valamiért minden porcikám tiltakozik bármilyen fizikai kapcsolattól. Remélem,ez hamarosan megváltozik, hisz nagyon szeretem őt. De meg kell értenie, hogy nekem most időre van szükségem.
- Hidd el megfogja érteni - szólalt meg Jasper a hátam mögött Alice-szel a nyomában. - Bejöhetünk?
- Remek, most már te is gondolatolvasó lettél? - erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. - Amúgy gyertek, bár nem vagyok valami kellemes társaság... - haraptam el a mondatot.
- Nem baj, nekünk így is megfelelsz - csacsogott Alice, majd ledobta magát mellém az ágyra. - Valahogy jó hatással lettek rám, és már nem is éreztem, az előbbi tehetetlenséget.
- Nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjuk min mész keresztül - kezdte Jasper. - Idővel meg fogsz nyugodni, bár ez most számodra elképzelhetetlen, de így lesz. Addig meg majd néha lenyugtatlak, mert őszintén, néha nekem is tombolni támad kedvem. Legalább is az előbb legszívesebben a világ végére szaladtam volna, az érzéseid kavalkádja miatt - mosolygott hamiskásan.
- Tudom, és ne haragudj - hajtottam le a fejem. - Mindig megfeledkezek róla, hogy te minden érzésemet átéled velem együtt.
- Na, azt csak szeretnétek - nevettem el magam. - Inkább megyek a fiúkkal baseballozni. - Ezen Jasper is jót nevetett.
- Nem is csalódtam benned húgi - vágódott ki az ajtó, és Emmett lépett be vigyorogva Rosalie-vel. - Tudtam én, hogy te nem leszel divat őrült, mint az én drágám, és a törpike - nyújtotta ki a nyelvét Alice-re, aki válaszul egy párnát dobott felé. Majd Emmett visszadobta, és a párna pár pillanat múlva már csak cafatokban volt. Beterítve mindent tollpihékkel, amiből bőven jutott a hajunkra is.
A hangzavarra Edward is bejött, és én egyből odafutottam hozzá.
- Ne haragudj rám - mondtam, és átöleltem.
- Sosem tudnék haragudni rád - súgta a fülembe. - Különben is én voltam a hibás... - kezdte, de egy csókkal belé fojtottam a szót. Persze Emmett nem hagyta ki a tapsot és az ujjongást a csókunk láttán, és ebben minden tesóm egyetértett.
- Csak szóljatok, ha magányra vágytok - szította a tüzet Emmett. - Én, csak rákacsintottam Edwardra, és gondolatban üzentem neki, hogy most figyeljen. A következő pillanatban rá ugrottam Emmettre, akivel együtt a földre estünk, és két vállra fektettem. A meglepetéstől Emmett alul maradt, de egyfolytában nevetett, amin én is csak nevetni tudtam, és úgy döntött a közönségünk, hogy ezt a birkózó meccset én nyertem.
Nagyon kellemes volt, hogy nem hagytak magamra, a tesóim és elterelték a kusza gondolataimat, az adott helyzetről. Megnyugodtam, hogy Edward nem neheztel rám, és megérti, nem könnyű nekem. Később Esme és Carlisle is csatlakoztak hozzánk, és jól esett körbe néznem az új családomon, akikre bárhol, és bármikor számíthatok.
Egy hónap múlva...
( Carlisle szemszöge)
Olyan jó látni, hogy Bella, kezd teljesen megnyugodni, és már legalább egy hete nem esett depresszióba, és nem volt dühkitörése. Ennek az is köszönhető, hogy pár napja már neki is olyan a szeme mint, nekünk. Bár, még mindig nem akar közös szobába lenni Edwarddal, de ezt majd megoldják maguk között.
Szokás szerint mint, mindig most is haza hoztam a papírmunkámat a kórházból, hogy többet legyek a családdal. Igaz csak egy hete kezdtem újra dolgozni, de most, hogy nyolcan vagyunk, tényleg olyan mintha most lenne teljes a család, az új lányommal. Szerencsére Charlie-val nagyon keveset találkozok, mert borzalmas látni, hogy szenved, mi meg boldogan élünk Bellával. Gondolataimból, Emmett és Alice zökkentettek ki, mert szó szerint berobbantak a dolgozószobámba.
- Szuper! Nemsokára vihar lesz - lelkendezett. - Menjünk ki Baseballozni. - Persze Emmett is rákontrázott, hogy még ki se próbálta az új ütőjét.
- Oké, ha ennyire szeretnétek - adtam meg magam. - Bellának is biztos jól fog esni egy kis levegőváltozás, de előtte alaposan nézzetek körbe, nehogy a farkasok megszimatolják.
- Nyugi, már mindent átnéztünk, és tiszta a levegő - biztatott Alice, mikor Jasper lépett be eléggé fura arcot vágva.
- És, kelet felé is voltatok? - kérdezte egyből Alice-t.
- Nem... de arra. - Majd Alice ködös tekintete arra utalt, hogy egy újabb látomás van a küszöbön. Pár pillanat múlva Alice újra a régi volt, és ijedten nézett rám.
- Mit láttál kicsim? - kérdeztem aggódva.
- Egy nomád vámpírt, de még nem láttam soha. Szőkésbarna haja van, és majdnem olyan szép mint Rosalie...és Charlie veszélyben van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése