( Carlisle szemszöge)
Nagyon kellemesen telt Bella és Edward eljegyzési partija. Alice persze szokásához híven, megint túlzásokba esett, de ezt most mindenki elnézte neki. Öröm volt Esme csillogó szemeibe belenézni, ahogy a gyerekeit nézte. A tökéletes családi idill, amire mindenki vágyik, nemhogy egy magunkfajta vámpír. Ez a nap valahogy túlságosan is jól sikerült. Most már csak tényleg a gyakorlást kéne elkezdenem, hogy valamennyire megnyugodjunk, a volterrai látogatás miatt. Tudom, hogy Esmének, és mindenkinek vannak fenntartásai ezzel kapcsolatban, de mindenki tudja, hogy ha sikerül elsajátítani azt, ami Bellának alapjáraton megy, akkor jó az esélyünk, hogy nem lesz gyenge felülete a családunknak, és így talán örökre békén hagy minket a Volturi klán.
Másnap...
Ma, valahogy lassabban telt le a műszakom, legalábbis úgy éreztem. De ez biztos azért van, mert szeretnék minél hamarabb otthon lenni, és belevágni az elmém lezárásába. Tegnap este mindenki egyetértett azzal, hogy addig nem lesz esküvő, míg Bellával vissza nem jövök, mert ha minden rendben lesz, akkor tudunk csak igazán felhőtlenül bulizni, ahogy Alice mondta. Bár időnként figyeltem Bellát és Alice-t, és egyre jobban az a gyanúm, hogy nagyon terveznek valamit. Végül is mindegy, hisz abból csak jó sülhet ki.
Ahogy beléptem, Bella csillogó szemekkel futott elém, és mosolyogva újságolta, hogy ma kétszer is megpróbálta kinyitni az elméjét, és sikerült. Persze azonnal hozzátette, hogy Edward és Jasper is jelen voltak, mert biztos látta rajtam, hogy aggódok érte. Utána Edward is megerősítette, hogy minden rendbe ment, és Bella végig magánál volt. Ez némi bizakodással töltött el, hogy nem lehet annyira vészes a dolog.
- Megpróbálod? - nézett rám reménykedve Bella. - Csak mert... - Majd nem folytatta.
- Még szép - mosolyodtam el látva a megkönnyebbülésén. Majd bementünk a nappaliba, ahol Esme ült eléggé feszülten, az egyik kanapén. Leültem mellé, majd magamhoz öleltem. - Ne aggódj nem lesz semmi baj.
- Tudom, de akkor is féltelek titeket - motyogta alig hallhatóan. - Ha nem gond én inkább a szobánkba várok. Jó? - nézett rám félénken.
- Ahogy akarod. De minden rendben lesz - nyugtattam, majd adtam neki egy csókot, és Esme el is sietett. - Nos? - fordultam a többiekhez. - Ha gondoljátok, akkor vágjunk bele. - Majd mindenki egyetértően bólintott és leültem közéjük. - Hol kezdjük?
- Próbáld meg, amit Bella elmesélt - vette át a szót Jasper. - Koncentrálj arra amire ő is, mintha egy páncélszekrény lenne az agyad, és igyekezz bezárni.
- Rendben - egyeztem bele. - Edwardtól úgy is megtudjuk, hogy sikerült e, vagy sem. Így behunytam a szemem, és erősen igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy Bella elmondásából tudtam. Nem volt egyszerű feladat, mert szinte azonnal ezer meg ezer gondolat cikázott a fejembe. Mintha az agyam pont az ellentétét tenné, amit szeretnék, de pár perc után, kinyitottam a szemem. - Bocsánat, de egy kicsit pihenek - mosolyodtam el.
- Az maga lett volna a csoda, ha egyből sikerül - nyugtatott Bella. - Majd később megpróbálod megint.
Közben Bella még elmondta, hogy miket kellene éreznem, vagyis ő mit élt át közben. Igyekeztem minden információt észben tartani, és újra neki rugaszkodtam. De sajnos egyelőre sikertelen volt az újabb próbálkozásom is. De nem hagytam annyiba újra és újra nekifutottam a dolognak. Már a családból mindenki ott volt velünk, és Esme is visszajött, mert nem bírta tovább a várakozást. Már majdnem hajnalodott, mikor csak beszélgettünk, és mindenki egyetértett, hogy egy napot kihagyok, és csak az után próbálom meg újra, mikor úgy gondoltam, hogy még egy próbát megér. De most még a szemem se csuktam be, csak erősen koncentráltam. Próbáltam a gondolataimat beterelni, a képzeletbeli páncélszekrénybe, és azt vettem észre, hogy egyre tompábban hallom a többieket, majd Edward újjongása térített magamhoz.
- Szuper! - kiáltott fel. - Legalább öt perce nem hallom a gondolataidat! És nem is csuktad be a szemed.
- Hogy mi? - kérdezték szinte egyszerre a többiek.
- Jaj de jó! - ugrott a nyakamba Bella. - Még egy kicsit csiszolsz a dolgon, és menni fog, ráadásul észre sem vehető, hisz nem is látszott, hogy koncentrálsz- hadarta a fülembe, közben már azt hittem, hogy kiszorítja a szuszt belőlem örömében.
- Húgi, mi is örülünk, de azért ne fojtsd meg apát - kuncogott Alice.
- Óh, bocsi... - sütötte le a szemét, majd Edwardhoz bújt szégyenlősen. Közben Esmére néztem, és látszott, hogy megkönnyebbültem mosolygott.
- Ez elképesztő! - áradozott Jasper. - Aro meg fog pukkadni - kuncogott.
- És az kit érdekel? Úgy kell nekik. Főleg az a terrorista Jane fog düh rohamot kapni, mert nem ér semmit a képessége - vigyorgott Emmett.
- És amit Bella is észre vett - folytatta Jasper. - Hogy tényleg nem is látszott rajtad, hogy mit csinálsz. Ez nagyon előnyös, és ha begyakorlod, teljesen természetesen tudod, majd ki be kapcsolgatni ezt a képességet.
- Az jó lesz, de az igazat megvallva tényleg fárasztó ez az agytorna - dőltem hátra a kanapén. - Tényleg olyan amit mondtál - néztem Bellára. - Én is most úgy érzem magam, mintha emberként napok óta nem aludtam volna ki magam.
- Pár óra és elmúlik - ült hozzám közelebb. - Legalább is nálam úgy volt. De annyira örülök, mert mikor már sokadszorra nem sikerült, elbizonytalanodtam, hogy talán nem is lehet ezt elsajátítani.
- Szerencsére nem így van - mosolyodtam el. - Ha én már profi leszek, akkor ti jöttök - néztem körbe a többieken. Jó lesz ha mindenki megtanulja, így még nagyobb biztonságba leszünk. - Majd Edward került a látóterembe, és nem is tudom, de eléggé csalódott arcot vágott.
- Mi a baj fiam? - Majd ahogy megkérdeztem, mindenki felé fordult.
- Semmi - rántotta meg a vállát. - Csak az jutott eszembe, hogy csak nálam nem fogjuk megtudni, hogy sikerült e megtanulnom, ha rám kerül a sor. - Ezen egy kicsit elgondolkodtam, hisz igaza van mert a többieket tudja tesztelni, de őt senki nem tudja ellenőrizni.
- Majd csak kitalálunk valamit - bújt hozzá közelebb Bella. Most ne ezen agyaljunk, hisz először apának a legfontosabb, hogy tökéletesen megtanulja, utána ráérünk még gondolkodni, hogy te hogyan tanulod meg - zárta Bella rövidre a témát, és egyre jobban tetszett, ahogy tudja Edwardot kezelni. Komolyan ők egymásnak lettek teremtve. Nagyon tetszik, hogy egyikük sem akarja ráerőltetni az akaratát a másikra, de mégis tudnak egymásra hatni.
- Na jó! Most már gyere pihenni - húzott magával Esme, és nem is ellenkeztem, hisz eléggé lefárasztott ez a kis agytorna. Muszáj pihennem egy kicsit, még szerencse, hogy ma délutános leszek a kórházban.
- Rendben - egyeztem bele, majd a lépcső fordulóban átfogtam a derekát, és belecsókoltam a nyakába. Erre kacéran eltolt magától.
- Ha jól rémlik, akkor pihenésről volt szó - húzódott mosolyra a szája.
- Nekem már az pihenés, ha veled lehetek - húztam tovább kedvesemet, látva, hogy nincs ellenére egy kis összebújás. - De ha nincs kedved, akkor megyek és belemerülök egy lexikonba - tettem próbára, miután becsuktuk magunk mögött a hálószoba ajtót, de még a kezem a kilincsen volt.
- Na azt próbáld meg! - rántott magához Esme, és egy pillanat múlva már az ágyon feküdtünk egymás karjaiba. Ritka esetek egyike, de Esme nem volt rest kimutatni, hogy mennyire kíván engem, rólam nem is beszélve. Az még jobban tetszett, hogy nem érdekelte, hogy mindenki itthon van, és ez még izgalmasabbá tette a ránk váró csodálatos együttlétet.
Egy hónap múlva...
( Bella szemszöge)
Örülök, hogy Carlisle tökéletesen megtanulta az elméjének lezárását, sőt már ott tart, hogy akár napokig is képes bezárva tartani a gondolatait, és semmi erőfeszítésébe nem kerül. Közben meg szorongok, hisz megbeszéltük, hogy a jövőhét végén túl leszünk a tiszteletlátogatáson Volterrában. Már nagyon szeretném, ha csak egy rossz emlék lenne az egész. Már alig várom, hogy azon a csodás szigeten legyünk mindannyian, bár még csak Carlisle elmondásai alapján ismerem a helyet, de biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és bújkálás nélkül, naphosszat süttethetjük magunkat a napon. Hú, biztos olyan lesz, mint egy kristálybánya feltáráskor. Még belegondolni is érdekes, hogy nyolc csillogó villogó vámpír fog ragyogni egyszerre.
- Min mélázol ennyire? - duruzsolt Edward a fülembe, melytől végigborzongtam.
- Semmin - motyogtam, majd szorosan hozzásimultam a hátammal, tovább bámulva az erdő rejtelmeit a teraszon.
- Ha Volterra miatt aggódsz, akkor próbálj meg másra gondolni. Alice folyamatosan figyel, és neked köszönhetően nincs támadási felület. Carlisle-t meg amúgy is tisztelik, még ha nem is fogják soha beismerni. Minden rendbe lesz meglátod - csókolt bele a nyakamba, és egy kissé megnyugodtam.
- Edwardnak igaza van - lépett mellénk Carlisle. - Mire észbe kapunk, már itthon is leszünk. És különben is, ha sokat töprengsz, akkor a szép kis homlokod ráncos lesz. - Ezen mindhárman jót nevettünk, és Carlisle jelenléte sokat dobott a kedvemen is. - Ahogy elnézem a szemeidet, eléggé szomjas lehetsz mással ellentétben - nézett Edwardra akinek aranyszínben pompázott a szeme.
- Én tegnap voltam Emmettel, és Jasperrel és Bellának nem volt kedve jönni, vagy csak mással szeretne menni - mondta hamiskásan rám és Carlisle-ra nézve. - És ahogy elnézlek, neked sem ártana tankolni. - Majd én is jobban megnéztem Carlisle szemeit, és eddig fel sem tűnt, hogy feketék.
- Mehetünk? - néztem reménykedve az én kedvenc apukámra, hátha velem tart egy fincsi pumavadászatra.
- Naná! - vágta rá, majd egy laza mozdulattal le is ugrott a teraszról. Majd lentről mosolyogva vissza szólt. - Egy kicsit lemaradtál nem gondolod? Az első puma az enyém! - vágta oda lazán, majd futásnak eredt.
Nekem se kellett több, a felesleges köröket kihagyva, én is követtem, majd ahogy talajt értem, igyekeztem elkapni. Eléggé nagy előnyre tett szert, de rendesen belehúztam és sikerült beérnem, pár mérföld után. Épp egy domboldal tetején sikerült utolérnem Carlisle-t, mikor ráugrottam. Olyan hirtelen vetődtem rá, hogy ő is meglepődött, majd a földön kötve ki gurultunk le a domboldalon, mint a gyerekek.
- Hé, ez meg mi volt? - kérdezte nevetve. - Nem így terveztem, hogy lejövök a dombról.
- Én... bocsi - De alig tudtam szólni, annyira elkapott a nevetés. - Én se így akartam, csak már nem tudtam lefékezni - nyögtem ki végre a nevetés közepette. - De azért jó volt nem? - kacagtam tovább.
- Tíz évesen csináltam ilyet utoljára - kuncogott Carlilsle is, még mindig a földön ülve.
- Akkor, épp ideje volt feleleveníteni. - Majd lassan feltápászkodtam, szimatolva a fincsi zsákmányom után. - Azt hiszem, hogy érzek legalább három pumát - néztem volna Carlisle-ra, de meglepődve vettem észre, hogy eltűnt a látóteremből. Körbe fordultam egy párszor, majd próbáltam beazonosítani az illatát, bár ennyire szomjasan csak a pumát éreztem, de azért próbálkoztam, majd mikor megéreztem Carlisle-t, eliramodtam abban az irányban. Mikor már nagyon erősen éreztem őt, megint csak körbeforogtam, és eszembe jutott, hogy mi van ha a fa tetején van, és igazam lett. Gyorsan felmásztam hozzá, és épp rá akartam kérdezni, hogy mire volt jó ez a bújócska, mikor csendre intett, és a távolba mutatott egy sziklás részre.
- Amúgy bocs, hogy megvicceltelek, csak kíváncsi voltam, hogy ilyen szomjasan is tudsz e másra koncentrálni, mint a kiszemelt zsákmányra. - Majd adott egy puszit. - Gratulálok, nagyon gyorsan megtaláltál.
- Szóval ez is egy próba volt? - néztem rá kicsit duzzogva, de egy pillanatig sem tudtam haragudni rá, hisz tudtam, hogy ezzel csak a vámpír képességeimet feszegeti. - Most már mehetünk vacsorázni? - türelmetlenkedtem, amint észre vettem a sziklákon a lustán heverésző pumákat. Még a nyál is összefutott a számba a méreggel keveredve.
- Még szép, már én is alig bírom - egyezett bele, és már szinte izzottak a fekete szemeink Carlisle-lal. - Fél óra elég lesz? - nézet rám, de már le is ugrott a fáról.
- Húsz perc is - vágtam rá, majd én is leugrottam és mindketten ki-ki a maga kiszemelt cicusa után eredt.
Ez valami isteni volt, áradoztam magamba egy fának dőlve, majd Carlisle is pár pillanat múlva csatlakozott.
- Jó lenne mindig ilyenre vadászni - motyogtam.
- Ebben egyetértek, csak akkor hamar elfogynának. Ezért kell változatosan vadásznunk - magyarázta Carlisle. - Lassan megyünk? - nyújtotta a kezét.
- Nem maradunk még egy kicsit? - néztem rá reménykedve, hisz már rég voltunk kettesben.
- Nagyon szívesen maradnék kicsim, de ügyeletes leszek az éjjel, és nem sokára mennem kell vissza a kórházba - nézett rám bocsánatkérően Carlisle és láttam rajta, hogy tényleg sajnálja.
- Kár - szomorodtam el. - Akkor menjünk - álltam fel, hogy induljunk.
- Ne szomorkodj - ölelt magához egy pillanatra. - A következő vadászatot úgy intézzük, hogy egy napra megszökünk. Nekem is hiányzol, már rég dumcsiztunk.
- Rendben - egyeztem bele. - Majd hirtelen jutott eszembe és ijedten néztem Carlisle-ra.
- Mi a baj kicsim?
- A következő vadászatunk, pont az utazásunk előtt lesz - bújtam vissza hozzá.
- Akkor pont jó lesz előtte lazítani egy kicsit. Kérlek, nyugodj meg, minden rendben lesz - vigasztalt, vagyis próbált, hisz tudom, hogy ő is ugyan olyan feszült miatta, mert ép eszű vámpír nem megy a Volturihoz önként.
- Megpróbálok nem gondolni rá, de ez nem egyszerű - zártam le a témát, mert tényleg be fogok golyózni, ha tovább stresszelem magam. - Gyere menjünk, nehogy elkéssen doktor úr - mosolyodtam el.
- Na, megállj! Te kis pimasz - csikizett meg, majd futni kezdtünk hazáig.
