Bella szemszöge)
Két nap múlva...
Annyi minden jár a fejembe, hogy ha ez így megy tovább, vámpír létemre fejgörcsöt fogok kapni. Úgy érzem, hogy a torkomba dobog a szívem, és émelyeg a gyomrom, ami persze lehetetlen. Csak nagyon ideges vagyok apa temetése miatt. Szeretnék már túl lenni rajta. Valahogy a ruhásszekrényből próbálok valamit összehozni, de nagyon úgy tűnik, hogy Alice-re bízom, mert a jelenlegi idegállapotom képtelen ilyenekkel foglalkozni. Egy dolognak viszont örülök, hogy már is, sikerült bérlőt találni a házra. Bár, eléggé meglepődtek, hogy ennyire olcsón lett kiadva, de nekem nem az a célom, hogy meggazdagodjak, hanem szeretném, ha még száz év múlva is állna a házam, ha netán újra majd Forksba költözünk. Sok minden kavarog a fejembe, sőt vadászni is kéne mennem, hogy legalább e miatt ne kelljen aggódnom a rengeteg ember között.
Mire próbáltam a gondolataimat rendezni, Edward jött be, és nagyon hálás voltam neki, hogy nem nyaggatott, és nem próbált nyugtatni. Nagyjából sejtette, hogy min is megyek keresztül. Így, csak csendesen magához ölelt, ami többet ért bárminél.
- Muszáj lesz kimennem vadászni - engedtem el nagy nehezen. - Jössz?
- Szívesen mennék, de Carlisle-nak kell segítenem összepakolni. Tudod a könyveit nagyon félti, és csak rám bízza minden költözésnél - simított végig az arcomon bocsánat kérően. - De azt hiszem, Esme is ezen gondolkodott és biztos veled megy.
- Oké, akkor megkérdezem - adtam egy csókot neki, majd indultam, hogy Esmét megkeressem, mikor épp a lépcsőfordulóba értem, Alice toppant elém. Még mielőtt szólt volna, megelőztem. - Tudom, és ne aggódj igyekszem. Hamar megjárom.
- Rendben, de tényleg igyekezz, mert legalább egy óra, míg Rose-zal megcsináljuk a külsődet.
- Jaj, nyugi. Még csak reggel hét óra - morogtam. - Amint, Alice-t sikerült leráznom, Esme épp Carlisle-lal volt a dolgozószobában. Halkan beszélgettek, és nem akartam rájuk nyitni, ezért inkább kopogtam.
- Gyere csak - hallottam Carlisle hangját. - És legközelebb nem kell kopognod, jöhetsz nyugodtan.
- Tudom, csak nem akartam zavarni. Szeretnék kérdezni valamit - néztem Esmére, akire hasonlóképen ráfért egy kis lakoma.
- Persze kicsim, mondd csak - mosolygott rám, és sokszor elgondolkodtam, hogy egy ilyen apró teremtésbe, hogy férhet el, ennyi szeretet.
- Velem jössz? Nincs kedvem egyedül menni vadászni, és ... - De nem tudtam befejezni.
- Persze, hogy megyek - vágta rá gondolkodás nélkül, és már indultunk is. Nem sokra rá, már suhantunk is az erdőbe.
- Mit szeretnél levadászni? - kérdezte futás közben.
- Mindegy, nem vagyok válogatós - feleltem, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne hagyjam le nagyon fogadott anyámat. - Miért? Te mire vágysz?
- Nem is tudom - töprengett el, miután lefékeztünk. - Talán, valami kalóriadúsabbra vágyom - mosolyodott el.
- Akkor irány észak - mutattam a sziklás rész felé. - Ott vannak a jó kis töltött macik - nyaltam meg a szám.
- Rendben - bólogatott hevesen Esme, és pár perc múlva már ott is voltunk.
Nem sokat vacakoltunk, mikor rábukkantunk egy igen szép, jókora, hím példányra, váltottunk egy pillantást, és mindketten egyetértettünk, hogy elég lesz kettőnknek. Esme is úgy volt vele, hogy nem kell feleslegesen gyilkolni. Hamar végeztünk a zsákmányukkal, és elégedetten dőltünk egy fának és vártuk, hogy lenyugodjunk.
- Ez valami isteni volt - pihegett Esme. - Bár, mintha lett volna egy kis keserű utóíze.
- Azt én is éreztem, de lehet, hogy túl sok málnát evett - kuncogtam. - Legalább is Emmett mondta a múltkor. Tudod, ő a nagy maciszakértő. Ezen, Esme is jót nevetett. Majd, lassacskán elindultunk vissza, immár jóllakottan.
- Tényleg! Este hová tűntetek Carlisle-lal? - kérdeztem. - Csak azért, mert szerettem volna valamit kérdezni, de nem voltatok sehol.
- Hát, mi csak... - kezdte, és láttam, hogy egy kissé zavarba jött. - Elmentünk sétálni - mosolygott hamiskásan. - Persze egyből levágtam, hogy mi az ábra.
- Aha, értem. Szóval ti így hívjátok? - kuncogtam. - Mi Edwarddal, edzés a nászéjszakára nevet adtuk neki. - Erre mind a ketten hangos nevetésbe törtünk ki. Közben az jutott eszembe, hogy talán ez volt az első alkalom, hogy Esmével kettesben voltam. - Eredetileg tényleg meg akartuk várni a nászéjszakát, de tudod... - néztem rá mosolyogva. - Nehéz volt ellenállni, és nem is bánom. Ez a legjobb dolog a világon.
- Ebben igazad van - bólogatott hevesen. - Nincs is annál csodálatosabb érzés, mikor együtt vagy a szerelmeddel - merengett el egy pillanatra, és biztos voltam benne, hogy a tegnapi séta emléke lebeg a szeme előtt. - Főleg, ha örökre a tied - kuncogott. Legalább is remélem, hogy örökre és ennyire boldog leszek Carlisle-lal.
- Ebben biztos vagyok, sőt...- Majd a szám elé kaptam a kezem, mint aki fél, hogy elszólja magát. Hirtelen jutott eszembe, hogy Carlisle mennyire szemügyre vette azt a másik menyasszonyi ruhát, mikor elvitt a közeli városba, hogy szokjam az embereket. Biztos arra gondolt akkor, hogy újra elvenné feleségül Esmét. És én magam fogom nekik megszervezni, persze Alice segítségével. Ez a legkevesebb, hogy köszönetet mondjak nekik, hogy kaptam egy új esélyt az életre, és boldogságra.
- Kicsim minden oké? - nézett rám Esme, egy kicsit gyanakvóan. - És mit akartál mondani?
- Jól vagyok - nyugtattam. - Viszont, mást ne kérdezz, majd időben megtudsz mindent - mosolyogtam rá hamiskásan. - Legyen meglepetés - tetéztem még a döbbenetét.
- Gyere siessünk, mert Alice már biztos tűkön ül. - Szegény Esme, nem tudta eldönteni, hogy inkább faggatózzon, vagy ne foglalkozzon a dologgal. Pont emiatt, csak a ház közvetlen közelébe lassítottam, hogy esélyt se adjak neki arra, hogy bármit kérdezzen. Már így is, majdnem elszóltam magam.
Amint beléptem a házba, Alice és Rose kíméletlenül lecsaptak rám, és míg át nem alakítottak, nem is szabadultam tőlük. Már nagyon szerettem volna túl lenni a mai napon. Az egész családomon érezhető volt némi feszültség, és szomorúság, ami leginkább Alice-en és Carlisle-on volt érezhető. Meg persze rajtam, de ez érthető, hisz csak a vér szerinti apámtól készültem végleg búcsút venni. Már most eldöntöttem, hogy mielőtt elköltözünk, még utoljára egyedül kimegyek hozzá a temetőbe, és beszélgetek vele. Lehet, hogy ez butaság, de úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem, és tudom, hogy apa ott lesz és végig hallgat majd.
- Gyere, mennünk kell lassan - karolt át Edward.
- Igen, tudom - álltam fel, és indultunk le a kocsihoz. Mindenki a párjával ment, így négy autó gördült ki a Cullen ház garázsából.
Sokkal többen voltak a temetésen, mint amire számítottam. Még szerencse, hogy előtte voltam vadászni, mert bizony ettől a rengetek illattól, ami kavargott, eléggé bajban lettem volna. Maga a szertartás, nagyon szép volt, csak eléggé hosszú. Ha ez még nem lett volna elég, a háttérben ügyesen meghúzódva észrevettem Jacob
Black-et, és az apját Billy-t. Edward felmordult, amit persze, csak mi hallottuk.
- Mi a baj? - lépett mellénk Carlisle. Bizonyára tudni akarta, hogy Edward miért reagált így.
- Black-ék, azon tanakodnak, hogy ki az új vámpír velünk. De szerencsére nem ismerték fel Bellát. Leginkább, azon vannak kiakadva, hogy még nem láttak kék szemű vámpírt - kuncogott Edward. - Ezt nem tudják hova tenni.
- Az jó - mosolygott Carlisle is. - Tanakodjanak csak, addigra már itt sem vagyunk. Amúgy fura, hogy egyáltalán itt vannak, Bella temetésére el sem jöttek - csóválta meg a fejét.
- Mi?! - kaptam fel a fejem. - Ez komoly? El sem jöttek a temetésemre? Ezt nem is meséltétek - vontam kérdőre Carlisle-t.
- Ne haragudj kicsim, de akkor annyi minden történt, hogy ezzel foglalkoztam a legkevésbé - nyugtatott. - Talán, azért jutott most eszembe, mert itt vannak.
- Bocsi, igazad van, csak ez tényleg eléggé furcsa - bújtam oda Edwardhoz, mert már egyre nehezebben viseltem a több ezer illatforrást. - Jaj, legyen már vége. Nem sokáig fogom bírni - motyogtam bele kedvesem nyakában. Valóban ez az egész helyzet annyira terhes volt. Hisz, már meggyászoltam apát, és még fogom is. Sosem szerettem az ilyen eseményeket. Számomra eléggé mesterkélt, hogy valakinek a halálából ekkora felfordulást kelljen csinálni. Úgy érzem, elegem van, haza akarok menni. - Kérlek menjünk, már nem bírom - súgtam Edwardnak.
- Még tíz percet bírj ki, és vége - súgta vissza.
- Nem! Most menjünk kérlek - húztam magammal. - És Edward bizonyára látta, hogy nem viccelek, mert csak némán bólintott, majd ügyesen észrevétlenül elindultunk vissza a kocsihoz. Még kifelé menet visszanéztem és lassacskán, már kezdett szétszéledni a tömeg. Amint beültünk a kocsiba, Edward nem sokat vacakolt, így pár perc alatt visszaértünk. Az első dolgom volt felrobogni a fürdőszobába. Azonnal megszabadultam a parókámtól, és a kék kontaktlencsémtől. A sminkem lemosása, már nem volt ilyen egyszerű, hisz Alice nem sajnálta rám a kencéket. Miután ezzel is megbirkóztam, magam se tudom, miért de ráültem a fürdőkád szélére és azon gondolkodtam, ha visszamegyek éjjel apuhoz, mennyi mindent kell neki elmesélnem. Annyira belemerültem, az elmúlt fél év átgondolásába, hogy csak akkor vettem észre Edwardot, mikor már előttem guggolt, és a kezemet fogta.
- Arra gondoltam - nézett rám gyengéden. - Lenne e kedved éjjel visszalopózni a temetőbe? Csak, hogy nyugodt körülmények között elbúcsúzhassunk Charlie-tól. - Először azt hittem, hogy rosszul hallok. Annyira meglepődtem, hogy szólni sem tudtam.
- Ezt most komolyan gondoltad? - nyögtem ki végül. - Csak, mert én is ezt szeretném.
- Persze, hogy komoly - mosolyodott el, látva, hogy mennyire meghatott ez a gesztusa. - De azt hiszem, nem csak mi leszünk ott - ingatta meg a fejét.
- Ezt most, hogy érted?
- Nagyon úgy tűnik, hogy Alice és Carlisle is ilyesmit tervez. Tudod, hogy ők is nagyon szerették Charlie-t.
- El sem hiszitek, hogy mennyire jól esik ez - bújtam oda hozzá szorosan. - Köszönöm, hogy ti is osztoztok a gyászomban - motyogtam bele a nyakába.
- Ez csak természetes - csókolt meg, majd felállt. - Nem gond, ha visszamegyek Carlisle-nak segíteni? Még van egy pár száz könyv, ami pakolásra vár - Forgatta meg a szemeit.
- Persze nem gond, menj csak - mosolyogtam rá, és a kedvem sokkal jobb lett, miután megtudtam, hogy ennyire együtt éreznek velem. Majd vissza menten a szobába, és valamiért megint a Volturiak jutottak eszembe. Egyenesen rettegtem attól, hogy mi lesz, ha Aró rájön arra, hogy már ember koromban is tudtam mindent Cullenékről. Bele sem merek gondolni, hogy milyen következménye lesz ennek. Magam miatt nem féltem annyira, mert Alice egy kicsit megnyugtatott azzal, hogy valószínű Aró képessége nem fog ki rajtam, ahogy Edwardé sem. Inkább jobban aggódtam Carlisle-ért és a többiekért. Bárcsak ők is így letudnák zárni a fejüket ahogy én. Igen ez az! Rá kell jönnöm, hogy csinálom. És ha sikerül, akkor megtudom nekik tanítani. Előbb Carlisle-nak és utána a többieknek.
De vajon hol is kezdjem? Egy pillanat alatt romba dőlt a lelkesedésem. Hogy a fenébe fogok rájönni arra, ha még én sem tudom. Végig dőltem az ágyon, és erősen elkezdtem gondolkodni. Próbáltam magam elé képzelni a saját agyamat. Vicces volt, hisz csak egy normális valamihez fogható képem volt az agy kinézetéről, még valamikor nyolcadikban biosz óra alkalmával. Mindegy kezdetnek ez is elég, így komolyabban koncentráltam a képzeletbeli agyamra. Nem tudom mióta merengtem , de valami nagyon fura dolog történt, és a kép lassacskán átváltozott egy páncélszekrényre. Ijedtemben azonnal felugrottam. Ez hülyeség, kezdek bekattanni. De aztán elkezdtem logikusan értelmezni a dolgot. Mi van akkor, ha ez a titok nyitja... és csak azért láttam ezt, mert valóban ennyire elzárom a gondolataimat. Már előre mosolyogtam saját magamon, hogy mit kéne megpróbálnom. Talán képzeletben ki kellene nyitnom és akkor lehet, hogy Edward is bele tudna olvasni a gondolataimba? Nem, nem tiszta hülye vagyok. Legyintettem, majd visszafeküdtem az ágyra. De csak nem hagyott nyugodni a dolog. És újra előttem volt az agyam képzeletbeli képe, ami ismét páncélszekrényre váltott. Erősen koncentráltam, és próbáltam kinyitni.
Hihetetlen ami történt. Mit vadlovak a karámból, úgy száguldottak ki a gondolataim. Az első gondolatom, mikor úgy tizenhárom lehettem, mikor anyuval palacsintát sütöttünk, és próbáltam feldobni, ami a páraelszívón landolt. Majd a következő, mikor körülbelül kettő lehettem, és épp apunál voltam. Csak apa ijedt arca van előttem, ahogy próbál elkapni, én meg kacagva szaladok előtte, mert sikerült megszereznem a szolgálati fegyverét. Persze mikor nagyobb lettem, már értettem, hogy apa miért nem nevetett velem akkor. Utána mikor Edwardot pillantottam meg először, még azt is éreztem egy pillanatra, ahogy akkor megrándult a gyomrom.
Ez elképesztő! Ültem fel hirtelen, és abban a pillanatban a gondolataim, mintha valami vezény szót mondtam volna, visszaszáguldoztak a fejembe. Rendesen kapkodtam a levegő után. Úgy éreztem magam, mintha emberként legalább tíz kilométert futottam volna. Egy kissé lefárasztott ez az agytorna, de ha sikerül ezt valahogy megértetnem a többikkel, akkor ők is le tudják zárni az elméjüket, mint én. Bár, úgy tűnik, hogy nekem azért kell koncentrálni, hogy egyáltalán szabadjára tudjam engedni a gondolataimat, a többieknek meg majd azt kell megtanulni, hogy miként zárják el, de a végeredmény ugyan az. Némi reményt keltett bennem, ez a dolog, és talán ez segít majd, épp bőrrel megúszni a Volterrába készülő látogatásunkat. Kezdtem megijedni, mert úgy éreztem, hogy szédülök, és muszáj visszafeküdnöm. Te jó ég mi ez?! Mintha egy fekete örvény húzna magával. Annyi erőm se volt, hogy szóljak valakinek, és megadva magam, hagytam, hogy beszippantson az örvény.
( Carlisle szemszöge)
Most már, semmi nem áll az utunkba, hogy költözzünk. Nem egyszer csináltuk már végig, de emlékszem, hogy Forksból mindig is nehezen jöttünk el. Ha Edward nem segítene, akkor bizonyára két napot is igénybe vett volna a könyvek elpakolása, de így mindjárt készen leszünk. Legszívesebben rá bízom, mert valahogy ő hasonlóképen tiszteli is ezeket a tárgyakat.
Épp két lexikont igyekeztem valahogy beletuszkolni egy dobozba, mikor Edward eléggé fura arcot vágott. Sőt kifejezetten ijedt de ugyan akkor döbbent lett a tekintete.
- Ezt nem hiszem el - motyogta maga elé, inkább magának, mint nekem. Majd látszott, hogy erősen koncentrál valamire. Még a szemét is becsukta.
- Mi történt? - faggattam, mert már eléggé felkeltette a kíváncsiságomat a fura viselkedése.
- Nem fogod elhinni! - nézett rám döbbenten. - Hallottam Bella gondolatait.
- Micsoda? - És most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Választ persze nem kaptam, mert Edward már el is tűnt a szobából. Így én is utána mentem fel Bellához.
- Carlisle siess! - hallottam meg Edward ideges hangját, és egy pillanat múlva ott is voltam. - Mi van vele? - nézett rám kérdően, majd döbbenten néztem Bellára aki csak feküdt, és nem reagált semmire.
- Szólj Jaspernek - kértem Edwardot, de ahogy kimondtam Jasper már mellettem is termett.
- Itt vagyok - guggolt le Bella mellé.
- Mondd, érzel valamit felőle? - És nagyon bíztam benne, hogy igen, így mikor Jasper halványan elmosolyodott, megkönnyebbültem.
- Igen, és csupa jó érzések. - És ahogy kimondta, Bella kinyitotta a szemét, és rám nézett.
- Végre rájöttem! - ugrott ki az ágyból. - Mindenki megdöbbenve nézte, mert semmit nem értettünk az egészből. Már a többiek is csatlakoztak és vártuk, hogy Bella megmagyarázza az előbbi dolgot.
Két nap múlva...
Annyi minden jár a fejembe, hogy ha ez így megy tovább, vámpír létemre fejgörcsöt fogok kapni. Úgy érzem, hogy a torkomba dobog a szívem, és émelyeg a gyomrom, ami persze lehetetlen. Csak nagyon ideges vagyok apa temetése miatt. Szeretnék már túl lenni rajta. Valahogy a ruhásszekrényből próbálok valamit összehozni, de nagyon úgy tűnik, hogy Alice-re bízom, mert a jelenlegi idegállapotom képtelen ilyenekkel foglalkozni. Egy dolognak viszont örülök, hogy már is, sikerült bérlőt találni a házra. Bár, eléggé meglepődtek, hogy ennyire olcsón lett kiadva, de nekem nem az a célom, hogy meggazdagodjak, hanem szeretném, ha még száz év múlva is állna a házam, ha netán újra majd Forksba költözünk. Sok minden kavarog a fejembe, sőt vadászni is kéne mennem, hogy legalább e miatt ne kelljen aggódnom a rengeteg ember között.
Mire próbáltam a gondolataimat rendezni, Edward jött be, és nagyon hálás voltam neki, hogy nem nyaggatott, és nem próbált nyugtatni. Nagyjából sejtette, hogy min is megyek keresztül. Így, csak csendesen magához ölelt, ami többet ért bárminél.
- Muszáj lesz kimennem vadászni - engedtem el nagy nehezen. - Jössz?
- Szívesen mennék, de Carlisle-nak kell segítenem összepakolni. Tudod a könyveit nagyon félti, és csak rám bízza minden költözésnél - simított végig az arcomon bocsánat kérően. - De azt hiszem, Esme is ezen gondolkodott és biztos veled megy.
- Oké, akkor megkérdezem - adtam egy csókot neki, majd indultam, hogy Esmét megkeressem, mikor épp a lépcsőfordulóba értem, Alice toppant elém. Még mielőtt szólt volna, megelőztem. - Tudom, és ne aggódj igyekszem. Hamar megjárom.
- Rendben, de tényleg igyekezz, mert legalább egy óra, míg Rose-zal megcsináljuk a külsődet.
- Jaj, nyugi. Még csak reggel hét óra - morogtam. - Amint, Alice-t sikerült leráznom, Esme épp Carlisle-lal volt a dolgozószobában. Halkan beszélgettek, és nem akartam rájuk nyitni, ezért inkább kopogtam.
- Gyere csak - hallottam Carlisle hangját. - És legközelebb nem kell kopognod, jöhetsz nyugodtan.
- Tudom, csak nem akartam zavarni. Szeretnék kérdezni valamit - néztem Esmére, akire hasonlóképen ráfért egy kis lakoma.
- Persze kicsim, mondd csak - mosolygott rám, és sokszor elgondolkodtam, hogy egy ilyen apró teremtésbe, hogy férhet el, ennyi szeretet.
- Velem jössz? Nincs kedvem egyedül menni vadászni, és ... - De nem tudtam befejezni.
- Persze, hogy megyek - vágta rá gondolkodás nélkül, és már indultunk is. Nem sokra rá, már suhantunk is az erdőbe.
- Mit szeretnél levadászni? - kérdezte futás közben.
- Mindegy, nem vagyok válogatós - feleltem, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne hagyjam le nagyon fogadott anyámat. - Miért? Te mire vágysz?
- Nem is tudom - töprengett el, miután lefékeztünk. - Talán, valami kalóriadúsabbra vágyom - mosolyodott el.
- Akkor irány észak - mutattam a sziklás rész felé. - Ott vannak a jó kis töltött macik - nyaltam meg a szám.
- Rendben - bólogatott hevesen Esme, és pár perc múlva már ott is voltunk.
Nem sokat vacakoltunk, mikor rábukkantunk egy igen szép, jókora, hím példányra, váltottunk egy pillantást, és mindketten egyetértettünk, hogy elég lesz kettőnknek. Esme is úgy volt vele, hogy nem kell feleslegesen gyilkolni. Hamar végeztünk a zsákmányukkal, és elégedetten dőltünk egy fának és vártuk, hogy lenyugodjunk.
- Ez valami isteni volt - pihegett Esme. - Bár, mintha lett volna egy kis keserű utóíze.
- Azt én is éreztem, de lehet, hogy túl sok málnát evett - kuncogtam. - Legalább is Emmett mondta a múltkor. Tudod, ő a nagy maciszakértő. Ezen, Esme is jót nevetett. Majd, lassacskán elindultunk vissza, immár jóllakottan.
- Tényleg! Este hová tűntetek Carlisle-lal? - kérdeztem. - Csak azért, mert szerettem volna valamit kérdezni, de nem voltatok sehol.
- Hát, mi csak... - kezdte, és láttam, hogy egy kissé zavarba jött. - Elmentünk sétálni - mosolygott hamiskásan. - Persze egyből levágtam, hogy mi az ábra.
- Aha, értem. Szóval ti így hívjátok? - kuncogtam. - Mi Edwarddal, edzés a nászéjszakára nevet adtuk neki. - Erre mind a ketten hangos nevetésbe törtünk ki. Közben az jutott eszembe, hogy talán ez volt az első alkalom, hogy Esmével kettesben voltam. - Eredetileg tényleg meg akartuk várni a nászéjszakát, de tudod... - néztem rá mosolyogva. - Nehéz volt ellenállni, és nem is bánom. Ez a legjobb dolog a világon.
- Ebben igazad van - bólogatott hevesen. - Nincs is annál csodálatosabb érzés, mikor együtt vagy a szerelmeddel - merengett el egy pillanatra, és biztos voltam benne, hogy a tegnapi séta emléke lebeg a szeme előtt. - Főleg, ha örökre a tied - kuncogott. Legalább is remélem, hogy örökre és ennyire boldog leszek Carlisle-lal.
- Ebben biztos vagyok, sőt...- Majd a szám elé kaptam a kezem, mint aki fél, hogy elszólja magát. Hirtelen jutott eszembe, hogy Carlisle mennyire szemügyre vette azt a másik menyasszonyi ruhát, mikor elvitt a közeli városba, hogy szokjam az embereket. Biztos arra gondolt akkor, hogy újra elvenné feleségül Esmét. És én magam fogom nekik megszervezni, persze Alice segítségével. Ez a legkevesebb, hogy köszönetet mondjak nekik, hogy kaptam egy új esélyt az életre, és boldogságra.
- Kicsim minden oké? - nézett rám Esme, egy kicsit gyanakvóan. - És mit akartál mondani?
- Jól vagyok - nyugtattam. - Viszont, mást ne kérdezz, majd időben megtudsz mindent - mosolyogtam rá hamiskásan. - Legyen meglepetés - tetéztem még a döbbenetét.
- Gyere siessünk, mert Alice már biztos tűkön ül. - Szegény Esme, nem tudta eldönteni, hogy inkább faggatózzon, vagy ne foglalkozzon a dologgal. Pont emiatt, csak a ház közvetlen közelébe lassítottam, hogy esélyt se adjak neki arra, hogy bármit kérdezzen. Már így is, majdnem elszóltam magam.
Amint beléptem a házba, Alice és Rose kíméletlenül lecsaptak rám, és míg át nem alakítottak, nem is szabadultam tőlük. Már nagyon szerettem volna túl lenni a mai napon. Az egész családomon érezhető volt némi feszültség, és szomorúság, ami leginkább Alice-en és Carlisle-on volt érezhető. Meg persze rajtam, de ez érthető, hisz csak a vér szerinti apámtól készültem végleg búcsút venni. Már most eldöntöttem, hogy mielőtt elköltözünk, még utoljára egyedül kimegyek hozzá a temetőbe, és beszélgetek vele. Lehet, hogy ez butaság, de úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem, és tudom, hogy apa ott lesz és végig hallgat majd.
- Gyere, mennünk kell lassan - karolt át Edward.
- Igen, tudom - álltam fel, és indultunk le a kocsihoz. Mindenki a párjával ment, így négy autó gördült ki a Cullen ház garázsából.
Sokkal többen voltak a temetésen, mint amire számítottam. Még szerencse, hogy előtte voltam vadászni, mert bizony ettől a rengetek illattól, ami kavargott, eléggé bajban lettem volna. Maga a szertartás, nagyon szép volt, csak eléggé hosszú. Ha ez még nem lett volna elég, a háttérben ügyesen meghúzódva észrevettem Jacob
Black-et, és az apját Billy-t. Edward felmordult, amit persze, csak mi hallottuk.- Mi a baj? - lépett mellénk Carlisle. Bizonyára tudni akarta, hogy Edward miért reagált így.
- Black-ék, azon tanakodnak, hogy ki az új vámpír velünk. De szerencsére nem ismerték fel Bellát. Leginkább, azon vannak kiakadva, hogy még nem láttak kék szemű vámpírt - kuncogott Edward. - Ezt nem tudják hova tenni.
- Az jó - mosolygott Carlisle is. - Tanakodjanak csak, addigra már itt sem vagyunk. Amúgy fura, hogy egyáltalán itt vannak, Bella temetésére el sem jöttek - csóválta meg a fejét.
- Mi?! - kaptam fel a fejem. - Ez komoly? El sem jöttek a temetésemre? Ezt nem is meséltétek - vontam kérdőre Carlisle-t.
- Ne haragudj kicsim, de akkor annyi minden történt, hogy ezzel foglalkoztam a legkevésbé - nyugtatott. - Talán, azért jutott most eszembe, mert itt vannak.
- Bocsi, igazad van, csak ez tényleg eléggé furcsa - bújtam oda Edwardhoz, mert már egyre nehezebben viseltem a több ezer illatforrást. - Jaj, legyen már vége. Nem sokáig fogom bírni - motyogtam bele kedvesem nyakában. Valóban ez az egész helyzet annyira terhes volt. Hisz, már meggyászoltam apát, és még fogom is. Sosem szerettem az ilyen eseményeket. Számomra eléggé mesterkélt, hogy valakinek a halálából ekkora felfordulást kelljen csinálni. Úgy érzem, elegem van, haza akarok menni. - Kérlek menjünk, már nem bírom - súgtam Edwardnak.
- Még tíz percet bírj ki, és vége - súgta vissza.
- Nem! Most menjünk kérlek - húztam magammal. - És Edward bizonyára látta, hogy nem viccelek, mert csak némán bólintott, majd ügyesen észrevétlenül elindultunk vissza a kocsihoz. Még kifelé menet visszanéztem és lassacskán, már kezdett szétszéledni a tömeg. Amint beültünk a kocsiba, Edward nem sokat vacakolt, így pár perc alatt visszaértünk. Az első dolgom volt felrobogni a fürdőszobába. Azonnal megszabadultam a parókámtól, és a kék kontaktlencsémtől. A sminkem lemosása, már nem volt ilyen egyszerű, hisz Alice nem sajnálta rám a kencéket. Miután ezzel is megbirkóztam, magam se tudom, miért de ráültem a fürdőkád szélére és azon gondolkodtam, ha visszamegyek éjjel apuhoz, mennyi mindent kell neki elmesélnem. Annyira belemerültem, az elmúlt fél év átgondolásába, hogy csak akkor vettem észre Edwardot, mikor már előttem guggolt, és a kezemet fogta.
- Arra gondoltam - nézett rám gyengéden. - Lenne e kedved éjjel visszalopózni a temetőbe? Csak, hogy nyugodt körülmények között elbúcsúzhassunk Charlie-tól. - Először azt hittem, hogy rosszul hallok. Annyira meglepődtem, hogy szólni sem tudtam.
- Ezt most komolyan gondoltad? - nyögtem ki végül. - Csak, mert én is ezt szeretném.
- Persze, hogy komoly - mosolyodott el, látva, hogy mennyire meghatott ez a gesztusa. - De azt hiszem, nem csak mi leszünk ott - ingatta meg a fejét.
- Ezt most, hogy érted?
- Nagyon úgy tűnik, hogy Alice és Carlisle is ilyesmit tervez. Tudod, hogy ők is nagyon szerették Charlie-t.
- El sem hiszitek, hogy mennyire jól esik ez - bújtam oda hozzá szorosan. - Köszönöm, hogy ti is osztoztok a gyászomban - motyogtam bele a nyakába.
- Ez csak természetes - csókolt meg, majd felállt. - Nem gond, ha visszamegyek Carlisle-nak segíteni? Még van egy pár száz könyv, ami pakolásra vár - Forgatta meg a szemeit.
- Persze nem gond, menj csak - mosolyogtam rá, és a kedvem sokkal jobb lett, miután megtudtam, hogy ennyire együtt éreznek velem. Majd vissza menten a szobába, és valamiért megint a Volturiak jutottak eszembe. Egyenesen rettegtem attól, hogy mi lesz, ha Aró rájön arra, hogy már ember koromban is tudtam mindent Cullenékről. Bele sem merek gondolni, hogy milyen következménye lesz ennek. Magam miatt nem féltem annyira, mert Alice egy kicsit megnyugtatott azzal, hogy valószínű Aró képessége nem fog ki rajtam, ahogy Edwardé sem. Inkább jobban aggódtam Carlisle-ért és a többiekért. Bárcsak ők is így letudnák zárni a fejüket ahogy én. Igen ez az! Rá kell jönnöm, hogy csinálom. És ha sikerül, akkor megtudom nekik tanítani. Előbb Carlisle-nak és utána a többieknek.
De vajon hol is kezdjem? Egy pillanat alatt romba dőlt a lelkesedésem. Hogy a fenébe fogok rájönni arra, ha még én sem tudom. Végig dőltem az ágyon, és erősen elkezdtem gondolkodni. Próbáltam magam elé képzelni a saját agyamat. Vicces volt, hisz csak egy normális valamihez fogható képem volt az agy kinézetéről, még valamikor nyolcadikban biosz óra alkalmával. Mindegy kezdetnek ez is elég, így komolyabban koncentráltam a képzeletbeli agyamra. Nem tudom mióta merengtem , de valami nagyon fura dolog történt, és a kép lassacskán átváltozott egy páncélszekrényre. Ijedtemben azonnal felugrottam. Ez hülyeség, kezdek bekattanni. De aztán elkezdtem logikusan értelmezni a dolgot. Mi van akkor, ha ez a titok nyitja... és csak azért láttam ezt, mert valóban ennyire elzárom a gondolataimat. Már előre mosolyogtam saját magamon, hogy mit kéne megpróbálnom. Talán képzeletben ki kellene nyitnom és akkor lehet, hogy Edward is bele tudna olvasni a gondolataimba? Nem, nem tiszta hülye vagyok. Legyintettem, majd visszafeküdtem az ágyra. De csak nem hagyott nyugodni a dolog. És újra előttem volt az agyam képzeletbeli képe, ami ismét páncélszekrényre váltott. Erősen koncentráltam, és próbáltam kinyitni.
Hihetetlen ami történt. Mit vadlovak a karámból, úgy száguldottak ki a gondolataim. Az első gondolatom, mikor úgy tizenhárom lehettem, mikor anyuval palacsintát sütöttünk, és próbáltam feldobni, ami a páraelszívón landolt. Majd a következő, mikor körülbelül kettő lehettem, és épp apunál voltam. Csak apa ijedt arca van előttem, ahogy próbál elkapni, én meg kacagva szaladok előtte, mert sikerült megszereznem a szolgálati fegyverét. Persze mikor nagyobb lettem, már értettem, hogy apa miért nem nevetett velem akkor. Utána mikor Edwardot pillantottam meg először, még azt is éreztem egy pillanatra, ahogy akkor megrándult a gyomrom.
Ez elképesztő! Ültem fel hirtelen, és abban a pillanatban a gondolataim, mintha valami vezény szót mondtam volna, visszaszáguldoztak a fejembe. Rendesen kapkodtam a levegő után. Úgy éreztem magam, mintha emberként legalább tíz kilométert futottam volna. Egy kissé lefárasztott ez az agytorna, de ha sikerül ezt valahogy megértetnem a többikkel, akkor ők is le tudják zárni az elméjüket, mint én. Bár, úgy tűnik, hogy nekem azért kell koncentrálni, hogy egyáltalán szabadjára tudjam engedni a gondolataimat, a többieknek meg majd azt kell megtanulni, hogy miként zárják el, de a végeredmény ugyan az. Némi reményt keltett bennem, ez a dolog, és talán ez segít majd, épp bőrrel megúszni a Volterrába készülő látogatásunkat. Kezdtem megijedni, mert úgy éreztem, hogy szédülök, és muszáj visszafeküdnöm. Te jó ég mi ez?! Mintha egy fekete örvény húzna magával. Annyi erőm se volt, hogy szóljak valakinek, és megadva magam, hagytam, hogy beszippantson az örvény.
( Carlisle szemszöge)
Most már, semmi nem áll az utunkba, hogy költözzünk. Nem egyszer csináltuk már végig, de emlékszem, hogy Forksból mindig is nehezen jöttünk el. Ha Edward nem segítene, akkor bizonyára két napot is igénybe vett volna a könyvek elpakolása, de így mindjárt készen leszünk. Legszívesebben rá bízom, mert valahogy ő hasonlóképen tiszteli is ezeket a tárgyakat.
Épp két lexikont igyekeztem valahogy beletuszkolni egy dobozba, mikor Edward eléggé fura arcot vágott. Sőt kifejezetten ijedt de ugyan akkor döbbent lett a tekintete.
- Ezt nem hiszem el - motyogta maga elé, inkább magának, mint nekem. Majd látszott, hogy erősen koncentrál valamire. Még a szemét is becsukta.
- Mi történt? - faggattam, mert már eléggé felkeltette a kíváncsiságomat a fura viselkedése.
- Nem fogod elhinni! - nézett rám döbbenten. - Hallottam Bella gondolatait.
- Micsoda? - És most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Választ persze nem kaptam, mert Edward már el is tűnt a szobából. Így én is utána mentem fel Bellához.
- Carlisle siess! - hallottam meg Edward ideges hangját, és egy pillanat múlva ott is voltam. - Mi van vele? - nézett rám kérdően, majd döbbenten néztem Bellára aki csak feküdt, és nem reagált semmire.
- Szólj Jaspernek - kértem Edwardot, de ahogy kimondtam Jasper már mellettem is termett.
- Itt vagyok - guggolt le Bella mellé.
- Mondd, érzel valamit felőle? - És nagyon bíztam benne, hogy igen, így mikor Jasper halványan elmosolyodott, megkönnyebbültem.
- Igen, és csupa jó érzések. - És ahogy kimondta, Bella kinyitotta a szemét, és rám nézett.
- Végre rájöttem! - ugrott ki az ágyból. - Mindenki megdöbbenve nézte, mert semmit nem értettünk az egészből. Már a többiek is csatlakoztak és vártuk, hogy Bella megmagyarázza az előbbi dolgot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése