Vég, és Kezdet. 21

 (Carlisle szemszöge)


Bella olyan volt, mintha nem is tudná, hogy mennyire megijesztett minket. Bár, némi meglepettség látszott rajta, hogy mindenki ott van körülötte, de valami más, látszólag jobban érdekelte. Izgatottan nézett Edwardra.

 - Edward! Mondd, hogy sikerült?

 - Mégis mire gondolsz? - ingatta meg a fejét. - Mert ha arra, hogy majdnem frászt kaptam az előbb, akkor igen sikerült halálra ijesztened.

 - Hallottad a gondolataimat ugye? - kérdezte Bella, meg sem hallva Edward válaszát. Ennyire még nem láttam őt feldúltnak, persze a szó jobbik értelmében.

- Igen, és épp azért jöttem fel, de mégis mi történt? - tért végre Edward a lényegre, amit már én is meg akartam kérdezni.

- Elhihetitek, hogy nem volt szándékos - húzta el a száját. És talán Bella rájött végre, hogy nagyon aggódtunk miatta. - Azt hiszem, hogy rájöttem, hogyan tudom kikapcsolni az agyamat, és szabadjára engedni a gondolataimat, bár - fogta meg a fejét. - Azt hiszem a kivitelezésén, még dolgoznom kell. Amúgy - nézett rám kérdően. - Egy vámpírnak fájhat a feje?

 - Hogy micsoda? - ültem le mellé, eleresztve az iménti kérdését. - De mégis mit csináltál, amikor Edward hallotta a gondolataidat? És utána mit éreztél? Mert komolyan egy pillanatra úgy néztél ki, mint aki kómában van. - Gondoltam vissza, és valóban egyből az jutott eszembe, hogy Bella pont olyan volt hirtelen, mint emberként, mikor kómában volt.

 - Mindjárt megpróbálom elmondani... - Majd, Edwardra nézett. - Melyik gondolatomat láttad?

 - Több is volt, de az első, mikor anyukáddal palacsintát sütöttetek. Talán tizenkét, vagy tizenhárom lehettél. - Majd Edward jobban koncentrált, és elmosolyodott. - A másik, mikor... Tényleg elcsented Charlie fegyverét? - nevetett fel. Erre Bella is elnevette magát.

 - Igen, és nagyon tetszett, ahogy mindenféle csellel próbálja elvenni tőlem. Azt mondta, hogy akkor volt csak megijedve igazán. Persze évek múlva, mikor elmesélte tudtam, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nem lett belőle tragédia - ingatta meg a fejét.

 - Most már elmondod, hogy mi történt? - És Edward, szó szerint a gondolataimat mondta Bellának.

 - Mikor visszamentél Carlisle-nak segíteni, eszembe jutott, hogy Aro ellen nem tudunk mit tenni, és rá fog jönni, hogy emberként is tudtam rólatok. Emiatt történt az egész. Elkezdtem agyalni azon, hogy én miért tudom ennyire lezárni a gondolataimat, és csak erre akartam rájönni, hogy ha sikerül, akkor megtudjam nektek tanítani. És utána... - Majd Bella elhallgatott.

 - Folytasd kérlek - néztem rá, de úgy tűnt, nagyon elbizonytalanodott.

 - Ki fogtok nevetni - csóválta meg a fejét. - Még nekem is hihetetlen ez az egész.

- Nem hinném, hogy annyira vicces lenne, hisz alaposan ránk ijesztettél - nyugtattam, mert már nagyon kíváncsi voltan, hogy mi történt vele. - Gyerünk ki vele, és nem gond ha zavaros, majd csak kihámozzuk.

 - Rendben - bólintott, és úgy tűnt, hogy végre belefog. - Szóval arra jöttem rá, hogy az agyam olyan, mint egy páncélszekrény és... - Majd félénken körbesandított, hogy mit reagálunk erre, de látszólag senkinek sem volt kedve nevetni, inkább feszülten vártuk a folytatást. - És erősen koncentráltam, hogy képzeletben kinyitom, és akkor történt minden. Úgy éreztem, mint egy vulkán, szinte kirobbantak a gondolataim. Annyira lefárasztott, mintha emberként futottam volna tíz kilométert. És mikor már nem figyeltem oda, ugyan olyan gyorsan visszafelé történt minden, és akkor éreztem, mintha egy lilás örvény húzna le, és a saját gyerekkori gondolataim körül keringtem. - Majd elmosolyodott. - Ez most eléggé zavarosra sikerült. Nem?

 - Nem. Egyáltalán nem zavaros - szólt Jasper elgondolkodva. - Ezek szerint, te nem tudatosan zárod le az elmédet, így az védve van bizonyos hatásoktól. - Na várj, megpróbálom máshogy megfogalmazni - mosolyodott el, látva Bella enyhén értetlen arckifejezését. - Nálad biztos úgy működik, hogy lehet még gyerekkorodban értek rossz élmények, vagy valami hasonló. Hisz lássuk be, hogy emberként eléggé vonzottad a bajt. És e miatt akaratodon kívül elzártad magad a külvilágtól. Egy falat építettél magad köré. És ezért leginkább a gyerekkori emlékeid jönnek felszínre. Bár, az elmével kísérletezni eléggé veszélyes, de ha ezt sikerül tökéletesre fejlesztened, akkor ez visszafelé is működik, és rejtve lesznek a gondolataink mindenki előtt - nézett Edwardra halványan elmosolyodva. - Jól gondolom Carlisle?

 - Igen, de ahogy elnézem Bellát, még kell egy kis gyakorlás. - Majd  Bellához fordultam. - Kérlek, legközelebb egyedül ne csináld mert, ahogy Jasper mondta az elmével nem tanácsos játszani.

 - Erre magamtól is rájöttem - fogta még mindig a fejét.

 - Jobban vagy?

 - Igen... Csak olyan érzésem van, mintha emberként egy éjszakai buli után, csak pár órát aludtam volna. - De minél hamarabb gyakorolni kéne, hisz hamarosan megyünk az ítélőbizottság elé - fintorodott el, utalva a Volturi kedves vendégszeretetére.

 - Most szó se lehet róla - vágott közbe Edward. - Pihenned kell, majd holnap megpróbálod újra. Egy nap ide, vagy oda, már mindegy. És nem határidőre kell mennetek - nézett rám Edward, megerősítést várva.

 - Tudom, de tökéletesen meg kell ezt tanulnunk, hogy ne legyen gond -  erősködött, és kihallatszott Bella hangjából, hogy a család biztonságát helyezi előtérbe.  - Mielőtt Edward megszólalt volna, gyorsan megelőztem.

 - Kicsim, neked is, és Edwardnak is igaza van. De én is úgy gondolom, hogy pihenned kéne, mielőtt újra igénybe veszed az elmédet. De addig is, még aprólékosabban mondj el mindent, mert lehet, hogy az elméleti menetét összetudjuk hozni.

 - Ez jó ötlet - mosolygott Jasper, és úgy tűnt, hogy mindenki egyetért. Majd lassan Edwardot és Bellát magára hagyva kimentünk a szobából.

 - Szerintem Bella fel sem fogta, hogy milyen nagyszerű dologra jött rá - lelkendezett Jasper, és ez az új lehetőség eléggé felcsigázta. Bennem is felcsillant a remény, de egyenlőre Bellát jobban féltettem, hisz látszott mennyire megviselte az első próbálkozás.

 - Igen, én is sok lehetőséget látok benne, de mielőtt a gyakorlásba belefognánk, Bellát minden mozzanatról kikérdezzük.

 - Ha ez beválik, akkor a Volturi többé nem tud ártani nekünk - foglalta össze Emmett, és talán ez volt az első alkalom, hogy valamiből nem csinált viccet. Biztos vagyok benne, hogy Jane-nel való találkozása mély nyomot hagyott benne, ahogy mindegyikünkben akin, használta a képességét.


Úgy tűnt, hogy a könyveim pakolását egyedül kell befejeznem, hisz Edward biztosan nem hagyja magára Bellát, amit meg tudok érteni. Fura ez az egész, merengtem el egy pillanatra. Most már biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül történik minden. Valószínű, hogy a sors is nekünk szánta Bellát. Vele lett teljes a család, a képessége is, hogy külön tud velünk gondolatban beszélni, és most ez is. Ha minden jól alakul, akkor tényleg az örökkévalóságig egy hatalmas boldog családként lehetünk együtt. Nem beszélve arról, hogy Bella személyében kaptam egy igazi gyermeket, akire mindig is vágytam.


 Közben egy polcnyi könyv kivételével mindent elpakoltam, így részemről költözhetünk. Majd apró lépteket hallottam, amihez finom édeskés illat társult.

 - Nem zavarlak? - kukkantott be Esme. - Csak mosolyogtam azon, hogy miért gondolja, hogy zavarna.

 - Te sosem zavarsz. Ráadásul ennyi év házasság után, ne kérdezz ilyeneket. - Közben már a kezeit a nyakam köré fonta.

 - Úgy látom, hogy készen vagy - nézett körbe. - A kórházba mikor mész be?

 - Holnap reggel elintézek mindent, és délután indulhatunk is. - Közben láttam, hogy feszült valamiért. - Mi a baj? - simogattam meg az arcát.

 - Csak aggódom Belláért. Nem veszélyes az amire készül. Az imént is megijesztett minket. Szegény kislánynak annyira új még minden, és most ez is.

 - Nem veszélyes, csak még ő sem tudta, hogy mi történik vele, de ha gyakorol, akkor ez lesz az újabb képessége, amit nekünk is meg tud tanítani - nyugtattam Esmét, látva, hogy igazi anyaként aggódik Belláért. - És gondolj csak bele - súgtam a fülibe. - Ha el tudjuk sajátítani, akkor Edward nem tud kukucskálni a fejünkbe, így nem kell aggódnod, hogy tudni fogja mikor szeretnéd elcsábítani a férjecskédet. - Majd mielőtt válaszolhatott volna, birtokba vettem az ajkait, és egy jó darabig nem is engedtük el egymást.

 - Nem ismerek rád - tolt el magától Esme viccesen, tetett felháborodással.

 - Miért? Én csak vázoltam az egyik lehetőséget, ami mellette szól - húztam vissza magamhoz, ami nem volt ellenére.

 - Tudom, hogy igazad van, és én is sokszor terhesnek érzem, hogy Edward előtt nyitott könyv vagyunk, de vajon ő, hogy fog erre reagálni?

 - Mégis mire? - néztem kíváncsian Esmére.

 - Hogy, ha már idővel mindenki betudja zárni a gondolatait, és senkitől semmit nem fog megtudni. Lehet, hogy úgy érzi majd, hogy semmit nem ér a képessége, és... - Majd elhallgatott.

 - És nem lesz előnyben, senkivel szemben - fejeztem be Esme helyett a mondatot. Amúgy nagyon egyszerű kedvesem. Akkor legalább, ugyan olyan normális vámpíréletet fog élni, mint mi. Talán még jól is fogja érezni magát, hogy nem tudja ki mit gondol. Mert remélem abban egyetértesz, hogy a gondolataink, bizalmas része az életünknek. Attól függetlenül, hogy megtanultunk így élni, hogy valaki mindig mindenről tud. És legalább, mindenki visszakapja a magánéletét. Ez csak jó hatással lesz mindenkire. És, ha jobban belegondolok  - kuncogtam el magam. - Edward, talán fel is fog lélegezni, hisz Emmett végre nem tudja kiakasztani a perverz ötleteivel. Nem kell végig néznie, ha Alice-re rájön a vásárlási láz, hogy miket látott és még sorolhatnám, az előnyeit.

 - Na, jó - adta meg magát. - Azt hiszem, hogy meggyőztél de biztos, hogy nem lesz könnyű neki. Nos megyek, még van pár dolog, amit össze kell csomagolnom.

 - Menj csak - húztam magamhoz, egy röpke csók erejéig. - Majd miután Esme magamra hagyott, és remélhetőleg sikerült megnyugtatnom, hogy Edward bizonyára ki fogja heverni, ha már nem tud kukucskálni a fejünkbe. Még a maradék könyveket az utolsó dobozba belepréseltem, és már csak pár hivatalos papírt hagytam elől, ami majd holnap kell, hogy kilépjek a kórházból.





 Másnap...



Szerencsére nem kérdezősködtek sokat a kórházban, hisz mindenki tudja, hogy milyen szomorú fél évet hagytunk magunk mögött. Mire haza értem, lehetőleg ebben az évszázadban utoljára léptem át a Forksi házunk otthonát, már Emmett, Rose és Esme el is indultak, hogy kitakarítsák a házat, mire mi is odaérünk. Alice és Jasper is rá egy órára indultak, így én Edwarddal, és Bellával tartok. Már majdnem indulásra készen voltunk, mikor ránéztem Bellára, és nem voltam biztos benne, hogy a ránk váró hat, hét órányi autóutat gond nélkül kibírja. Legalábbis az egyre jobban sötétedő szemei erről árulkodtak.

 - Kicsim! Mielőtt elindulunk, ki kéne menned vadászni.

 - De hisz, tegnap előtt voltam - nézett rám csodálkozva. - Simán kibírom - bizonygatta.

 - Tudom, hogy kibírnád, de felesleges kínoznod magad. Egyáltalán nem élveznéd az utat, ha azon rágódnál folyton, hogy mikor érünk már oda, mert őrülten szomjas vagy. És nem meglepő, hogy egyenlőre több energiát emésztesz fel mint mi.

 - Még negyvennyolc órája sincs, hogy Esmével vadászni voltam - morgott tovább. - Mikor csökken a szomjúságom?

 - Mire egy éves leszel, addigra neked is beáll a kéthetes periódus - nyugtattam. Na gyerünk siess, és utána indulunk.

 - Menjek veled? - ajánlkozott Edward, aki az emeletről jött lefelé.

 - Nem kell, hamar megjárom, és nem megyek messzire. - Majd Bella el is tűnt az erdő sűrűjébe.

 - Gyere - fordultam Edwardhoz. - Amíg Bella visszaér, addig átnézzük a házat alaposan, nehogy valami fontos itt maradjon. Épp, hogy végig jártuk a házat, Bella már vissza is ért, így egy perc múlva már a kocsiba ültünk, és elindultunk Denaliba.

Vég, és Kezdet 20.

Bella szemszöge)


Két nap múlva...


Annyi minden jár a fejembe, hogy ha ez így megy tovább, vámpír létemre fejgörcsöt fogok kapni. Úgy érzem, hogy a torkomba dobog a szívem, és émelyeg a gyomrom, ami persze lehetetlen. Csak nagyon ideges vagyok apa temetése miatt. Szeretnék már túl lenni rajta. Valahogy a ruhásszekrényből próbálok valamit összehozni, de nagyon úgy tűnik, hogy Alice-re bízom, mert a jelenlegi idegállapotom képtelen ilyenekkel foglalkozni. Egy dolognak viszont örülök, hogy már is, sikerült bérlőt találni a házra. Bár, eléggé meglepődtek, hogy ennyire olcsón lett kiadva, de nekem nem az a célom, hogy meggazdagodjak, hanem szeretném, ha még száz év múlva is állna a házam, ha netán újra majd Forksba költözünk. Sok minden kavarog a fejembe, sőt vadászni is kéne mennem, hogy legalább e miatt ne kelljen aggódnom a rengeteg ember között.

Mire próbáltam a gondolataimat rendezni, Edward jött be, és nagyon hálás voltam neki, hogy nem nyaggatott, és nem próbált nyugtatni. Nagyjából sejtette, hogy min is megyek keresztül. Így, csak csendesen magához ölelt, ami többet ért bárminél.

 - Muszáj lesz kimennem vadászni - engedtem el nagy nehezen. - Jössz?

 - Szívesen mennék, de Carlisle-nak kell segítenem összepakolni. Tudod a könyveit nagyon félti, és csak rám bízza minden költözésnél  - simított végig az arcomon bocsánat kérően. - De azt hiszem, Esme is ezen gondolkodott és biztos veled megy.

 - Oké, akkor megkérdezem - adtam egy csókot neki, majd indultam, hogy Esmét megkeressem, mikor épp a lépcsőfordulóba értem, Alice toppant elém. Még mielőtt szólt volna, megelőztem. - Tudom, és ne aggódj igyekszem. Hamar megjárom.

 - Rendben, de tényleg igyekezz, mert legalább egy óra, míg Rose-zal megcsináljuk a külsődet.

 - Jaj, nyugi. Még csak reggel hét óra - morogtam. - Amint, Alice-t sikerült leráznom, Esme épp Carlisle-lal volt a dolgozószobában. Halkan beszélgettek, és nem akartam rájuk nyitni, ezért inkább kopogtam.

 - Gyere csak - hallottam Carlisle hangját. - És legközelebb nem kell kopognod, jöhetsz nyugodtan.

 - Tudom, csak nem akartam zavarni. Szeretnék kérdezni valamit - néztem Esmére, akire hasonlóképen ráfért egy kis lakoma.

 - Persze kicsim, mondd csak - mosolygott rám, és sokszor elgondolkodtam, hogy egy ilyen apró teremtésbe, hogy férhet el, ennyi szeretet.

 - Velem jössz? Nincs kedvem egyedül menni vadászni, és ... - De nem tudtam befejezni.

 - Persze, hogy megyek - vágta rá gondolkodás nélkül, és már indultunk is. Nem sokra rá, már suhantunk is az erdőbe.

 - Mit szeretnél levadászni? - kérdezte futás közben.

 - Mindegy, nem vagyok válogatós - feleltem, és próbáltam visszafogni magam, hogy ne hagyjam le nagyon fogadott anyámat. - Miért? Te mire vágysz?

 - Nem is tudom - töprengett  el, miután lefékeztünk. - Talán, valami kalóriadúsabbra vágyom - mosolyodott el.

 - Akkor irány észak - mutattam a sziklás rész felé. - Ott vannak a jó kis töltött macik - nyaltam meg a szám.

 - Rendben - bólogatott hevesen Esme, és pár perc múlva már ott is voltunk.

   Nem sokat vacakoltunk, mikor rábukkantunk egy igen szép, jókora, hím példányra, váltottunk egy pillantást, és mindketten egyetértettünk, hogy elég lesz kettőnknek. Esme is úgy volt vele, hogy nem kell feleslegesen gyilkolni. Hamar végeztünk a zsákmányukkal, és elégedetten dőltünk egy fának és vártuk, hogy lenyugodjunk.

 - Ez valami isteni volt - pihegett Esme. - Bár, mintha lett volna egy kis keserű utóíze.

 - Azt én is éreztem, de lehet, hogy túl sok málnát evett - kuncogtam. - Legalább is Emmett mondta a múltkor. Tudod, ő a nagy maciszakértő. Ezen, Esme is jót nevetett.        Majd, lassacskán elindultunk vissza, immár jóllakottan.

 - Tényleg! Este hová tűntetek Carlisle-lal? - kérdeztem. - Csak azért, mert szerettem volna valamit kérdezni, de nem voltatok sehol.

 - Hát, mi csak... - kezdte, és láttam, hogy egy kissé zavarba jött. - Elmentünk sétálni - mosolygott hamiskásan. - Persze egyből levágtam, hogy mi az ábra.

 - Aha, értem. Szóval ti így hívjátok? - kuncogtam. - Mi Edwarddal, edzés a nászéjszakára nevet adtuk neki. - Erre mind a ketten hangos nevetésbe törtünk ki. Közben az jutott eszembe, hogy talán ez volt az első alkalom, hogy Esmével kettesben voltam. - Eredetileg tényleg meg akartuk várni a nászéjszakát, de tudod... - néztem rá mosolyogva. - Nehéz volt ellenállni, és nem is bánom. Ez a legjobb dolog a világon.

 - Ebben igazad van - bólogatott hevesen. - Nincs is annál csodálatosabb érzés, mikor együtt vagy a szerelmeddel - merengett el egy pillanatra, és biztos voltam benne, hogy a tegnapi séta emléke lebeg a szeme előtt. - Főleg, ha örökre a tied - kuncogott. Legalább is remélem, hogy örökre és ennyire boldog leszek Carlisle-lal.

- Ebben biztos vagyok, sőt...- Majd a szám elé kaptam a kezem, mint aki fél, hogy elszólja magát. Hirtelen jutott eszembe, hogy Carlisle mennyire szemügyre vette azt a másik menyasszonyi ruhát, mikor elvitt a közeli városba, hogy szokjam az embereket. Biztos arra gondolt akkor, hogy újra elvenné feleségül Esmét. És én magam fogom nekik megszervezni, persze Alice segítségével. Ez a legkevesebb, hogy köszönetet mondjak nekik, hogy kaptam egy új esélyt az életre, és boldogságra.

 - Kicsim minden oké? - nézett rám Esme, egy kicsit gyanakvóan. - És mit akartál mondani?

 - Jól vagyok - nyugtattam. - Viszont, mást ne kérdezz, majd időben megtudsz mindent - mosolyogtam rá hamiskásan. - Legyen meglepetés - tetéztem még a döbbenetét.
- Gyere siessünk, mert Alice már biztos tűkön ül. - Szegény Esme, nem tudta eldönteni, hogy inkább faggatózzon, vagy ne foglalkozzon a dologgal. Pont emiatt, csak a ház közvetlen közelébe lassítottam, hogy esélyt se adjak neki arra, hogy bármit kérdezzen. Már így is, majdnem elszóltam magam.

Amint beléptem a házba, Alice és Rose kíméletlenül lecsaptak rám, és míg át nem alakítottak, nem is szabadultam tőlük. Már nagyon szerettem volna túl lenni a mai napon. Az egész családomon érezhető volt némi feszültség, és szomorúság, ami leginkább Alice-en és Carlisle-on volt érezhető. Meg persze rajtam, de ez érthető, hisz csak a vér szerinti apámtól készültem végleg búcsút venni. Már most eldöntöttem, hogy mielőtt elköltözünk, még utoljára egyedül kimegyek hozzá a temetőbe, és beszélgetek vele. Lehet, hogy ez butaság, de úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem, és tudom, hogy apa ott lesz és végig hallgat majd.

 - Gyere, mennünk kell lassan - karolt át Edward.

 - Igen, tudom - álltam fel, és indultunk le a kocsihoz. Mindenki a párjával ment, így négy autó gördült ki a Cullen ház garázsából.


Sokkal többen voltak a temetésen, mint amire számítottam. Még szerencse, hogy előtte voltam vadászni, mert bizony ettől a rengetek illattól, ami kavargott, eléggé bajban lettem volna. Maga a szertartás, nagyon szép volt, csak eléggé hosszú. Ha ez még nem lett volna elég, a háttérben ügyesen meghúzódva észrevettem Jacob Black-et, és az apját Billy-t. Edward felmordult, amit persze, csak mi hallottuk.

 - Mi a baj? - lépett mellénk Carlisle. Bizonyára tudni akarta, hogy Edward miért reagált így.

 - Black-ék, azon tanakodnak, hogy ki az új vámpír velünk. De szerencsére nem ismerték fel Bellát. Leginkább, azon vannak kiakadva, hogy még nem láttak kék szemű vámpírt - kuncogott Edward. - Ezt nem tudják hova tenni.

 - Az jó - mosolygott Carlisle is. - Tanakodjanak csak, addigra már itt sem vagyunk. Amúgy fura, hogy egyáltalán itt vannak, Bella temetésére el sem jöttek - csóválta meg a fejét.

 - Mi?! - kaptam fel a fejem. - Ez komoly? El sem jöttek a temetésemre? Ezt nem is meséltétek - vontam kérdőre Carlisle-t.

 - Ne haragudj kicsim, de akkor annyi minden történt, hogy ezzel foglalkoztam a legkevésbé - nyugtatott. - Talán, azért jutott most eszembe, mert itt vannak.

 - Bocsi, igazad van, csak ez tényleg eléggé furcsa - bújtam oda Edwardhoz, mert már egyre nehezebben viseltem a több ezer illatforrást. - Jaj, legyen már vége. Nem sokáig fogom bírni - motyogtam bele kedvesem nyakában. Valóban ez az egész helyzet annyira terhes volt. Hisz, már meggyászoltam apát, és még fogom is. Sosem szerettem az ilyen eseményeket. Számomra eléggé mesterkélt, hogy valakinek a halálából ekkora felfordulást kelljen csinálni. Úgy érzem, elegem van, haza akarok menni. - Kérlek menjünk, már nem bírom - súgtam Edwardnak.

 - Még tíz percet bírj ki, és vége - súgta vissza.

 - Nem! Most menjünk kérlek - húztam magammal. - És Edward bizonyára látta, hogy nem viccelek, mert csak némán bólintott, majd ügyesen észrevétlenül elindultunk vissza a kocsihoz. Még kifelé menet visszanéztem és lassacskán, már kezdett szétszéledni a tömeg. Amint beültünk a kocsiba, Edward nem sokat vacakolt, így pár perc alatt visszaértünk. Az első dolgom volt felrobogni a fürdőszobába. Azonnal megszabadultam a parókámtól, és a kék kontaktlencsémtől. A sminkem lemosása, már nem volt ilyen egyszerű, hisz Alice nem sajnálta rám a kencéket. Miután ezzel is megbirkóztam, magam se tudom, miért de ráültem a fürdőkád szélére és azon gondolkodtam, ha visszamegyek éjjel apuhoz, mennyi mindent kell neki elmesélnem. Annyira belemerültem, az elmúlt fél év átgondolásába, hogy csak akkor vettem észre Edwardot, mikor már előttem guggolt, és a kezemet fogta.

 - Arra gondoltam - nézett rám gyengéden. - Lenne e kedved éjjel visszalopózni a temetőbe? Csak, hogy nyugodt körülmények között elbúcsúzhassunk Charlie-tól. - Először azt hittem, hogy rosszul hallok. Annyira meglepődtem, hogy szólni sem tudtam.

 - Ezt most komolyan gondoltad? - nyögtem ki végül. - Csak, mert én is ezt szeretném.

 - Persze, hogy komoly - mosolyodott el, látva, hogy mennyire meghatott ez a gesztusa. - De azt hiszem, nem csak mi leszünk ott - ingatta meg a fejét.

 - Ezt most, hogy érted?

 - Nagyon úgy tűnik, hogy Alice és Carlisle is ilyesmit tervez. Tudod, hogy ők is nagyon szerették Charlie-t.

 - El sem hiszitek, hogy mennyire jól esik ez - bújtam oda hozzá szorosan. - Köszönöm, hogy ti is osztoztok a gyászomban - motyogtam bele a nyakába.

 - Ez csak természetes - csókolt meg, majd felállt. - Nem gond, ha visszamegyek Carlisle-nak segíteni? Még van egy pár száz könyv, ami pakolásra vár - Forgatta meg a szemeit.

 - Persze nem gond, menj csak - mosolyogtam rá, és a kedvem sokkal jobb lett, miután megtudtam, hogy ennyire együtt éreznek velem. Majd vissza menten a szobába, és valamiért megint a Volturiak jutottak eszembe. Egyenesen rettegtem attól, hogy mi lesz, ha Aró rájön arra, hogy már ember koromban is tudtam mindent Cullenékről. Bele sem merek gondolni, hogy milyen következménye lesz ennek. Magam miatt nem féltem annyira, mert Alice egy kicsit megnyugtatott azzal, hogy valószínű Aró képessége nem fog ki rajtam, ahogy Edwardé sem. Inkább jobban aggódtam Carlisle-ért és a többiekért. Bárcsak ők is így letudnák zárni a fejüket ahogy én. Igen ez az! Rá kell jönnöm, hogy csinálom. És ha sikerül, akkor megtudom nekik tanítani. Előbb Carlisle-nak és utána a többieknek.

De vajon hol is kezdjem? Egy pillanat alatt romba dőlt a lelkesedésem. Hogy a fenébe fogok rájönni arra, ha még én sem tudom. Végig dőltem az ágyon, és erősen elkezdtem gondolkodni. Próbáltam magam elé képzelni a saját agyamat. Vicces volt, hisz csak egy normális valamihez fogható képem volt az agy kinézetéről, még valamikor nyolcadikban biosz óra alkalmával. Mindegy kezdetnek ez is elég, így komolyabban koncentráltam a képzeletbeli agyamra. Nem tudom mióta merengtem , de valami nagyon fura dolog történt, és a kép lassacskán átváltozott egy páncélszekrényre. Ijedtemben azonnal felugrottam. Ez hülyeség, kezdek bekattanni. De aztán elkezdtem logikusan értelmezni a dolgot. Mi van akkor, ha ez a titok nyitja... és csak azért láttam ezt, mert valóban ennyire elzárom a gondolataimat. Már előre mosolyogtam saját magamon, hogy mit kéne megpróbálnom. Talán képzeletben ki kellene nyitnom és akkor lehet, hogy Edward is bele tudna olvasni a gondolataimba? Nem, nem tiszta hülye vagyok. Legyintettem, majd visszafeküdtem az ágyra. De csak nem hagyott nyugodni a dolog. És újra előttem volt az agyam képzeletbeli képe, ami ismét páncélszekrényre váltott. Erősen koncentráltam, és próbáltam kinyitni.

Hihetetlen ami történt. Mit vadlovak a karámból, úgy száguldottak ki a gondolataim. Az első gondolatom, mikor úgy tizenhárom lehettem, mikor anyuval palacsintát sütöttünk, és próbáltam feldobni, ami a páraelszívón landolt. Majd a következő, mikor körülbelül kettő lehettem, és épp apunál voltam. Csak apa ijedt arca van előttem, ahogy próbál elkapni, én meg kacagva szaladok előtte, mert sikerült megszereznem a szolgálati fegyverét. Persze mikor nagyobb lettem, már értettem, hogy apa miért nem nevetett velem akkor. Utána mikor Edwardot pillantottam meg először, még azt is éreztem egy pillanatra, ahogy akkor megrándult a gyomrom.

Ez elképesztő! Ültem fel hirtelen, és abban a pillanatban a gondolataim, mintha valami vezény szót mondtam volna, visszaszáguldoztak a fejembe. Rendesen kapkodtam a levegő után. Úgy éreztem magam, mintha emberként legalább tíz kilométert futottam volna. Egy kissé lefárasztott ez az agytorna, de ha sikerül ezt valahogy megértetnem a többikkel, akkor ők is le tudják zárni az elméjüket, mint én. Bár, úgy tűnik, hogy nekem azért kell koncentrálni, hogy egyáltalán szabadjára tudjam engedni a gondolataimat, a többieknek meg majd azt kell megtanulni, hogy miként zárják el, de a végeredmény ugyan az. Némi reményt keltett bennem, ez a dolog, és talán ez segít majd, épp bőrrel megúszni a Volterrába készülő látogatásunkat. Kezdtem megijedni, mert úgy éreztem, hogy szédülök, és muszáj visszafeküdnöm. Te jó ég mi ez?! Mintha egy fekete örvény húzna magával. Annyi erőm se volt, hogy szóljak valakinek, és megadva magam, hagytam, hogy beszippantson az örvény.



 ( Carlisle szemszöge)


Most már, semmi nem áll az utunkba, hogy költözzünk. Nem egyszer csináltuk már végig, de emlékszem, hogy Forksból mindig is nehezen jöttünk el. Ha Edward nem segítene, akkor bizonyára két napot is igénybe vett volna a könyvek elpakolása, de így mindjárt készen leszünk. Legszívesebben rá bízom, mert valahogy ő hasonlóképen tiszteli is ezeket a tárgyakat.

 Épp két lexikont igyekeztem valahogy beletuszkolni egy dobozba, mikor Edward eléggé fura arcot vágott. Sőt kifejezetten ijedt de ugyan akkor döbbent lett a tekintete.

 - Ezt nem hiszem el - motyogta maga elé, inkább magának, mint nekem. Majd látszott, hogy erősen koncentrál valamire. Még a szemét is becsukta.

 - Mi történt? - faggattam, mert már eléggé felkeltette a kíváncsiságomat a fura viselkedése.

 - Nem fogod elhinni! - nézett rám döbbenten. - Hallottam Bella gondolatait.

  - Micsoda? - És most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Választ persze nem kaptam, mert Edward már el is tűnt a szobából. Így én is utána mentem fel Bellához.

 - Carlisle siess! - hallottam meg Edward ideges hangját, és egy pillanat múlva ott is voltam. - Mi van vele? - nézett rám kérdően, majd döbbenten néztem Bellára aki csak feküdt, és nem reagált semmire.

 - Szólj Jaspernek - kértem Edwardot, de ahogy kimondtam Jasper már mellettem is termett.

 - Itt vagyok - guggolt le Bella mellé.

- Mondd, érzel valamit felőle? - És nagyon bíztam benne, hogy igen, így mikor Jasper halványan elmosolyodott, megkönnyebbültem.

- Igen, és csupa jó érzések. - És ahogy kimondta, Bella kinyitotta a szemét, és rám nézett.

 - Végre rájöttem! - ugrott ki az ágyból. - Mindenki megdöbbenve nézte, mert semmit nem értettünk az egészből. Már a többiek is csatlakoztak és vártuk, hogy Bella megmagyarázza az előbbi dolgot.

Vég, és Kezdet 19.

( Carlisle szemszöge)




A szokásos látkép. Eső áztatta utak, egy két ember igyekszik munkába. Szinte minden reggel ugyan ez tárul elém Forks útjain, ami már most hiányzik. Mikor a Swan ház előtt haladok el az autómmal, mindig úgy érzem, hogy össze szorul a torkom. Igen, Charlie nagyon hiányzik. Olyan jól összedolgoztunk egy párszor. És ahogy megfogadtam, soha többé egy embert sem engedek közel magamhoz. Sokat töprengtem azon, hogy mi lenne most, ha úgy dönt, hogy hozzánk csatlakozik. Vajon fel tudta volna venni a mi életritmusunkat, vagy netán nomádként élt volna... Nem. Biztos, hogy ő sem bántott volna senkit, hisz emberként is mások biztonságát tette előtérbe. Bár, heves természete volt, de nagyon tiszta és jó lelkű.

Remélem, hogy az ügyvéddel minden simán megy majd, és Bellával egyeztetek pár dolgot. Sőt megígértem neki, hogy valamilyen módon információt szerzek neki az édesanyjáról, és ha minden igaz a kistestvérkéjéről.

Persze a szokásos fejetlenség vár a kórházban. Még átöltözni alig hagynak, már is öt beteg közül válogathatok. A sürgősségire már le sem merek menni, olyan mintha bérletet váltott volna mindenki. Bár érthető, hisz ebben a hónapban ez a kórház az ügyeletes minden szempontból. Így más szomszédos városokból is ide irányítják a betegeket.

Épp a kiválasztott betegemhez igyekeztem, mikor a folyosón utánam rohan egy nővérke.

- Dr. Cullen - kiáltott utánam. - De jó, hogy itt van - lihegett.

- Mi történt? - érdeklődtem, de meg kellett várnom, hogy levegőhöz jusson szegény.

- Kérem jöjjön segíteni, mert van egy drogos sérült, aki balesetet okozott és nagyon agresszív. Már nem bírunk vele, eléggé súlyos a sérülése. És a baleset miatt egy hatodik hónapban lévő kismamának beindult a szülés, és a hároméves kislányának koponyatörése van. Csak egy doktornő van most, mert a másik nyolcra jön - hadarta el egy szuszra, közben már igyekeztünk a sürgősségire.

Gyorsan kellett döntenem, és a sérülésektől függő sorrendbe ellátni a betegeket. Előbb, megnéztem a kismamát, és szerencsére a nyugtató hatására úgy tűnik, hogy rendben lesz, és már úton volt a szülész kolléga. Majd a kislányhoz igyekeztem, de az agresszív férfi elemében volt, a kolléganőmet erősen ellökte, aki neki esett a falnak. Ekkor közbeléptem, és már a kezembe készítettem a legerősebb nyugtatót. Az én kezemet is el akarta rántani, de nem számított rá, hogy velem nem lesz egyszerű dolga.

- Örülnék, ha együtt működne velünk, és nem okozna több felfordulást - mondtam neki, és láttam a szemén, hogy szinte gombostűfejnyi a pupillája, a szája cserepesre van kiszáradva. Biztos voltam abban, hogy kokain vagy heroinfüggő. Ráadásul, eléggé súlyosnak látszott a fejsérülése.

- Engedjenek el! - kiabálta, és megpróbált felkelni. - Nem tarthatnak itt! - erősködött.

- Dehogy nem .- mosolyogtam rá, amitől láthatólag megzavarodott. - Amíg nem beszámítható az elme állapota addig az van, amit én mondok. - Majd újra félre akart lökni, ami persze nem jött össze neki. Kezdett elegem lenni belőle, így erősen lefogtam, és beadtam neki a nyugtatót. Körülbelül, húsz másodperc múlva lenyugodott, és az adagot tekintve úgy, tizenkét órára kivontam a forgalomból. Legalább addig a drog hatása is enyhül. A kolléganőm szerencsére nem sérült meg, és már a kislánnyal tudott foglalkozni. Így visszatértem a kórlapokért, és elkezdtem immár a saját műszakomat.


Pár órával később...


Komolyan, ma nagyon sokszor kívántam, hogy bárcsak még mindig a teraszon lennék Esmével. Nem elég, hogy nyolc felé kellett szaladnom, még az ügyvéd is mondhatni, bosszantott a kétértelmű és fárasztó kérdéseivel. Végül semmibe nem tudott belekötni, bár látszott, hogy nem nagyon fért a fejébe az, hogy Charlie, miért rám hagyott mindenét. Ezen a témán, próbált egy darabig lovagolni, de kénytelen volt beérni annyival, hogy nagyon jó barátok voltunk, ami igaz de a többihez senkinek semmi köze. Nagyon megkönnyebbültem, mikor végre haza indultam. Igaz Bellával, még meg kell beszélnem pár dolgot, többek közt, hogy mi lesz a házzal, de a többi sima ügy. Már, csak Alice-szel kell elmennie a bankba, hogy nyissanak neki egy számlát, és át is tudom utalni a pénzét. Valószínű, hogy meg fog lepődni, mennyire spórolós volt Charlie, nem beszélve az életbiztosításáról. Mai egyetlen jó dolog, hogy beszéltem Rennée-vel, és még egy képet is átküldött a telefonomra a kisbabáról. Bella biztos, hogy nagyon fog örülni.



Ritka esetek egyike, hogy nyugalom várt otthon. Mindenki a szobájában volt. Mikor beléptem Esme libbent elém, és egy nagyon finom csókot kaptam.Valószínű, hogy még a ma hajnali akciónk hatása.

- Már, ezért megérte hazajönni - öleltem magamhoz, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam, egy ilyen tündéri feleség oldalán.

- Várd ki a végét - kuncogott. - Ha megtudod, hogy mit tervezek, többet el sem mész dolgozni.

- Azt hiszem, hogy mély nyomot hagyott a terasz levegőzés - nevettem el magam. - De mielőtt belefognánk, előtte beszélnem kell Bellával. Tudod, ma volt az ügyvéd, ami nem volt egyszerű, de van egy meglepetésem is neki.

- Micsoda? - csillant fel Esme szeme. - Vagy, csak rá tartozik? - húzta el a száját.

- Nem titok, de előbb neki akarom megmutatni.

- Rendben - mosolygott. - szóljak neki?

- Nem. Gyere menjünk fel hozzájuk - fogtam meg Esme kezét, és elindultunk Edward és Bella szobájába.

Mikor az ajtó elé értünk, épp kopogni akartam de Edward szólt, hogy menjünk. Aranyosak voltak, mert Edward épp Bellát próbálta lebirkózni, de nem nagyon ment neki.

- Ha gondolod segítek - ajánlottam. - Ketten, csak elbírunk vele.

- Az nem lenne valami tisztességes - nevetett Esme, és látszott, hogy Bellának drukkolt.

- Amúgy kicsim, ha van egy perced két menet közt, akkor szeretnék mutatni valamit - lengettem meg a telefonom Bella előtt. - Ahogy kimondtam, Edward egy jókora puffanással a földön kötött ki, és Bella egy pillanat alatt mellettem termett.

- Már, itt is vagyok - nézett rám kíváncsian. - Mit szeretnél mutatni? - Ekkor a kezébe adtam a telefonom, hogy meglássa a kis tesója fotóját.

- Egy darabig nézte, majd csillogó szemekkel és mosolyogva nézett fel. - Ez a kis angyalka csak nem a... kis tesóm? Honnan van ez a kép?

- Beszéltem Rennée-vel, és tegnap született meg a kishúgod. Kétezer kilencszáz grammal és ötvennégy centivel. És Leticia Nicole nevet kapta. Mindketten egészségesek és holnap haza is mehetnek. Ja, és anyud volt olyan aranyos, hogy elküldte nekem a képet, ami az után készült, hogy megszületett. - Közben, már Edward is kíváncsian szemlélte a képet Esmével, miután végre eltudta szedni Bellától a telefont.

- Köszönöm, hogy megtudtad nekem - ölelt át Bella.

- Szívesen, de ígérd meg, hogy nem szomorkodsz.

- Megpróbálom. Végül is, anyunak pont időben jött Leticia - mosolygott. - Úgy értem, hogy miattam kevesebbet szomorkodik, hisz leköti ez a csöppség.

- Lehet, hogy így van, de hidd el sosem felejt el téged.

- Tudom - mosolyodott el halványan. - Közben Rose és Alice léptek be.

- Mi is szeretnénk látni a babát - durcáskodott Rose de közben mosolygott. - Szép nevet kapott.

- Jaj, de aranyos - ámuldozott Alice, majd a következő pillanatban megmerevedett, még a telefont is kiejtette a kezéből, amit Rose gyorsan elkapott. Hosszú másodpercekig, csak bámult maga elé. Ritka, de most elégé hosszúra nyúlt a látomása. Már kezdtem aggódni, mikor végre magához tért. Abban a pillanatban Edward elkáromkodta magát.

- A Volturi. Egy óra múlva itt lesznek - nézett rám ijedten Alice

- De gyorsak voltak - morogtam. - Csak holnapra vártuk őket.

- És, már öten vannak - folytatta. - De nem ismertem fel az újabb csatlóst.

- Na, akkor méltó képen készüljünk a fogadásukra - villantak meg Jasper szemei az ajtóban. - Én megmondtam - nézett rám. - Csak egy beszólásuk lesz, vagy bármi más, én szétszedem őket. Így, hogy Jane nincs velük, könnyű prédák.

- Nyugalom. Bízzunk benne, hogy nem rossz szándékkal jönnek. Legalább is az jó jel, hogy nem mi voltunk a eredeti célja a látogatásuknak. Majd valahogy lerázzuk őket. - És ezzel inkább magamat is próbáltam nyugtatni.

Lassan mindenki szétszéledt, és a feszültséget érezni lehetett a házban. Mikor eljött az idő, mindannyian a nappaliban vártuk a vendégeinket. Öt perc várakozás után, Alice nyitott nekik ajtót, majd öt Volturi tag sétált be a nappaliba. Az ötödik tag miután bemutatkozott, mint megtudtuk, hogy Valternak hívják, és két éve van a Volturi szolgálatában. Nem tűnt olyan kimértnek, mint a többi, bár ez csak idő kérdése míg teljesen behálózzák.

- Hamar megjártátok, csak holnapra vártunk titeket - kezdtem, mert Jasper és Edward nem voltak valami nyugodtak, és nem akartam, hogy valami meggondolatlanságot mondjanak, vagy tegyenek.

- Nagyon is könnyű volt a nyomára akadni a szabálysértőnek - nevetett gúnyosan Demetri. - Egyedül is elég lettem volna. De most szeretnénk megtudni, hogy az új családtagotok, miként került hozzátok, és miért nem tudtunk eddig róla? Vagyis - nézett Bellára. - Inkább tőle szeretnénk hallani.

Bella eléggé feszülten ült, és gondolatban űzetne, hogy fél, és most, mit mondjon.

- Kicsim. Bármit mondhatsz, de azt ne felejtsd, hogy nem tudhattál arról, hogy mi vámpírok vagyunk. Ez a legfontosabb - üzentem neki vissza.

- Mit szeretnél tudni? - fordult Bella, Demetri felé.

- Azt, hogy honnan ismerted Cullenékat, és hogyan kerültél hozzájuk.

- A suliból ismertem meg őket, hisz Alice, Jasper és Edward az évfolyam társaim voltak. Eléggé jól összebarátkoztam velük, és... - De Demetri közbevágott.

- Nem sejtetted, hogy vámpírok? - És látszott, hogy nagyon vágyik valami szabálysértő válaszra.

- Mégis, honnan a fenéből tudhattam volna? - Lett egy kicsit ingerültebb Bella hangja, amin Demetri meglepődött. - Az utolsó emberi emlékem, hogy hazafelé mentem az főúton, mert lerobbant a kocsim, és egy nagy dög kamion elsodort, és annyira megsérült a fejem, hogy kómába estem, amiből soha nem keltem fel volna. Utána borzalmas kínokra és fájdalmakra emlékszem, amíg magamhoz nem tértem, immár vámpírként. Persze, utána mindent elmondtak.

- És ki változtatott át? - jött az újabb kérdés.

- Mintha nem tudnád - felelt Edward, egy kissé ironikusan. - Te is tudod, hogy csak Carlisle tudja biztonsággal megcsinálni. És azt is tudod, hogy mi a képességem, így már tudok válaszolni neked, hogy semmilyen szabálysértést nem követtünk el, és tudtommal nem kell a Volturi engedélye ahhoz, hogy valakit átváltoztassunk.

- Igen jól tudjátok, de nekünk az a dolgunk, hogy alaposan és körbetekintően kezeljünk minden velünk kapcsolatos dolgot, a fajtánk biztonsága érdekében.

- Ez csak természetes - mosolyogtam halványan Demetrire, és nagyon reméltem, hogy hamarosan elmennek.

- Úgy látjuk, hogy minden rendbe van, és látszólag .- nézett Bellára. - Úgy tűnik, hogy egy újabb vegetáriánussal nőt a létszámunk - fintorodott el alig láthatóan. Ja, és majdnem elfelejtettem. Aróval beszéltünk, és örömmel vendégül látna téged - nézett rám. - És elhozhatnád Bellát is, hogy megismerje. - Őszintén ettől féltem, de nem lehet élből visszautasítani, csak későbbre halasztani.

- Egyenlőre nem tervezek hosszabb utazást, mert épp egy költözés előtt állunk, de ha rendeződtek a dolgaink, akkor majd valamikor tiszteletünket tesszük nálatok.

- Rendben Carlisle, ahogy akarod. Aró türelmes, és időnk, az van bőven, de azért ne várasd sokáig. Biztos kíváncsi lesz Bellára miután ismerve a képességét mindenről tudni fog, ami itt történt - kuncogott. - Akkor, mi megyünk is - álltak fel egyszerre. - További szép napot. - Majd végre eltűntek, és lassacskán kezdett a feszültség oldódni a családomon.

.- Ugye csak rosszul hallottam, hogy Aró személyesen akar látni - esett kétségbe Bella. - Én nem akarok oda menni.

- Hidd el kicsim, hogy nekem sincs hozzá kedvem, de jobb, ha túl leszünk rajta - ültem le mellé, és megsimítottam a kezét. - Nem kell okot adni, hogy ránk szálljanak. Bár eléggé érdekes, hogy miért csak engem, és Bellát hívták - néztem kérdően Edwardra, hátha valami újat tud ezzel kapcsolatban.

- Fogalmam sincs - csóválta meg a fejét. - Majd leült velünk szemben a másik kanapéra. - Pedig egyfolytában figyeltem a gondolatait, de valószínű, hogy Aró nem kötötte az orrára. De ennek ellenére nem hagyjuk, hogy egyedül menjetek, majd valahol a közelben leszünk. Ebben, hevesen egyetértett Jasper és Emmett is.

- És gondolod, hogy Aró vagy valamelyik pincsije nem fogja megtudni? Akkor meg, majd azért lesznek bajban, hogy be akarjuk csapni őket - morgott Rose, majd ledobta magát mellém. - De én sem értek egyet azzal, hogy ketten menjetek oda. Mondjuk miért nem Aró emeli fel a kényelmes fenekét, és jön ide? Hogy fordulna fel az összes! - szitkozódott.

- Nyugalom valamit, majd csak kitalálunk, most sajnos van más dolgunk is - néztem Alice-re. - Hánykor lesz a temetés?

- Tizenegykor. Csak két napunk van addig, de már elkezdhetnénk pakolni, hogy minél hamarabb el tudjunk menni.

- Igen ez igaz, de... - Majd Bellára néztem. - Kicsim meg kéne beszélnünk, hogy mi legyen a Swan házzal. Ma beszéltem az ügyvéddel, minden rendbe van. A bankba is elmehetnétek Alice-szel, hogy nyissatok egy számlát neked.

- Nem is tudom - vonta meg a vállát. - Az még rá ér, ha elköltöztünk. A házat, meg el kéne adni vagy inkább, csak kiadni. Biztos lesz rá igény. Egy kisebb családnak, ahol egy vagy két gyerek van, pont megfelelő.

- Ez nem is rossz ötlet - gondolkodtam el. - Alice lefotózhatnád a házat, és rakj fel hirdetést.

- Oké! - csillant fel a szeme, hisz imádott szervezkedni. Az tuti, hogy az emberi foglalkozása, rendezvényszervező lenne. - Gyere Jazz... - ugrott talpra, de ahogy kinézett az ablakon, elhúzta a száját, és alább hagyott a lelkesedése. - A fenébe, hisz este van, csak reggel tudom lefotózni, ha már világos lesz. De sebaj, addig összedobom a hirdetési szöveget. - Majd el is tűnt Jasperrel a nyomában.

Lassan mindenki visszavonult a szobájába. Most adott rendesen gondolkodni valót a Volturi. Nagyon remélem, hogy semmi hátsó szándékuk nincs ezzel a meghívással, mert Rose-nak igaza volt, hogy nem ajánlatos kijátszani őket. Akár mennyire is nem akarom, de csak Bella és én fogunk menni.

Épp, hogy felértem, az emeletre, mikor Bella szaladt utánam. Eléggé kétségbe volt esve.

- Mi a baj kicsim? - fordultam hozzá.

- Csak eszembe jutott, hogy Aró a képességével egy pillanat alatt rájön, hogy én emberként mindent tudtam rólatok, és... emiatt bajba kerülhetünk. - Erre nem is gondoltam. Bella aggodalma, igaznak bizonyult, de nem akartam még jobban elszomorítani.

- Ezen még ráérünk agyalni, és szerencsére, van pár hónapunk. Addig megkeressük a megoldást, hogy miként védjük ki ezt a helyzetet - nyugtattam, vagyis csak próbáltam, hisz ez komoly problémát jelentett.

- Rendben - törődött bele, majd elvonult Edward után.

Én viszont visszamentem a dolgozószobámba, hogy összeszedjek pár dolgot, mert a kórházból ki kell lépjek, mielőtt elköltözünk. Közben egyre jobban éreztem, hogy bajban leszünk, ha nem találunk ki valamit, Aró képessége ellen. Bella akaratán kívül nagyon is ráérzett, erre a problémára. Csak remélni tudom, hogy minden rendbe lesz, és végre nyugtunk lesz mindenkitől.

Vég, és Kezdet 16.

( Carlisle szemszöge)


Amint beléptünk az autó szalonba, szó szerint Bellát húznom kellett magam után, hisz biztos voltam benne, hogy csak az én kedvemért csinálja végig. Legalábbis remélem, hogy sikerül minden gond nélkül a mai nap. Elkezdtük körbe járni, a szebbnél szebb kocsikat, és végre Bella se vágott már világ fájdalmas arcot. Látszott, hogy kezd tetszeni neki a dolog.

- Melyik tetszene? - érdeklődtem. - Bár, már láttam, hogy egy eladó, ahogy szokták, kezdett lassan támadásba lendülni, mint egy keselyű, hisz végre betévedt egy kuncsaft.

- Nem is tudom - nézett körbe Bella, és bizonyára nehéz döntés előtt állt. - Talán, ez - érintett meg egy kisebb ötajtóst. - Csak feketében jobb lenne. De én nem is értek hozzá - fintorodott el. - Legfeljebb külsőre tudok választani. A többihez te jobban értesz. Én azt sem tudom, hogy eszik, vagy isszák ezeket - mutatott a tájékoztatóra, melyen mindenféle adatok, és extrák fel voltak sorolva.

Csak elmosolyodtam. - Rendben. Akkor te a külső alapján választasz, hisz te fogsz vele menni, én meg műszakilag figyelek, és a kettőből majd csak összehozunk valamit - ajánlottam, közben odaért az eladó és valami hihetetlen műmosolyt produkált az arcára.

- Üdvözlöm önöket! Segíthetek valamiben? - próbálkozott, erre Bella egyre szorosabban bújt hozzám.

- Ajjaj, ez most mi a fenének jött ide? - mormolta bele a nyakamba. - Eddig nem volt semmi bajom.

- Nyugalom mindjárt lerázom - súgtam vissza Bellának.

- Köszönjük, de egyelőre, csak nézelődnénk - hárítottam. - Majd szólunk, ha szükség lesz a segítségére. - Közben Bella a kocsit kezdte újra nézegetni, de pár pillanat múlva az orra elé kapta a kezét, és visszabújt hozzám.

- Óh, csak nem rosszul van hölgyem? - érdeklődött az eladó, látva Bella reakcióját. Hirtelen nem jutott más eszembe, csak a legkézenfekvőbb füllentés.

- Semmi baj, csak érzékeny az illatokra, mert a harmadik hónapban van - vágtam rá azonnal.

- Hogy mi? - motyogta bele a fülembe Bella. - Ezt meg hogyan tudtad kitalálni? - És hogy nyomatékot adjon a nem tetszésének, jól megszorította a kezem, amin csak mosolyogtam, mert még mindig ott lebzselt az eladó.

- Akkor gratulálok a babához, és csak szóljanak, ha kellek. - Majd végre odébb állt.

- Ne haragudj, de jobb nem jutott eszembe - kuncogtam, látva Bella enyhén bosszús arcát. - Vagy talán, jobb lett volna ha közlöm vele, hogy egy alig féléves újszülött vámpír vagy, aki szívesen elfogyasztaná ebédre? - Ezen Bella is csak nevetett.

- Remek, akkor most játszhatom a rosszul lévő kismamát? - húzta el a száját. - Hogy miket meg nem teszek a kedvedért? Csak a végén ránk ne sózzon egy nagy családi autót, hisz jön a baba - mosolyodott el. - De legalább, végre elment. Már azt hittem, hogy itt ragad a nyakunkon.

Jót nevettünk, majd húsz perc után végre úgy tűnt, hogy meglesz a kiszemelt kocsi. Bellának külsőre tetszett, és nekem se volt semmi kivetnivalóm, a műszaki részét illetően. Bella, csak az ára miatt volt kiakadva.

- Te jó ég! - szentségelt. - Ez nagyon drága, tizenhétezer ötszáz dollár - csóválta a fejét.

- Ez még nem annyira vészes - nyugtattam. - Rose, piros nyitott sportkocsija dupla ennyibe került. - Ráadásul sokkal több extra van benne, mint Edward kocsijában.

- Szóval azt mondod, hogy irigykedni fog ? - csillant fel gonoszul Bella szeme.

- Ha nem is lesz irigy, de tetszeni fog neki, mert úgy tudom, hogy már ő is egy BMW-re akarja lecserélni a Volvóját. Így megelőzted, és az arckifejezésük minden pénzt megér.

- Na jó. Meggyőztél - adta meg magát. - Gyorsan intézz el mindent, mert már friss levegőre vágyom - fintorodott el.

- Rendben kicsim - öleltem magamhoz. - Nagyon büszke vagyok rád, hogy ennyire jól bírod.

Ahogy Bella kérte, igyekeztem minél hamarabb túl lenni a formaságokon. Egy óra múlva, már az új kocsival hajtottunk ki a szalon udvarából. Láthatólag Bella élvezte a vezetést és, hogy immár a magáénak tudhatja az autót. Végül is, minden szempontból jó vásárt csináltunk. Fekete a kocsi, amilyet szeretett volna Bella, és tényleg sok mindent tud.

- Képzeld, az eladó meg akart dumálni, hogy vegyük meg részletre.

- És az miért jó nekik? - csodálkozott Bella.

- Mert a részletekből, nekik is leesik valamennyi százalék. Ha mondjuk azt választod, hogy tizenöt évig fizeted a törlesztést, akkor az eredeti ára már nem ennyi lenne, hanem mondjuk húszezer dollár. Látszott szegény eladón, hogy nehéz lesz feldolgoznia ezt a lelki traumát, hogy nem hagytam magam - nevettem el magam.

- Akkor mennyire rosszul lenne, ha tudná, hogy meg sem érezte a bankszámlád, ezt a kis összeget - húzta el a száját mosolyogva, és egy kicsit erősebben nyomta meg a kis összeg kifejezést.

- Amúgy, öt év garancia is van a kocsidra - tereltem a szót, direkt figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzését.

- Az jó - sóhajtott alig hallhatóan.

- Mi a baj? - néztem rá, mert elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

- Semmi, csak eddig eléggé tartalmas volt a napunk. Nem gondolod?

- Pontosan mire gondolsz? - ugrattam.

- Nem elég, hogy minden erőmet össze kell szednem, hogy ne veszítsem el a fejem, ráadásul lett egy kocsim. - Majd sejtelmes mosollyal rám sandított. - Nem beszélve arról, hogy még kismama is lettem, aki a harmadik hónapban van. Na ehhez Edward mit szólna? - nevette el magát. - De az igazat megvallva - komolyodott el az arca egy pillanatra. - Tényleg nem volt annyira szörnyű, mint ahogyan azt gondoltam. A vérminta, sokkal pokolibb volt.

- Igen, mert ha belegondolsz, akkor az emberek olyanok, mint egy tartály, és a vér bennük van. Tegnap viszont, csak a nyers vért érezted, ami nem volt úgy mondd becsomagolva. És ezért voltam biztos benne, hogy a tegnapi nap után, ez már könnyebb lesz neked.- Majd elmosolyodtam. - De nézd a jó oldalát. Végül is, eddig nem unatkoztunk, és még nincs vége - mosolyogtam rá sejtelmesen. - Edwardnak, nem kell mindenről tudnia, még a végén megint hülyeségeket gondolna. - Sajnos, egy kicsit még mindig bosszantott a múltkori ostoba képzelgése.

- Remek! Akkor még mit terveztél nekem? - sóhajtott, de a nézéséből kiolvastam, hogy talán egy napra, ennyi elég volt.

- Semmi különöset. Most visszakocsikázunk a parkolóba, és megyünk sétálni. - Bella nem szólt semmit, csak halványan mosolygott, amit beleegyezésnek vettem.

- Őszintén megvallva, a furgonom után, ezt csukott szemmel is el tudnám vezetni - lelkendezett. - Erre nem mondtam semmit, csak elmosolyodtam.

Mikor leparkoltunk, én ki akartam szállni, de Bella nem igazán akart.

- Mi a tétovázásod oka? - néztem rá, és úgy tűnt, hogy nagyon elgondolkodott valamin.

- Semmi - legyintett. - Csak eszembe jutott valami... de mindegy - nézett a távolba, és volt egy olyan érzésem, ha semmiség lenne, akkor eszébe sem jut. Így nem akartam annyiba hagyni a dolgot.

- Én a semmire is kíváncsi vagyok - simítottam meg a karját, amin elmosolyodott. - És tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

- Tudom, csak nem akarlak minden aprósággal fárasztani.

- Ígérem, ha már unlak, akkor szólok. Jó? - nevettem el magam, hisz ez sosem fog bekövetkezni. Végre van egy lányom, akinek szüksége van rám. Ezt semmiért nem adnám fel.

- Rendben - mosolyodott el halványan, de a szeme szomorú lett. - Az jutott eszembe, hogy hamarosan megszületik a kis tesóm. Tudom, hogy sosem találkozhatok vele, de jó lenne tudni róluk. És, hogy húgom, vagy öcsém lesz e...

- Csak egy telefon, és megtudok neked mindent - nyugtattam, és egy röpke fejszámolásba kezdtem. Rennée akkor volt a harmadik hónapban, mikor eljátszottuk Bella halálát. Most Bella hamarosan fél éve vámpír, az azt jeleni, hogy három meg hat... - néztem Bellára aki csak figyelte mit csinálok. - Igen ha jól számoltam akkor Rennée még ennek a hónapnak a vége felé megszül.

- És, hogyan tudsz infókat szerezni? - aggódott Bella.

- Egyszerűen felhívom Rennée-t. Hisz ő nekem elmondta, hogy babát vár, így nem lesz gyanús, ha érdeklődök, mert orvosként is megtehetem.

- Ez igaz - mosolygott. - Megtennéd, hogy... - Majdnem fejezte be.

- Ha ettől jobban érzed magad, akkor szívesen megtudok mindent. - De most már gyerünk sétálni - tuszkoltam ki az autóból.

- Jól van, jól van - nevetett. - Megyek már, és köszi.

A városi séta, nagyon kellemesen alakult. Bellát, csak kétszer kellett visszatartanom, nehogy elveszítse a fejét, de egyáltalán nem kellett megerőltetnem magam. Saját magát, már remekül kontrollálja. Minden szempontból tökéletesen alakult a napunk, hisz Bella már mondhatni kilencvenkilenc százalékban megbízható volt, és végre beszélgethettünk, anélkül, hogy valaki megzavarna. Sajnos Edward rossz szokása, hogy mindig valami ürüggyel megzavart minket, és ezt a rossz szokását, már régebben is kamatoztatta, mikor Bella még ember volt. Olyan, mintha féltené tőlem, vagy tényleg féltékeny lenne. Vagy csak szimplán ki szeretné Bellát sajátítani, ami eddig nem sikerült, és elnézve Bella ragaszkodását az új apjához, remélem, hogy így is marad. Bár, Edward legszívesebben vitrinbe zárná szegényt , amit úgy sem hagynánk. Jó volt nézni Bellát, hogy a saját magával vívott csaták ellenére, élvezi a városi nyüzsgést. Ahogy haladtunk, épp egy esküvői ruhakölcsönző előtt kellett megint kissé visszatartanom, hogy ne lóduljon meg egy idősebb úr után. Szerencsére pár pillanatig tartott a vörös köd, és utána már újra rendben volt.
Két menyasszonyi ruha is nagyon tetszett, mert az egyiket Esmén tudnám elképzelni, hisz már eljátszottam a gondolattal, hogy újra feleségül venném, és őszintén ránk férne egy második nászút. A másik pedig Bellán kifejezetten jól állna, ismerve a visszafogott stílusát. Ebben, ha Edward meglátná, szinte biztos, hogy nem vitrinbe, hanem széfbe zárná őt.

- Csak azt ne mondd, hogy most vesszük meg az esküvői ruhámat is - forgatta meg a szemeit, társítva egy mosollyal. - Különben is, nem azt mondtad, hogy meggondolod, hogy egyáltalán rábólints a házasságunkra?

- Igen azt mondtam - húztam össze a szememet, de végül nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. - De inkább ezt a döntést rád bízom, és remélem, hogy Edwardot egy kicsit megneveled. Amúgy, az a ruha - mutattam a szolidabbik darabra. - Nagyon jól állna neked.

- Nem is tudom... - szemlélte meg jobban. - Bár, eddig te vagy az első, aki ráérzett a stílusomra. Képzeld csak Alice-t, hogy néha miket sózna rám, ha nem tiltakoznék kézzel, lábbal.

- Igen tudom, nem kell Alice-t bemutatni. Néha, mikor vesz nekem nyakkendőt, vagy egy inget, akkor is túlzásokba esik . Ezek után bele sem merek gondolni, hogy milyen lehet, mikor Rosalie-val beszabadulnak egy plázába - ingattam meg a fejem. - Bár, sejtem, mert Esme is szeret vásárolni, de ha már ő is keresi néha a kifogásokat, hogy ne kelljen velük mennie, akkor képzelheted. - Bella, csak kuncogott, hisz ő már nem egyszer kijelentette, hogy nem hajlandó boltról, boltra mászkálni velük, amiért Alice, mindig fancsali képet vág. Még kihasználva, hogy Bella a ruhák szemlélésével van elfoglalva, gyorsan írtam egy rövid üzenetet Jaspernek, hogy hazamehet, és köszönöm neki, a készenlétet.

- Ha gondolod, lassan hazamehetünk - ajánlottam Bellának, aki heves egyetértéssel jelezte, hogy tetszik neki az ötlet.

- Mit szólná, egy kis autóversenyhez hazafelé - nézett rám reménykedve.

- Benne vagyok, de csak lakott területen kívül - egyeztem bele.

- Rendben, én is így gondoltam. Hú, nagyon kíváncsi leszek a képükre - ugrándozott örömében.

- Arra én is. Nos, akkor nem is volt olyan rossz ötlet tőlem, az autóvásárlás. Igazam van?

- Na jó - sandított rám. - Egye fene, jó ötlet volt.

Nem sokra rá, már visszaértünk a parkolóba, és ki, ki a saját kocsijába ült be. Innentől kezdve, már csak gondolatban kommunikáltunk egymással. Amint kiértünk az országútra, Bella nem sokat vacakolt, és szerintem csak a gázpedált nyomta. Nem igazán akartam lemaradni, így én is rendesen meghajtottam a kocsimat. Bellával, néhányszor ugrattuk egymást, de jókedvűen kanyarodtunk rá a házunkhoz vezető betonútra. Mind a ketten izgatottan vártuk a reakciókat. Én, legfőképp Edwardra leszek kíváncsi. Visszagondolva, a mai nap nagyon kellemesre sikerült, és öröm látni, hogy valahol Bella nagyon büszke magára, hogy ilyen remekül helytállt.

Vég, és Kezdet 18.

 (Bella szemszöge)


Már kezdtem pánikba esni. Csak az nyugtatott, hogy bármelyik pillanatban itt lesznek a többiek.

- Azt hiszem, hogy már sejtem kik ezek - suttogta Edward. - A Volturi küldöttei. Azért volt ismerős a szaguk.

- És, mit akarhatnak? - suttogtam, és érezhető volt a pánik a hangomba. - Miattunk jöttek ide?

- Azt, nem hiszem - töprengett Edward. - Akkor Alice látta volna. Valamiért erre van dolguk, de közben biztos, hogy hozzánk is benéznek, ha már itt vannak.

- Ez nem valami biztató - sóhajtottam. Hisz Cullenék egyik találkozása sem volt kellemes élmény a Volturival, legalábbis amit eddig meséltek. Jobb őket elkerülni, mert nem egy életbiztosítás összeakadni velük.

Mire ezt végig gondoltam, már a családom többi tagja is megérkezett. Edward mellé lépett Carlisle, Emmett és Jasper. És mi lányok, hátrébb álltunk, és úgy vártuk az idegenek felbukkanását.

- Miután szóltál Jaspernek, utána rögtön volt egy látomásom, és ezek a Volturi csicskásai. De nem miattunk vannak itt - nyugtatott Alice, látva, hogy megrémültem.

- Akkor, hogyhogy épp ide tévedtek?

- Azt nem tudom, de valószínű, hogy a szokásos ellenőrzés egy szabályszegés miatt. - Majd Alice tekintete, újra elhomályosodott.

- Mit láttál kicsim? - tudakolta Carlisle, miután Alice újra magához tért.

- Egy perc, és itt vannak, de valakit likvidálniuk kell, mert Port Angelesben egy nomád kiírtott egy egész családot, és közben tudják, hogy mi itt élünk, és kíváncsiak az új illatforrásra. Biztos Bellát érzik.

- Ez különös... - tűnődött el Carlisle. - Semmi ilyet nem hallottunk, pedig az efféle hírek gyorsan terjednek. A Volturi honnan szerzett tudomást ilyen gyorsan? Ráadásul fura, hogy Jane nincs velük, hisz ő imádja az ilyen ítéleteket végrehajtani.

- Lehet, hogy szabadságot vett ki - kuncogott Emmett. - Nem is vágyom rá, hogy találkozzak vele - borzongott meg, pedig Emmett nem félt semmitől.

- Miért? Ő kicsoda?- néztem értetlenül a többiekre.

- Majd később elmesélem, de már itt is vannak - fordult Alice a fák irányában, és mindegyikünk így tett.

Lassan, négy férfialak bontakozott ki a fák közül. Fekete hosszú kabát volt rajtuk, melynek a felső része, szinte az orrukig elfedte az arcukat. Már messziről észrevehető volt a hímzés a kabátjukon. Egy nagy V- betű, mely valószínű a Volturi nevet képviseli. A Volturiról, csak annyit ismeretem van, amennyit Carlisle elmondásából tudok, mikor kómában voltam. De úgy érzem, hogy Carlisle is igyekszik bármiféle találkozást elkerülni velük, vagy legalábbis hamar túl lenni rajta.

- Még hogy, ne keltsünk feltűnést - motyogtam. - Ilyen cuccban, még egy hullarészeg hajléktalan is utánuk néz. Pont ők hangoztatják, hogy úgy kell élnünk, mintha nem is léteznénk.

Az iménti megjegyzésemre, mindenki elmosolyodott, ezzel igazat adva. Közben elértek hozzánk, és miután pár lépésre megálltak a családunk férfitagjaitól, szinte egyszerre fedték fel az arcukat. Hát, ahhoz képest, hogy a vámpírok szépek, róluk nem ez jutott eszembe. Már a vérvörös szemük is eléggé visszataszító látvány volt. Nem hogy a kinézetük. Az egyik volt akkora darab, mint Emmett, de olyan ábrázata volt, mint Quasimodónak, csak jobb kiadásban. A másik három, meg olyan fejet vágott, mintha a világ összes fájdalmát éreznék. Az egyik eléggé alacsony, és egy másodikos gimnazista fiúnak felelt meg a kinézete. A másik kettő átlagosan néztek ki.

Az egyik közelebb lépett Carlisle-hoz, és a kezét nyújtotta.

- Üdvözöllek Carlisle! - mondta egy kicsit ironikusan. - Régen nem találkoztunk. Látom, azóta bővült a Cullen család - jegyezte meg, és eléggé szemügyre vett, amivel azt érte el, hogy Edward figyelmeztetőleg felmordult.

Carlisle, mint egy jól nevelt angol úriember, viszonozta a kézfogást.

- Nektek is szép napot. Mi járatban erre a Volturi? - tudakolta a lényeget, és figyelmen kívül hagyva, a rám tett megjegyzést.

- Épp Port Angelesbe tartunk, és... - Majd elmosolyodott. - Minek is mondjam, hisz Alice úgy is tudja. Nem igaz? - nevetett Alice-re. - Jasper hang nélkül, de hasonló testi reakciót produkált, mint Edward.

- Akkor, nem is tartunk fel titeket - ajánlotta Carlisle, és szerette volna minél hamarabb, a háta mögött tudni ezt a találkozást.

- Rendben - egyezett bele az idegen. - De ha nem bánod, akkor visszafelé, tiszteletünket tennénk nálatok, hogy megismerjük fajtánk újdonsült tagját. Aró biztos örülne a híreknek. Az csak jó, ha egyre többen vagyunk.

- Hogyne, bármikor szívesen látunk titeket - felelt Carlisle. - Mikorra vagytok várhatóak?

- Úgy két nap, de a kis Alice biztosan tudni fogja - mosolygott az említettre, ami inkább vicsorgásra jobban hasonlított, majd biccentettek, és ahogy feltűntek, úgy egy perc múlva, már sehol nem voltak.

- Még,hogy kíváncsiak - rúgott Jasper egy vékonyabb fába mérgébe, ami reccsenve kettétört. - Ha még egyszer így néz Alice-re, széttépem. - Villantak dühösen a már teljesen fekete szemei. Látod! - fordult Carlisle-hoz. - Majd meg eszi a fene őket, hogy ennyien vagyunk, hát még most, hogy Bella is velünk van. Nagyon el vannak szállva maguktól, azt hiszik, hogy azért mert ők hatalom éhesek, akkor mások is azok. Kérlek - nézett esedezve Carlisle-ra. - Tegyük el mind a négyüket láb alól. Mire a nagyfőnök észre venné, már el is költöztünk.

Carlisle, csak mosolygott Jasper kitörésén, ráadásul szinte mindenki egyszerre bólintott, hogy támogatja az ötletet. - Most az egyszer egyetértek, de csak az tart vissza, hogy akkor mi sem lennénk különbek náluk - nyugtatta Jaspert.

- Tudom, hogy igazad van, csak olyan jó volt eljátszani a gondolattal, hogy épp kitekerem a nyakukat - sóhajtott Jasper vágyakozva, majd Alice-t ölelte magához.

- Na, ennyit a kis kiruccanásunkról - kuncogott Edward. - Inkább folytassuk a szobánkba. Mit szólsz?

- Rendben. Benne vagyok - súgtam neki, csak előbb elárulná valaki, hogy ki az a Jane? - néztem a többiekre.

- Hidd el jobb, ha nem ismered meg - sóhajtott Esme. - Az egy törpe, egoista, gonosz vámpírlány, akit Aró változtatott át tizenhat évesen. Az ikertestvérét az előbb láthattad. A nagydarab mellett állt. Mellesleg, őt is Aró változtatta át - fintorodott el egy pillanatra. - Szegények, hisz még gyerekek voltak. De visszatérve Jane-re, ő folyton vissza él a képességével, és akkor is használja, ha nincs rá szükség. Valószínű, hogy ezzel akarja félelmetesnek mutatni magát, hogy amiért ő olyan kicsi és kislányos külsejű. Ráadásul Aró támogatását, és bizalmát élvezi, amiért még inkább beképzelt.

- Miért, milyen képessége van? - Bár, ezek után bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet, ha még a családom is félve beszél róla.

- Úgy meg tud kínozni, hogy a földön fetrengsz a fájdalomtól, de közben hozzád sem ér. Az elmédbe tud belehatolni, és így olyan érzésed van, mintha átélnéd azokat a kínokat - borzongott meg Esme is.

- Ezek után, tényleg nem vagyok rá kíváncsi - bújtam oda Edwardhoz. - Remélem, hogy egyikőtöket sem bántott - néztem körbe.

- De igen - sóhajtott Carlisle. - Rose és Esme kivételével, már mindegyikünkön használta a képességét.

- Micsoda?! - kapkodtam levegő után. - Miért csinálta? Hisz ti, sosem adtatok okot rá, hogy ... - Majd nem fejeztem be, mert képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörténhetett.

- Ha olyan a kedvük, akkor ok sem kell rá - csóválta meg a fejét Alice. - Aró nem nagyon tudja lenyelni a békát, hogy Edward, Jasper és és, nem vagyunk hajlandóak csatlakozni hozzájuk a képességeinkkel. Emmettet, meg azért kínozta meg, mert Rosalie-t védte Dimitritől, aki egy nagydarab nyalizó testőr szerepét tölti be Aró mellett.

- Azért jól oda csaptam neki - vigyorgott elégedetten Emmett.

- És téged miért bántott? - néztem ijedten Carlisle-ra.

- Mert nem tudták elviselni, hogy semmivel nem bírtak rávenni a hagyományos étkezésre. És akár mennyire próbálkoztak, nem tudták a családot szétszedni. Féltékenyek, dühösek, és irigyek az összetartozásunkra és arra, hogy ekkora az önuralmunk. Az meg pláne zavarja őket, hogy immár nyolcan vagyunk - mosolyodott el halványan. - A múltkor nagyon is rátapintottál a lényegre velük kapcsolatban. Pedig, csak hallásból tudsz pár dolgot róluk.

- És nagyon is jól érzed, hogy tartanak, és tisztelnek minket de ezt soha nem fogják bevallani, még saját maguknak sem - fűzte hozzá Jasper, és úgy tűnt, hogy mindenki egyetért. - Egy kicsit kiakadtam, és rágódtam a hallottakon, majd lassan mindenki vissza indult hazafelé, kivéve Alice-t és Jaspert. A szemüket elnézve, biztos, hogy vadászni mentek, ami rájuk fér. Én, Edward mellett sétáltam nem messze tőlünk, Carlisle és Esme andalogtak kézen fogva. Kicsit előrébb Emmett és Rose jártak. Emmett épp valamit belesúgott Rose fülébe, amit nem hallottunk, de Emmettet ismerve úgy tűnik, hogy kihúzta a gyufát, mert Rose lekevert neki egy akkora taslit, hogy tuti öt kilométeren belül hallani lehetett a csattanást. Ez némileg feldobta a hangulatom, és persze, hogy egy szerető család vesz körül.

- Aú! Rose, most ezt miért kaptam? - simogatta a pofikáját Emmett, bár nem mintha fájt volna neki.

- Na szerinted? - állt meg előtte, csípőre tett kézzel. - Legközelebb meggondolod magad te... - de nem tudta befejezni, mert Emmett felkapta.

- Meg állj asszonykám! Megnevellek, ha ezt akarod. - dörmögte, majd Rose sikkantása, és Emmett öblös nevetése egyre halkult, ahogy távolodtak. Carlisle és Esme, már nem is figyeltek oda a civakodásukra. Bizonyára, már hozzászoktak a lendületes házasságukhoz.

- Ez a nap nem volt semmi - dünnyögtem magamba, és ahogy körbe néztem, már besötétedett. Visszagondolva a mai napomra, valóban eléggé tartalmasra sikeredett. Edward magához húzott, ami megnyugtató és kellemes volt. - Most ezek tényleg visszajönnek? - néztem a kedvesemre kétségbeesve.

- Biztos - húzta el a száját. - Sajnos mindig betartják azt, amit mondanak. De jobb lesz túl lenni rajta. És ne aggódj, nem lesz semmi baj. - nyugtatott.

Közben visszaértünk a Cullen házba. Épp beértük Esmééket az ajtóba. Carlisle udvariasan előre engedett, rá két pillanattal később Rose és Emmett, immár teljesen nagy békével közöttük futottak be. Mindenki visszavonult a szobájába. Remélhetőleg végre nyugodtan lehetünk együtt Edwarddal, bár a Volturi látogatása, kissé nyugtalanított, de tudom nem hagynák, hogy bajom essen.

- Nyugalom, most ne rágódj a Volturin - nyugtatott Edward, mert biztos látta rajtam, hogy eléggé feszült vagyok. Mellém bújt az ágyra, és birtokba vette az ajkaimat. Egy pillanat alatt elfeledkeztem mindenről a karjaiban.

Kicsit hevesebben viszonoztam a csókot, de úgy tűnt, hogy Edwardot egyáltalán nem zavarja. Lassacskán, már minden ruha lekerült rólunk, és egyre inkább szenvedélyesebbek lettünk. Annak ellenére, hogy mind a ketten egyetértettünk abban, hogy minden fajta intimitással várunk a nászéjszakáig, épp az ellenkezőjére készültünk. Bár érthető, hisz erre már mindketten nagyon vágytunk. Edward oldalt feküdt mellettem, így az egyik kezével épp végig simított a nyakamtól egészen a hasamig, ami hihetetlenül kellemes érzéssel járt át. Már eléggé éreztem, az egyre növekvő vágyát, mely neki feszült a combomnak. Kicsit bűntudatom lett, hogy nem vagyunk képesek várni a nagy napig, így mikor Edward keze rásiklott a bugyimon keresztül, a legérzékenyebb pontomra, ami egy jóleső sóhajt hozott elő bennem, elvettem a kezét és finoman megszakítottam a csókot.

- Nem azt tervezzük, hogy várunk ezzel a nászéjszakáig? - nyögtem alig suttogva, és olyan érzésem volt, hogy saját magamnak is hazudok, hisz őrülten vágytam a kedvesem kényeztetésére. Legszívesebben visszatettem volna a kezét, hogy folytassa.

- Biztos, hogy várni akarunk? - nyögte vágytól elfúló hangon, majd a keze újra megindult a nyakamtól, a vállamon át a hátam közepéig, hogy megszabadítson a melltartómtól. És miután leszedte rólam a melleimet borította be csókokkal.

- Nem... nem akarok várni - húztam vissza magamhoz és rátapadtam az ajkaira. - Közben a kezem rásiklott a férfiasságára, amivel azt értem el, hogy azonnal, vagy húsz centit lecsúszott a keze, immár a bugyimon belül és máris ott folytatta a testem kényeztetését, ahol abbahagyta. Pár pillanat múlva, remegve áradt szét a testemben a gyönyör, amit Edward gyengéd ujjai okoztak. Már, ő sem állt messze a beteljesüléstől, hisz egyre intenzívebben foglalatoskodott a kezem a teste legérzékenyebb pontján, amint sikeresen leküzdöttem a makacs gumírozást. Majd mikor már tényleg pillanatok választották el a gyönyörtől, volt annyi tartása, hogy finoman elvette a kezem, és gyengéden fölém gördült, egy pillanat alatt megszabadult az alsójától, majd a óvatosan befurakodott a combjaim közé, elegánsan félrehúzva az alsómat, és lassan lágyan egybeforrasztotta a testünket. Fura, de nagyon kellemes érzés járt át, hisz vártam némi fájdalomra, hisz minden szempontból ez az első együttlétem. De ehelyett ahogy Edward férfiassága kitöltött, egy nagyon kicsi feszülést éreztem, de ahogy összhangba kerültünk, különös bizsergés járta át az egész testem. És ez csak egyre erősödött, ahogy egyre fokoztuk a tempót, és a gyönyört üldöztük, ami nem váratott sokáig, és szinte ugyan abban a pillanatban nyögtünk fel mindketten, és bújtunk egyre szorosabban egymáshoz.

Miután magunkhoz tértünk, Edward hanyatt fordult és én egyből a mellkasára hajtottam a fejem. Lágyan cirógatta a hátam, ami olyan érzést keltett, mintha a tenger lágy hullámai cirógatnának. Fogalmam sincs, hogy meddig feküdtünk csendben, majd Edward újra felém gördült, és mélyen a szemembe nézett, amitől úgy éreztem, hogy elolvadok.

- Hozzám jössz feleségül? - kérdezte váratlanul, egyből a lényegre térve. Közben az éjjeli szekrény fiókjában matatott, és a tenyerembe helyezett egy kis ékszeres dobozt. - Szólni sem tudtam, a meglepettségtől, és csak némán bólogattam, jelezve ezzel, hogy igen. Edward kinyitotta a dobozkát, és egy csoda szép, szolid eljegyzési gyűrűt vett ki belőle, majd felhúzta az ujjamra. Ha képes lennék, bizonyára sírva fakadok az örömtől. Teljesen magamhoz húztam a kedvesem, és lágy csókban forrtunk össze.
Ezt a napot soha nem fogom elfelejteni, és tudom, hogy Edwarddal a boldogságunk örökre szól. Még a reggelig hátra lévő időt nagyon kellemesen töltöttük, Edward úgy nevezte el, hogy gyakorlás a nászéjszakára edzést tartunk     .



( Carlisle szemszöge)


Nagyon remélem, hogy a Volturi látogatása gyors és kíméletes lesz. Komolyan eléggé toleráns vagyok mindenkivel, de őket akkor lássam, mikor a hátam közepét.

- Min zuhantál meg ennyire? - kaptam fel a fejem, Jasper hangjára. Hát igen, a fiaim közül ő a kedvencem. Bizonyára Alice-szel visszatértek a vadászatról.

- Semmi, csak a Volturi jár a fejembe. - Majd Jasper leült mellém a teraszra.

- Ne is emlegesd őket - morgott még mindig. - A falra mászok tőlük. Komolyan mondom, csak egy beszólásuk lesz, ami nem tetszik, és megnézhetik magukat. - Annyira ismertem már Jaspert, hogy nem a levegőbe beszél.

- Nos, bízok benne, hogy csak egy ártatlan látogatás lesz, és legalább száz évig nem látjuk őket.

- Úgy legyen - bólintott. - De én azt se bánnám, hogy ha ezer évig, nem is hallanánk róluk.

- Alice? - érdeklődtem.

- A fürdőbe - forgatta meg a szemeit. - Szerintem holnap reggelig ki sem jön onnan. Ráadásul a ház vibrál valakiktől - mosolygott és egyértelműen Edward és Bella közös szobaablaka felé mutogatott. - Így döntenem kellett, hogy vagy házon kívülre jövök, mielőtt felrobbanok ennyi romantikától. Vagy Alice után megyek, de akkor én is a fürdőbe ragadok vele együtt. - Nagyon jót mosolyogtam Jasper választékos fogalmazásán.

- Na, akkor Emmett biztosan nem hagyja szó nélkül a dolgokat. Szegények ki tudja meddig fogja ugratni őket, pedig már itt volt az ideje, hogy ráérjenek egymásra - mosolyodtam el én is, és Jasper is.

- Nem hinném, hogy rájuk figyel. Épp azon fáradoznak, hogy megtudják mennyit bír az új ágyuk. Bár, ahogy ismerem őket nem lesz hosszú életű szegény bútor - kuncogott. - Amúgy hányra mész be a kórházba - váltott témát.

- Hétre nem ártana bemennem, mert kilencre ígérte az ügyvéd, hogy jön, és lerendezünk mindent. Most már, csak tényleg a temetés lesz hátra, és költözhetünk.

- Ezt az egyet nem várom - merengett el Jasper. - Talán, Forks-ban éreztem magam a legjobban, az összes eddigi lakhelyünk közül. Hiányozni fog ez a hely.

- Nekem is - értettem egyet. - És még soká jöhetünk vissza.

- És mi lesz a Swan házzal? - zökkentett ki a gondolataimból.

- Gondolom, el kéne adni, de majd Bellát megkérdezem, hogy mit szeretne. De miért kérdezed? - néztem Jaspere, aki nagyon elgondolkodott.

- Csak az jutott eszembe, hogy mi lenne ha Hospice házat csinálnánk belőle. Sok helyen működik, és valószínű, hogy ha ember lennék, és megtudom, hogy pár hónapom van hátra, akkor szívesebben tölteném az időmet egy kellemes helyen, mint egy kórház rideg falai között. - Nagyon meglepődtem Jasper ötletén, és jó volt hallani ilyet. De ahogy végig mondta megingatta a fejét és rám nézett. - De gondolom eléggé fura egy olyan szájából ez, aki több száz embert ölt meg.

- Jazz kérlek! - nyugtattam. - Már sokszor megbeszéltük és jó lenne, ha végre túl jutnál ezen. Már ezerszer jóvátetted az akkori... tévedéseidet.

- Tudom, csak annyira bánt. Ha akkor találkozunk, én se bántottam volna senkit, úgy ahogy Rose és Emmett. Kár, hogy csak később ismertelek meg titeket.

- Az a lényeg, hogy így alakult, és velünk vagy. A múlttal meg ne foglalkozz, csak annyit emészd magad, amennyit feltétlenül szükséges. Inkább arra gondolj, hogy véghez vittél egy szinte lehetetlen dolgot, amire szerintem más fajtánkbeli nem lenne képes.

- Ahogy azt sem tudná senki megtenni, amit te csináltál végig - mosolyodott el. És nagyon jólestek a szavai. Jasper valahogy teljesen máshogyan gondolkodott, mint a többiek. Épp ezért, nagyon szerettem vele beszélgetni, akár éjszakákon át.

- Azt hiszem megyek, és megnézem Alice nem fulladt e bele a kádba - kacsintott rám. - És te meg, ne vidd túlzásba az elmélkedést, mert jövök és felvidítalak.

- Ezt inkább bízd rám - hallottam meg Esme hangját a hátam mögött.

- Oké, már itt sem vagyok - mosolygott hamiskásan Jazz, és eltűnt. Esme hátulról átölelt, ami kellemes érzéssel töltött el, még ennyi év után is.

- Mielőtt bemész a kórházba, nem akarsz egy kicsit velem is foglalkozni? - búgta a fülembe, és a kezei lassan az ingem alá kúszott.

- Csábító ajánlat - kuncogtam, majd hátranyúltam és az ölembe húztam a kedvesem. És azonnal lecsaptam a kívánatos ajkaira és a kezem véletlenül a combjain kúszott egyre feljebb és feljebb, de Esme ijedten nézett rám.

- Ne itt. Bármelyikük kijöhet - aggódott, de a vágyat láttam bújkálni a szemeibe.

- Nem érdekel - húztam vissza magamhoz. - Különben is, szerinted a mi drága csemetéink mégis mit csinálnak - súgtam a fülibe.

- Na jó... de - motyogta, és nem hagytam szóhoz jutni.

- Itt és most azonnal akarom önt a teraszon Mrs Cullen, és semmi ellenvetést nem akarok hallani - kuncogtam.

- Azt hiszem meggyőzött Mr Cullen - csókolt bele a nyakamba, és innentől nem volt megállás. A boldogság amit éreztem ennyi gond és tragédia után, újult erővel hatott rám. Úgy érzem, hogy ez időszak után, már csak jó történhet velünk.



 (Bella szemszöge)


Már kezdtem pánikba esni. Csak az nyugtatott, hogy bármelyik pillanatban itt lesznek a többiek.

- Azt hiszem, hogy már sejtem kik ezek - suttogta Edward. - A Volturi küldöttei. Azért volt ismerős a szaguk.

- És, mit akarhatnak? - suttogtam, és érezhető volt a pánik a hangomba. - Miattunk jöttek ide?

- Azt, nem hiszem - töprengett Edward. - Akkor Alice látta volna. Valamiért erre van dolguk, de közben biztos, hogy hozzánk is benéznek, ha már itt vannak.

- Ez nem valami biztató - sóhajtottam. Hisz Cullenék egyik találkozása sem volt kellemes élmény a Volturival, legalábbis amit eddig meséltek. Jobb őket elkerülni, mert nem egy életbiztosítás összeakadni velük.

Mire ezt végig gondoltam, már a családom többi tagja is megérkezett. Edward mellé lépett Carlisle, Emmett és Jasper. És mi lányok, hátrébb álltunk, és úgy vártuk az idegenek felbukkanását.

- Miután szóltál Jaspernek, utána rögtön volt egy látomásom, és ezek a Volturi csicskásai. De nem miattunk vannak itt - nyugtatott Alice, látva, hogy megrémültem.

- Akkor, hogyhogy épp ide tévedtek?

- Azt nem tudom, de valószínű, hogy a szokásos ellenőrzés egy szabályszegés miatt. - Majd Alice tekintete, újra elhomályosodott.

- Mit láttál kicsim? - tudakolta Carlisle, miután Alice újra magához tért.

- Egy perc, és itt vannak, de valakit likvidálniuk kell, mert Port Angelesben egy nomád kiírtott egy egész családot, és közben tudják, hogy mi itt élünk, és kíváncsiak az új illatforrásra. Biztos Bellát érzik.

- Ez különös... - tűnődött el Carlisle. - Semmi ilyet nem hallottunk, pedig az efféle hírek gyorsan terjednek. A Volturi honnan szerzett tudomást ilyen gyorsan? Ráadásul fura, hogy Jane nincs velük, hisz ő imádja az ilyen ítéleteket végrehajtani.

- Lehet, hogy szabadságot vett ki - kuncogott Emmett. - Nem is vágyom rá, hogy találkozzak vele - borzongott meg, pedig Emmett nem félt semmitől.

- Miért? Ő kicsoda?- néztem értetlenül a többiekre.

- Majd később elmesélem, de már itt is vannak - fordult Alice a fák irányában, és mindegyikünk így tett.

Lassan, négy férfialak bontakozott ki a fák közül. Fekete hosszú kabát volt rajtuk, melynek a felső része, szinte az orrukig elfedte az arcukat. Már messziről észrevehető volt a hímzés a kabátjukon. Egy nagy V- betű, mely valószínű a Volturi nevet képviseli. A Volturiról, csak annyit ismeretem van, amennyit Carlisle elmondásából tudok, mikor kómában voltam. De úgy érzem, hogy Carlisle is igyekszik bármiféle találkozást elkerülni velük, vagy legalábbis hamar túl lenni rajta.

- Még hogy, ne keltsünk feltűnést - motyogtam. - Ilyen cuccban, még egy hullarészeg hajléktalan is utánuk néz. Pont ők hangoztatják, hogy úgy kell élnünk, mintha nem is léteznénk.

Az iménti megjegyzésemre, mindenki elmosolyodott, ezzel igazat adva. Közben elértek hozzánk, és miután pár lépésre megálltak a családunk férfitagjaitól, szinte egyszerre fedték fel az arcukat. Hát, ahhoz képest, hogy a vámpírok szépek, róluk nem ez jutott eszembe. Már a vérvörös szemük is eléggé visszataszító látvány volt. Nem hogy a kinézetük. Az egyik volt akkora darab, mint Emmett, de olyan ábrázata volt, mint Quasimodónak, csak jobb kiadásban. A másik három, meg olyan fejet vágott, mintha a világ összes fájdalmát éreznék. Az egyik eléggé alacsony, és egy másodikos gimnazista fiúnak felelt meg a kinézete. A másik kettő átlagosan néztek ki.

Az egyik közelebb lépett Carlisle-hoz, és a kezét nyújtotta.

- Üdvözöllek Carlisle! - mondta egy kicsit ironikusan. - Régen nem találkoztunk. Látom, azóta bővült a Cullen család - jegyezte meg, és eléggé szemügyre vett, amivel azt érte el, hogy Edward figyelmeztetőleg felmordult.

Carlisle, mint egy jól nevelt angol úriember, viszonozta a kézfogást.

- Nektek is szép napot. Mi járatban erre a Volturi? - tudakolta a lényeget, és figyelmen kívül hagyva, a rám tett megjegyzést.

- Épp Port Angelesbe tartunk, és... - Majd elmosolyodott. - Minek is mondjam, hisz Alice úgy is tudja. Nem igaz? - nevetett Alice-re. - Jasper hang nélkül, de hasonló testi reakciót produkált, mint Edward.

- Akkor, nem is tartunk fel titeket - ajánlotta Carlisle, és szerette volna minél hamarabb, a háta mögött tudni ezt a találkozást.

- Rendben - egyezett bele az idegen. - De ha nem bánod, akkor visszafelé, tiszteletünket tennénk nálatok, hogy megismerjük fajtánk újdonsült tagját. Aró biztos örülne a híreknek. Az csak jó, ha egyre többen vagyunk.

- Hogyne, bármikor szívesen látunk titeket - felelt Carlisle. - Mikorra vagytok várhatóak?

- Úgy két nap, de a kis Alice biztosan tudni fogja - mosolygott az említettre, ami inkább vicsorgásra jobban hasonlított, majd biccentettek, és ahogy feltűntek, úgy egy perc múlva, már sehol nem voltak.

- Még,hogy kíváncsiak - rúgott Jasper egy vékonyabb fába mérgébe, ami reccsenve kettétört. - Ha még egyszer így néz Alice-re, széttépem. - Villantak dühösen a már teljesen fekete szemei. Látod! - fordult Carlisle-hoz. - Majd meg eszi a fene őket, hogy ennyien vagyunk, hát még most, hogy Bella is velünk van. Nagyon el vannak szállva maguktól, azt hiszik, hogy azért mert ők hatalom éhesek, akkor mások is azok. Kérlek - nézett esedezve Carlisle-ra. - Tegyük el mind a négyüket láb alól. Mire a nagyfőnök észre venné, már el is költöztünk.

Carlisle, csak mosolygott Jasper kitörésén, ráadásul szinte mindenki egyszerre bólintott, hogy támogatja az ötletet. - Most az egyszer egyetértek, de csak az tart vissza, hogy akkor mi sem lennénk különbek náluk - nyugtatta Jaspert.

- Tudom, hogy igazad van, csak olyan jó volt eljátszani a gondolattal, hogy épp kitekerem a nyakukat - sóhajtott Jasper vágyakozva, majd Alice-t ölelte magához.

- Na, ennyit a kis kiruccanásunkról - kuncogott Edward. - Inkább folytassuk a szobánkba. Mit szólsz?

- Rendben. Benne vagyok - súgtam neki, csak előbb elárulná valaki, hogy ki az a Jane? - néztem a többiekre.

- Hidd el jobb, ha nem ismered meg - sóhajtott Esme. - Az egy törpe, egoista, gonosz vámpírlány, akit Aró változtatott át tizenhat évesen. Az ikertestvérét az előbb láthattad. A nagydarab mellett állt. Mellesleg, őt is Aró változtatta át - fintorodott el egy pillanatra. - Szegények, hisz még gyerekek voltak. De visszatérve Jane-re, ő folyton vissza él a képességével, és akkor is használja, ha nincs rá szükség. Valószínű, hogy ezzel akarja félelmetesnek mutatni magát, hogy amiért ő olyan kicsi és kislányos külsejű. Ráadásul Aró támogatását, és bizalmát élvezi, amiért még inkább beképzelt.

- Miért, milyen képessége van? - Bár, ezek után bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet, ha még a családom is félve beszél róla.

- Úgy meg tud kínozni, hogy a földön fetrengsz a fájdalomtól, de közben hozzád sem ér. Az elmédbe tud belehatolni, és így olyan érzésed van, mintha átélnéd azokat a kínokat - borzongott meg Esme is.

- Ezek után, tényleg nem vagyok rá kíváncsi - bújtam oda Edwardhoz. - Remélem, hogy egyikőtöket sem bántott - néztem körbe.

- De igen - sóhajtott Carlisle. - Rose és Esme kivételével, már mindegyikünkön használta a képességét.

- Micsoda?! - kapkodtam levegő után. - Miért csinálta? Hisz ti, sosem adtatok okot rá, hogy ... - Majd nem fejeztem be, mert képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörténhetett.

- Ha olyan a kedvük, akkor ok sem kell rá - csóválta meg a fejét Alice. - Aró nem nagyon tudja lenyelni a békát, hogy Edward, Jasper és és, nem vagyunk hajlandóak csatlakozni hozzájuk a képességeinkkel. Emmettet, meg azért kínozta meg, mert Rosalie-t védte Dimitritől, aki egy nagydarab nyalizó testőr szerepét tölti be Aró mellett.

- Azért jól oda csaptam neki - vigyorgott elégedetten Emmett.

- És téged miért bántott? - néztem ijedten Carlisle-ra.

- Mert nem tudták elviselni, hogy semmivel nem bírtak rávenni a hagyományos étkezésre. És akár mennyire próbálkoztak, nem tudták a családot szétszedni. Féltékenyek, dühösek, és irigyek az összetartozásunkra és arra, hogy ekkora az önuralmunk. Az meg pláne zavarja őket, hogy immár nyolcan vagyunk - mosolyodott el halványan. - A múltkor nagyon is rátapintottál a lényegre velük kapcsolatban. Pedig, csak hallásból tudsz pár dolgot róluk.

- És nagyon is jól érzed, hogy tartanak, és tisztelnek minket de ezt soha nem fogják bevallani, még saját maguknak sem - fűzte hozzá Jasper, és úgy tűnt, hogy mindenki egyetért. - Egy kicsit kiakadtam, és rágódtam a hallottakon, majd lassan mindenki vissza indult hazafelé, kivéve Alice-t és Jaspert. A szemüket elnézve, biztos, hogy vadászni mentek, ami rájuk fér. Én, Edward mellett sétáltam nem messze tőlünk, Carlisle és Esme andalogtak kézen fogva. Kicsit előrébb Emmett és Rose jártak. Emmett épp valamit belesúgott Rose fülébe, amit nem hallottunk, de Emmettet ismerve úgy tűnik, hogy kihúzta a gyufát, mert Rose lekevert neki egy akkora taslit, hogy tuti öt kilométeren belül hallani lehetett a csattanást. Ez némileg feldobta a hangulatom, és persze, hogy egy szerető család vesz körül.

- Aú! Rose, most ezt miért kaptam? - simogatta a pofikáját Emmett, bár nem mintha fájt volna neki.

- Na szerinted? - állt meg előtte, csípőre tett kézzel. - Legközelebb meggondolod magad te... - de nem tudta befejezni, mert Emmett felkapta.

- Meg állj asszonykám! Megnevellek, ha ezt akarod. - dörmögte, majd Rose sikkantása, és Emmett öblös nevetése egyre halkult, ahogy távolodtak. Carlisle és Esme, már nem is figyeltek oda a civakodásukra. Bizonyára, már hozzászoktak a lendületes házasságukhoz.

- Ez a nap nem volt semmi - dünnyögtem magamba, és ahogy körbe néztem, már besötétedett. Visszagondolva a mai napomra, valóban eléggé tartalmasra sikeredett. Edward magához húzott, ami megnyugtató és kellemes volt. - Most ezek tényleg visszajönnek? - néztem a kedvesemre kétségbeesve.

- Biztos - húzta el a száját. - Sajnos mindig betartják azt, amit mondanak. De jobb lesz túl lenni rajta. És ne aggódj, nem lesz semmi baj. - nyugtatott.

Közben visszaértünk a Cullen házba. Épp beértük Esmééket az ajtóba. Carlisle udvariasan előre engedett, rá két pillanattal később Rose és Emmett, immár teljesen nagy békével közöttük futottak be. Mindenki visszavonult a szobájába. Remélhetőleg végre nyugodtan lehetünk együtt Edwarddal, bár a Volturi látogatása, kissé nyugtalanított, de tudom nem hagynák, hogy bajom essen.

- Nyugalom, most ne rágódj a Volturin - nyugtatott Edward, mert biztos látta rajtam, hogy eléggé feszült vagyok. Mellém bújt az ágyra, és birtokba vette az ajkaimat. Egy pillanat alatt elfeledkeztem mindenről a karjaiban.

Kicsit hevesebben viszonoztam a csókot, de úgy tűnt, hogy Edwardot egyáltalán nem zavarja. Lassacskán, már minden ruha lekerült rólunk, és egyre inkább szenvedélyesebbek lettünk. Annak ellenére, hogy mind a ketten egyetértettünk abban, hogy minden fajta intimitással várunk a nászéjszakáig, épp az ellenkezőjére készültünk. Bár érthető, hisz erre már mindketten nagyon vágytunk. Edward oldalt feküdt mellettem, így az egyik kezével épp végig simított a nyakamtól egészen a hasamig, ami hihetetlenül kellemes érzéssel járt át. Már eléggé éreztem, az egyre növekvő vágyát, mely neki feszült a combomnak. Kicsit bűntudatom lett, hogy nem vagyunk képesek várni a nagy napig, így mikor Edward keze rásiklott a bugyimon keresztül, a legérzékenyebb pontomra, ami egy jóleső sóhajt hozott elő bennem, elvettem a kezét és finoman megszakítottam a csókot.

- Nem azt tervezzük, hogy várunk ezzel a nászéjszakáig? - nyögtem alig suttogva, és olyan érzésem volt, hogy saját magamnak is hazudok, hisz őrülten vágytam a kedvesem kényeztetésére. Legszívesebben visszatettem volna a kezét, hogy folytassa.

- Biztos, hogy várni akarunk? - nyögte vágytól elfúló hangon, majd a keze újra megindult a nyakamtól, a vállamon át a hátam közepéig, hogy megszabadítson a melltartómtól. És miután leszedte rólam a melleimet borította be csókokkal.

- Nem... nem akarok várni - húztam vissza magamhoz és rátapadtam az ajkaira. - Közben a kezem rásiklott a férfiasságára, amivel azt értem el, hogy azonnal, vagy húsz centit lecsúszott a keze, immár a bugyimon belül és máris ott folytatta a testem kényeztetését, ahol abbahagyta. Pár pillanat múlva, remegve áradt szét a testemben a gyönyör, amit Edward gyengéd ujjai okoztak. Már, ő sem állt messze a beteljesüléstől, hisz egyre intenzívebben foglalatoskodott a kezem a teste legérzékenyebb pontján, amint sikeresen leküzdöttem a makacs gumírozást. Majd mikor már tényleg pillanatok választották el a gyönyörtől, volt annyi tartása, hogy finoman elvette a kezem, és gyengéden fölém gördült, egy pillanat alatt megszabadult az alsójától, majd a óvatosan befurakodott a combjaim közé, elegánsan félrehúzva az alsómat, és lassan lágyan egybeforrasztotta a testünket. Fura, de nagyon kellemes érzés járt át, hisz vártam némi fájdalomra, hisz minden szempontból ez az első együttlétem. De ehelyett ahogy Edward férfiassága kitöltött, egy nagyon kicsi feszülést éreztem, de ahogy összhangba kerültünk, különös bizsergés járta át az egész testem. És ez csak egyre erősödött, ahogy egyre fokoztuk a tempót, és a gyönyört üldöztük, ami nem váratott sokáig, és szinte ugyan abban a pillanatban nyögtünk fel mindketten, és bújtunk egyre szorosabban egymáshoz.

Miután magunkhoz tértünk, Edward hanyatt fordult és én egyből a mellkasára hajtottam a fejem. Lágyan cirógatta a hátam, ami olyan érzést keltett, mintha a tenger lágy hullámai cirógatnának. Fogalmam sincs, hogy meddig feküdtünk csendben, majd Edward újra felém gördült, és mélyen a szemembe nézett, amitől úgy éreztem, hogy elolvadok.

- Hozzám jössz feleségül? - kérdezte váratlanul, egyből a lényegre térve. Közben az éjjeli szekrény fiókjában matatott, és a tenyerembe helyezett egy kis ékszeres dobozt. - Szólni sem tudtam, a meglepettségtől, és csak némán bólogattam, jelezve ezzel, hogy igen. Edward kinyitotta a dobozkát, és egy csoda szép, szolid eljegyzési gyűrűt vett ki belőle, majd felhúzta az ujjamra. Ha képes lennék, bizonyára sírva fakadok az örömtől. Teljesen magamhoz húztam a kedvesem, és lágy csókban forrtunk össze.
Ezt a napot soha nem fogom elfelejteni, és tudom, hogy Edwarddal a boldogságunk örökre szól. Még a reggelig hátra lévő időt nagyon kellemesen töltöttük, Edward úgy nevezte el, hogy gyakorlás a nászéjszakára edzést tartunk.



( Carlisle szemszöge)


Nagyon remélem, hogy a Volturi látogatása gyors és kíméletes lesz. Komolyan eléggé toleráns vagyok mindenkivel, de őket akkor lássam, mikor a hátam közepét.

- Min zuhantál meg ennyire? - kaptam fel a fejem, Jasper hangjára. Hát igen, a fiaim közül ő a kedvencem. Bizonyára Alice-szel visszatértek a vadászatról.

- Semmi, csak a Volturi jár a fejembe. - Majd Jasper leült mellém a teraszra.

- Ne is emlegesd őket - morgott még mindig. - A falra mászok tőlük. Komolyan mondom, csak egy beszólásuk lesz, ami nem tetszik, és megnézhetik magukat. - Annyira ismertem már Jaspert, hogy nem a levegőbe beszél.

- Nos, bízok benne, hogy csak egy ártatlan látogatás lesz, és legalább száz évig nem látjuk őket.

- Úgy legyen - bólintott. - De én azt se bánnám, hogy ha ezer évig, nem is hallanánk róluk.

- Alice? - érdeklődtem.

- A fürdőbe - forgatta meg a szemeit. - Szerintem holnap reggelig ki sem jön onnan. Ráadásul a ház vibrál valakiktől - mosolygott és egyértelműen Edward és Bella közös szobaablaka felé mutogatott. - Így döntenem kellett, hogy vagy házon kívülre jövök, mielőtt felrobbanok ennyi romantikától. Vagy Alice után megyek, de akkor én is a fürdőbe ragadok vele együtt. - Nagyon jót mosolyogtam Jasper választékos fogalmazásán.

- Na, akkor Emmett biztosan nem hagyja szó nélkül a dolgokat. Szegények ki tudja meddig fogja ugratni őket, pedig már itt volt az ideje, hogy ráérjenek egymásra - mosolyodtam el én is, és Jasper is.

- Nem hinném, hogy rájuk figyel. Épp azon fáradoznak, hogy megtudják mennyit bír az új ágyuk. Bár, ahogy ismerem őket nem lesz hosszú életű szegény bútor - kuncogott. - Amúgy hányra mész be a kórházba - váltott témát.

- Hétre nem ártana bemennem, mert kilencre ígérte az ügyvéd, hogy jön, és lerendezünk mindent. Most már, csak tényleg a temetés lesz hátra, és költözhetünk.

- Ezt az egyet nem várom - merengett el Jasper. - Talán, Forks-ban éreztem magam a legjobban, az összes eddigi lakhelyünk közül. Hiányozni fog ez a hely.

- Nekem is - értettem egyet. - És még soká jöhetünk vissza.

- És mi lesz a Swan házzal? - zökkentett ki a gondolataimból.

- Gondolom, el kéne adni, de majd Bellát megkérdezem, hogy mit szeretne. De miért kérdezed? - néztem Jaspere, aki nagyon elgondolkodott.

- Csak az jutott eszembe, hogy mi lenne ha Hospice házat csinálnánk belőle. Sok helyen működik, és valószínű, hogy ha ember lennék, és megtudom, hogy pár hónapom van hátra, akkor szívesebben tölteném az időmet egy kellemes helyen, mint egy kórház rideg falai között. - Nagyon meglepődtem Jasper ötletén, és jó volt hallani ilyet. De ahogy végig mondta megingatta a fejét és rám nézett. - De gondolom eléggé fura egy olyan szájából ez, aki több száz embert ölt meg.

- Jazz kérlek! - nyugtattam. - Már sokszor megbeszéltük és jó lenne, ha végre túl jutnál ezen. Már ezerszer jóvátetted az akkori... tévedéseidet.

- Tudom, csak annyira bánt. Ha akkor találkozunk, én se bántottam volna senkit, úgy ahogy Rose és Emmett. Kár, hogy csak később ismertelek meg titeket.

- Az a lényeg, hogy így alakult, és velünk vagy. A múlttal meg ne foglalkozz, csak annyit emészd magad, amennyit feltétlenül szükséges. Inkább arra gondolj, hogy véghez vittél egy szinte lehetetlen dolgot, amire szerintem más fajtánkbeli nem lenne képes.

- Ahogy azt sem tudná senki megtenni, amit te csináltál végig - mosolyodott el. És nagyon jólestek a szavai. Jasper valahogy teljesen máshogyan gondolkodott, mint a többiek. Épp ezért, nagyon szerettem vele beszélgetni, akár éjszakákon át.

- Azt hiszem megyek, és megnézem Alice nem fulladt e bele a kádba - kacsintott rám. - És te meg, ne vidd túlzásba az elmélkedést, mert jövök és felvidítalak.

- Ezt inkább bízd rám - hallottam meg Esme hangját a hátam mögött.

- Oké, már itt sem vagyok - mosolygott hamiskásan Jazz, és eltűnt. Esme hátulról átölelt, ami kellemes érzéssel töltött el, még ennyi év után is.

- Mielőtt bemész a kórházba, nem akarsz egy kicsit velem is foglalkozni? - búgta a fülembe, és a kezei lassan az ingem alá kúszott.

- Csábító ajánlat - kuncogtam, majd hátranyúltam és az ölembe húztam a kedvesem. És azonnal lecsaptam a kívánatos ajkaira és a kezem véletlenül a combjain kúszott egyre feljebb és feljebb, de Esme ijedten nézett rám.

- Ne itt. Bármelyikük kijöhet - aggódott, de a vágyat láttam bujkálni a szemeibe.

- Nem érdekel - húztam vissza magamhoz. - Különben is, szerinted a mi drága csemetéink mégis mit csinálnak - súgtam a fülibe.

- Na jó... de - motyogta, és nem hagytam szóhoz jutni.

- Itt és most azonnal akarom önt a teraszon Mrs Cullen, és semmi ellenvetést nem akarok hallani - kuncogtam.

- Azt hiszem meggyőzött Mr Cullen - csókolt bele a nyakamba, és innentől nem volt megállás. A boldogság amit éreztem ennyi gond és tragédia után, újult erővel hatott rám. Úgy érzem, hogy ez időszak után, már csak jó történhet velünk.