Vég és kezdet 26

( Carlisle szemszöge)



 Lassan indulásra készen vártunk a szobánkba Bellával, hogy részt vegyünk egy bálon, amit egyikünk sem akart. Ám magamba megjegyztem, hogy mindent félretéve nagyon is csinosan állt Bellán a ruha. Persze még véletlenül sem mondtam volna neki, mert még dührohamot kapna. Ezen csak mosolyogtam, hogy miért nincs nagyobb önbizalma, hisz egyszerűen gyönyörű ahogy van.  Még ebben a bozralmas jelmezben is, ahogy ő mondta az imént. A gondolataimból Bella szentségelése zökkentett ki, ahogy a tükör előtt állt és nézte magát.

 - Nem hiszem el, hogy ilyenre rá tudnak venni! - forgott körbe, hogy lássa magát mindenhol. -  Ez egy kataszrófa! Komolyan úgy nézek ki, mint a saját dédnagyanyám, az első iskolabálján. Már csak egy rizsporos paróka kéne, és elmehetnék a cirkuszba fellépni. Ha Edward így meglátna, nem hogy az esküvő maradna el, hanem a világ másik végére szaladna előlem - Dobta le magát dacosan az ágyra.

 - Kicsim, azért ennyire nem vészes a helyzet - mosolyogtam, az előbbi kiborulásán hátha megnyugtatom de a tekintete, ami egyre sötétebb volt, az ellenkezőjéről győzött meg. Így, nem is firtattam tovább a dolgot.

 - Na jó, induljunk! - állt fel Bella indulásra készen. - Legyünk túl ezen a...  cirkuszi paródián.

 - Rendben - álltam fel én is, mikor szinte berobbant az ajtó, és a rémült szobalány menekült be hozzánk, alig kapva levegőt. Bellával csodálkozva néztünk egymásra, nem értve a helyzetet. Szegény lány, úgy meg volt ijedve, hogy alig állt a lábán, és a csukott ajtónak támaszkodva görnyedt össze.

 - Mi történt? - kérdezte tőle Bella, közeledve hozzá. - Ne félj, mi nem bántunk - guggolt le mellé. - Végre egy kicsit megnyugodott, mikor ránézett Bellára, és rám felváltva.

 - Mindjárt kezdődik - suttogta remegve.

 - Mi kezdődik? - kérdeztük egyszerre tőle.

 - Hát, az - motyogta. - Amit, ti nem csináltok. Az a sok... ember... mind meghalnak perceken belül - Húzta össze magát. És a következő pillanatban minden világos lett számunkra. Kétségbeesett kiálltások, és félelemmel teli sikolyok töltötték be az épületet. Ugyan is, most zajlik a "vacsora". Amit természetesen Bellával visszautasítottunk.

Borzalmas volt hallani, ahogy az élet kiszáll azokból, a szerencséltlen emberekből. Mikor ránéztem Bellára, a szeme izzott a feketségtől, de tudtam, hogy nem a szomjúság, hanem a düh váltotta ezt ki. Visszaült az ágyra és olyan görcsösen szorította ökölbe a kezeit, hogy a szokottnál is fehérebbek lettek. Lassan mellé ültem és nyugtatólag magamhoz húztam. Az egész nem tartott tovább öt percnél, de azok a sikolyok... egy jó darabig nem felejtjük el az biztos.


Miután csend lett, csak lassan tértünk magunkhoz. Nekünk vegetáriánus vámpíroknak, ugyan olyan nehéz volt az emberek gyilkolását elfogadni, mint másnak... Szegény szobalány még percekig remegett a félelemtől, mikor újra kopogás hallatszott. A lány úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg, és rögtön úgy tett, mintha az ágyneműt igazgatná. A legnagyobb meglepetésemre Demetri nyitott be.

 - Elnézést - nézett körbe, majd a tekintete megakadt a szobalányon. - Aro, már vár titeket - fordította vissza a tekintetét ránk. - Fura volt, hisz nem gyűlölettel nézett a lányra és nem is úgy, mintha a következő áldozata lenne, hanem máshogy, mintha... nem is tudom. De az nem lehet, hogy egy Volturit valaha is érdekelne egy ember sorsa. Bellának is feltűnt, mert halványan elmosolyodott amikor figyelte, ahogy Demetri követi a tekintetével a lányt.

 - Lisa! - szólította meg a lányt, és így végre megtudtuk a nevét.

 - Igen? - nézett maga elé Lisa zavartan. - Mit parancsol?

 - Csak szeretnélek megkérni, ha itt végeztél, akkor az én lakosztályomat is rakd rendbe.

 - Igen, hogyne - hajtot fejet a lány. - Amint itt végeztem, azonnal megyek.

 - Köszönöm. - Majd Demetri rám nézett, bicentett és távozott a szobából.

 - Ez érdekes volt - dünnyögte Bella az orra alá, amit csak én hallottam. Csak egy röpke mosolyra futotta, ami egyetértésemet fejezte ki.

 - Lisa! Hagyd csak, menj nyugodtan - mosolyogtam rá.

 - Rendben - felelte, majd elindult de látszott, hogy minden porcikája remegett.

 - Próbálj megnyugodni, ha eddig nem bántottak, akkor nem is fognak - próbáltam lelket önteni bele, de úgy tűnt, sikertelenül.

 - Ez nem olyan biztos... - felelte félve, és lassan rám nézett. - Mióta itt vagyok, csak Demetri vesz emberszámba. Sosem tett egyetlen sértő megjegyzést sem - suttogta. - Már Aro is megfenyegetett, hogy hamarosan ütött az utolsó órám, és csak azért, mert tudom, hogy mik ők valójában. De mindegy...- rántotta meg a vállát. - Végül is lélekben már felkészültem rá, hogy bármikor az étlapon leszek én is. Minden egyes percem egy csoda, ami még hátra van az életemből. De most ha megbocsátotok, akkor megyek. Nem akarom az egyetlen vámpírt is magamra haragítani, aki még nem bántott - mosolyodott el halványan, majd kiment a szobából.

Lisa távozása után, kellett egy kis idő, hogy megemésszem a hallottakat. Bár nem sok időm volt, mert Bella zökkentett ki a gondolataimból.

 - Gyere menjünk - kérte, majd belémkarolt. - Mi se haragítsuk magunkra Arót.

 - Jól van kicsim, menjünk - adtam meg magam, majd elindultunk a bálra...


- Tudod mi jutott eszembe? - szólt hirtelen Bella, miközbe közeledtünk a célunk felé.

 - Mondd csak.

 - Szerintem Demetri beleszeretett Lisába. Amúgy is furán viselkedik mióta itt vagyunk. Még nekünk sem szólt be semmi bunkóságot, ismerve a stílusát. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ő is kihagyta a közös vacsit. - Csak megingattam a fejem, de be kellett látnom, hogy Bella beletrafált a közepébe. Erre már én is gondoltam, és Demetri különös viselkedése csak is azt bizonyítja, hogy  valami történik vele.

Ahogy haladtunk a díszes folyosón, egy utolsó kanyar után a nagyterem ajtaja előtt találtuk magunkat.

 - Kicsim - fordultam Bella felé. - Most tegyük félre Demetri és Lisa feltehető románcát, és koncentráljunk, hogy akadálymentesen átvészeljük az estét.

 - Úgy legyen - hajtott fejet Bella, majd lassan benyitottunk a terembe.

 A látvány megért egy misét. Tudtam, hogy milyenek az e fajta mulatságok, de most még nagyobb feneket kerítettek a dolognak. Hát igen, a Volturi testvérek sosem fogták vissza magukat, ha a fényűzésről volt szó. Bellával csak kapkodtuk a fejünket jobbra, balra de alig tudtunk körbenézni, mikor Aro bukkant fel a semmiből.

 - Na végre! - vigyorgott egy színpadiasat. - Már azt hittem, hogy eltévedtetek a házban. Sajnálhatjátok, hogy elmulassztottátok a vacsit. A mai menű, valahogy különösen ízletes volt - kuncogott, de igyekeztünk elereszteni a megjegyzést a fülünk mellett. De éreztem, hogy Bella egy kicsit szorosabban karolt belém. - Szabad egy táncra gyönyörűm? - invitálta Aro Bellát. - Szinte éreztem, hogy Bella legszivesebben a világ másik felére szaladna.

 - Óh, nagyon sajnálon - sóhajtott egyet Bella, miután összeszedte egy kicsit magát. Az első táncot Carlisle-nak ígértem, ha nem gond - mosolygott egy kissé gúnyosan.  Csak nehezen birtam ki, hogy ne mosolyogjam el magam, hisz eléggé nagy bátorság volt élből visszautasítani Arót. - Esetleg a következőt, ha megfelel - ajánlotta Bella Arónak.

 - Természetesen semmi gond - hajolt meg egy kissé Bella előtt. - Ahogy kegyed óhajtja - Majd lassan odébb állt. - Akkor a következő - szólt vissza.

 - Kicsim, nem vagy semmi - üzentem neki gondolatban, hisz jelen esetben ez volt a legbiztonságosabb módja a kommunikációnak. - Merész dolog volt így elsőre kosarat adni a nagyfőnöknek.

 - Már megszokhattad volna, hogy van egy, nem mindennapi lányod - kuncogott.

 - Nos, ha már így alakult, akkor tényleg táncolhatnál velem - húztam közelebb, majd átfogtam a derekát. Bella is átölet, majd keringőzni kezdtünk. Legalább is amiennyire Bella tánctudása engedte.

  Már jó pár perce táncoltuk, mikor Bella közelebb bújt hozzám. - Ez nem is annyira borzalmas - súgta a fülembe. - Vagy, nagyon béna vagyok?

 - Dehogy is, sőt ahhoz képest, hogy azt mondtad nem tudsz táncolni, nem is rossz - forgattam meg egy kicsit.

 - Komolyan, mintha egy kosztümös filmben lennék - dünnyögte az orra alá Bella. - Majd én is körbenéztem, és még számomra is furcsa volt, hogy ennyi vámpír közt vagyok egy bálon, akik úgy tesznek, mintha felsőbbrendűek lennének. Minket is, csak tiszteletből tűrnek meg, mert azok vagyunk akik...

 - A fenébe - morgott Bella, ami visszahozott a gondolataimból.

 - Mi a baj kicsim?

 - Vége a zenének. Én nem akarok azzal a szörnyeteggel táncolni. Kérlek menjünk innen - vált könyörgöre a hangsúlya. És mielőtt bármit felelhettem volna, Aro a semmiből termett elő, és szándékában állt betartatni Bella ígéretét.

 - Nos, kedvesem. Ha jól gondolom, akkor semmi akadálya, hogy felkérjem egy fordulóra - nyújtotta a kezét Bella felé. Szegény kicsikémen látszott, hogy menten rosszul lesz, de kelletlenül elfogadta Aro felkérését. Egy röpke pillantásában benne volt minden, amire gondolt.

 - Szabad a hölgyet lekérnem? - villantott Aro rám is egy mosolyt, ami inkább vicsorgásra hasonlított. Nehezen bólintottam, majd szép lassan visszahúzódtam a tömegből, hogy ne is lássam Bella szomorú tekintetét.

Majd, ahogy haladtam, a terem egyik vége felé, észrevettem Demetrit, ahogy az egyik ablaknál állt, és kifelé bámult. Valahogy furcsának és zaklatottnak tűnt. Kipillantottam az ablakon, és minden világos lett. Demetri épp Lisát nézte, ahogy a virágokat rendezte, a kivilágított teraszon. Amint észrevette, hogy ott vagyok, zavartan nézett rám, és nem nézett többé, az ablak felé.

Közben nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne keressem a tekintetemmel Bellát, hisz tudtam, hogy nagyon nincs ínyjére a dolog. Így próbáltam elterelni a figyelmemet, és Demetrihez fordultam.

 - Mi van veled mostanában? - néztem rá tűnődve.

 - Hogy érted? - kérdezte kissé értetlenűl.

 - Csak, mert egészen más vagy, mint régen. És te is tudod, hogy nem tegnap óta ismerjük egymást. Még, ha nem is találkozunk minden nap.

 - Nem is tudom - csóválta meg a fejét. - Úgy érzem, hogy néha elbizonytalanodom dolgokon.

 - Milyen dolgokon? - kaptam fel a fejem, hátha megtudok valami érdekeset. Meg ez a beszélgetés arra is jó , hogy legalább addig sem azon rágódom, hogy Bella mennyire szenved Aro karjai közt. - Ráadásul feltűnt, hogy nem vagy annyira ellenséges, mint ahogy megszokhattam tőled, sőt, úgy tűnt kihagytad a vacsorát is.

Demetri, csak nézett rám, és látszott, hogy nem igazán tud mit felelni. Halványan elmosolyodott, majd visszafordult az ablak felé. - Vajon fel tud rúgni egy érzés több száz éves életvitelt? - kérdezte váratlanul.

  Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek és fogalmam se volt, hogy mit feleljek. Sőt, abban sem voltam biztos, hogy értem a kérdést. Én is visszafordultam az ablakhoz, és Demetri újra, most már leplezés nélkül nézte tovább Lisát, amint a virágokkal tevékenykedett. Próbáltam összehozni a dolgokat, és csak arra jutottam, hogy Bella nagyon is ráérzett arra, hogy Demetri bizonyos érzelmeket táplál egy emberi lény iránt, és nem biztos benne, hogy eddig helyesen cselekedett e.

 - Ha igazán erős az érzés, az bármit meg tud változtatni - néztem rá halványan mosolyogva. - És nem az a lényeg, hogy eddig mit tettél, hanem az, hogy ezután mit akarsz tenni. - Majd Demetri pár pillanat hallgatás után rám nézett.

 - Nagyon nehéz ellenállni az embervérnek? - suttogta, hogy más ne hallja a számomra is megdöbbentő kérdést.

 - Hát... - akadt el a szavam. - Ha mondjuk most leállsz vele, akkor egy év múlva, már nem nehéz, de még visszaeshetsz, de két év múlva már nem is érdekelne. Főleg, ha van egy hajtó erőd, ami segít - sandítottam az ablakon át Lisára.- Tudod, mint az elvonókúra. Önuralom kérdése, és ki lehet gyógyulni belőle.

Demetri értette a célzásomat, mert elmosolyodott, majd visszafordult a táncterem felé. Komolyan mindenre számítottam, de arra nem, hogy egy több száz éves vámpírral, aki Volturi tag, arról csevegek, hogy miként tudna leállni az eddigi életvitelével, mert igazán érdeklődik egy ember iránt. A gondolataimból Bella kétségbe esett segélykiálltása szakított ki.

- Kérlek csinálj valamit, mert nem tudom mi van velem. Nem vagyok ura önmagamna - jöttek a gondolatok Bellától.

 - Nyugodj meg kicsim. Mi a baj? - kérdeztem vissza gondolatba, de választ nem kaptam, helyette fura dolog történt. Bella hangját hallottam, immár rendesen.

 - Vedd le a mocskos kezed rólam! - üvöltötte, valószínű, hogy Arónak. Gyorsítottam a tempón, és mikor odaértem, a látvány megdöbbentett.

 - Bella, épp Aro nyakát szorította, aki összegörnyedt és látszott, hogy mindenáron szabadulni akar. Bella felől fura energahullmáok jöttek, és a falak elkezdtek remegni. Repedések indultak meg a lába alól, és az egész épület rázkódott. Tisztára, mintha földrengés kezdődne. A következő pillanatba, Arót elhajította, mint egy rongybabát, aki a terem végében landolt. Erre Jane próbált meg Bellára támadni, de sikertelenűl. Hozzá sem tudott érni, és már ő is repűlt, csak a másik irányba. Csak kapkodtam a fejem, és velem együtt mindenki döbbenve nézte a nem mindennapi jelenetet. Egyre jobban kezdte az épület megsínyleni Bella... nem is tudom, talán új képességét, mikor közelebb léptem hozzá remélve, hogy engem nem fog bántani. Mert látszott, hogy nem igazán ura önmagának. Elnézve a szemeit, mégjobban megdöbbentem. Feketén izzó írisze körül lilás sáv húzódik, mintha valami halloweni kontaktlencséja lenne. Ilyet még sosem láttam.

 - Kicsim - léptem elé. - Kérlek nyugodj meg. Minden rendben - mondtam neki halkan, majd óvatoan megsimítottam a karját. Bella csak meredten nézett rám, de legalább az a fura vibrálás körülötte enyhülni kezdett és az épület sem remegett annyira. - Jól van , gyere menjünk - húztam magam után. Annak örültem, hogy nehezen is, de elindult . Mikor végre kiértünk a teremből, és nem szegeződött ránk többszáz vérvörös szempár, azonnal futásnak eredtem vele, és míg be nem értünk a szobánkba, hátra sem néztem.Csak remélni mertem, hogy nem támad ránk, az összes vámpír, aki Volterrába van.

Aszobába érve, még az ajtót is bezártam, persze nem mintha akadályt jelentene bár kinek is, de egy leheletnyit biztonságosabbnak tűnt. Fogalmam se volt, mit tegyek. Bella egyből leült az ágyra, és mereven bámult maga elé.Komolyan egy szoborra inkább hasonlitott, mint bármi másra. Csak lassan közelítettem felé, hisz még mindig fura állapotban volt.Amikor a közvetlen közelbe értem, óvatosan leültem mellé, figyelve minden apró rezdülését. De úgy tűnt, hogy semmi reakciót nem mutat, mintha nem is lenne itt velem.

 - Kicsim! - próbálkoztam, de nem mozdult. - Kérlek nézz rám - nyúltam finoman az álla alá, hogy magam felé fordítsam. Eléggé merev volt, de viszonylag ellenállás nélkül, nagy nehezen rám nézett. Belenézve a szemébe, már csak nagyon halványan látszódott a lila sáv az íriszén. Egyszerre árulkodott a tekintete szégyenről, és félelemről.

 - Mi történt? - kérdezte szinte suttogva. - Nem is tudtam, hogy mit feleljek. Én is csak próbáltam felfogni mi is történt az utóbbi fél órában.

 - Én is ezt szeretném tudni - feleltem őszintén, és csak remélni mertem, hogy választ is kapok rá. Abban biztos voltam, hogy Bellának ez egy újabb képesseége, ami valószínű, hogy pánikhelyzetben jön elő, de többet szerettem volna tudni róla. Bárcsak Jasper itt lenne, ő biztos többre menne Bella érzéseit elemezve.

 - Én... nem is tudom - csóválta meg a fejét. - Nagyon fura volt - suttogta a kezeit nézve, és olyan mozdulatot tett, mint egy ember, akinek elzsibbad a keze, és próbálja visszaállítani a vérkeringést. - Carlisle! Mi történik velem? - nézett rám tanácstalanul, majd szorosan hozzám bújt.

 - Nem tudom kicsim - simítottam meg a haját. - Valahogyan kiderítjük. Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj.

Majd hirtelen kopogtak. Bella olyan gyorsan ugrott fel, hogy fel sem fogtam, és a legnagyobb meglepetésemre Demetri nyitott be.

Vég és kezdet 25

( Bella szemszöge)


Ahogy hazaértünk, mindenki nevetve várt, főleg Alice.

- Szívesen megnéztem volna élőben az eséseteket - fogta a hasát a nevetéstől. Persze így már világos, hogy min nevetnek. Alice bizonyára látta előre, hogy rá akarok ugrani Carlisle-ra, és ebből kifolyólag látta az egészet. És nyilván elmesélte a többieknek is.

- Apa, ezt nem hittem volna, hogy egy ilyen kis gyenge nőszemély csak úgy kétvállra fektet - röhögött Emmett. - Kár, hogy nem láttuk!
Erre a többiek is egyetértve bólogattak.

- Eléggé váratlanul ért, hogy őszinte legyek - nevetett Carlisle is. - Akkora lendülettel érkezett, hogy ha akarom, se tudom lefékezni. De nem baj - nézett rám csibészesen. - Ezt még visszakapja.

- Rendben - egyeztem bele, majd Edwarddal felmentünk a szobánkba. Kicsit sajnáltam, hogy Carlisle éjszakás. De nem baj, majd bepótoljuk a beszélgetést, ami már nagyon hiányzik. Lassan a gondolataim kezdtek egyre homályosabbá válni, amint Edward ajkait éreztem a nyakamon és a hátamon, így hamar eldőlt, hogy milyen kellemesen telik az éjszakánk.


Két hét múlva...

Komolyan úgy érzem, hogy görcsben áll a gyomrom, és alig kapok levegőt. Ahogy közeledik a holnapi nap, egyre jobban elhatalmasodik rajtam a pánik. Már Alice lefoglalta a repülőjegyeket a holnapi utazásra. Ahhoz, hogy éjszaka érkezzünk mindenhová, csak egy Párizsi átszállással tudtunk majd Rómába repülni, és majd onnan kocsival Volterrába. Carlisle is eléggé szótlan volt, így talán nem is bánta, hogy elnapoltuk a vadászatot, amit megbeszéltünk. Reggel Edward kísért el, és amilyen idegőrlő állapotban voltam, jóformán legyilkoltam azt a szegény medvét. Kicsit sikerült levezetnem rajta a feszültségemet. A Cullen-házat is belengte a szorongás. Végül abba maradt mindenki, hogy Alice folyamatosan figyelni fog, és Emmett, Rose és Jasper Párizsban fognak megszállni, ha netán úgy alakul, közelebb legyenek hozzánk. Nagyon remélem, hogy nem lesz szükség ilyesmire, és csak odamegyünk, majd másnap jövünk is vissza lehetőleg egy darabban.

Most, hogy eljött az utazás napja, már értelmes gondolataim sincsenek. Ma kora délután indulunk, hisz Párizs legalább tíz óra, helyi idő szerint, és úgy hajnali fél kettőkor fogunk landolni, majd Alice szerint hajnali háromkor indul a másik gép, ami másfél óra alatt Rómában van, még napfelkelte előtt.

- Gyere, kicsim, indulnunk kell! - hozott vissza a jelenbe Carlisle hangja. Együttérzőn nézett rám. Mondanom sem kellett semmit, mert biztos, hogy minden az arcomra volt írva. Így szó nélkül bólintottam, majd elindultam Edwarddal az oldalamon, a kocsihoz. Mikor a kevés csomagunkat bepakoltuk, sorban mindenkitől elbúcsúztunk, Edwardot és Esmét hagyva utoljára. A többiek tiszteletből bementek. Először Esme ölelt meg, majd Edward karjaiban landoltam.

- Nem lesz semmi baj - súgta a nyugtató szavakat a fülembe. - Észre sem veszed, és máris újra a karjaimba leszel – mondta, majd egy szenvedélyes csókot váltottunk, utána beültem az autóba és vártam, hogy Carlisle is elbúcsúzzon Esmétől.

Félúton lehettünk a reptér felé, mikor már nehezen tudtam elviselni a feszültséget. Így odabújtam Carlisle-hoz, és míg meg nem érkeztünk, úgy is maradtam. Miután leparkoltunk, egyenesen bementünk a terminálba becsekkolni. A csomagokat elintéztünk, és szerencsére húszpercnyi várakozás után már fel is engedtek a gépre. Majd miután felszálltunk, Carlisle felém fordult.

- Kicsim! Elég ebből a letargiából. Inkább azt áruld el, hogy mire készültök Alice-szel - mosolygott. - Eléggé gyanúsak vagytok.

- Hogyhogy mire készülünk? - próbáltam hárítani, de Carlisle-nak egyszerűen nem tudtam még csak füllenteni sem. - Mire gondolsz pontosan?

- Tudod te azt! - pöckölt viccesen az orromra. - Valamit nagyon terveztek, és ne mondd, hogy csak az esküvő, mert az nagyon egyszerű lenne.

- Sajnálom - sóhajtottan színpadiasan. - Nem tehetem, mert Alice keresztbe lenyel, ha bármit kikotyogok. Különben is, hatalmas meglepi lesz, talán még nekünk is, ha egyáltalán össze tudjuk hozni - fintorodtam el. - Csak türelmesen várd ki - zártam rövidre a vallatásomat.

- Hát, jó! - egyezett bele látszólag tettetett sértődéssel, ami nem fog meghatni, mert ha Alice-szel meg tudunk szervezni mindent, akkor komolyan hatalmas buli lesz. A dupla esküvő, amiről Carlisle-nak és Esmének fogalma sincs, minthogy arról sem, milyen ajándékot találtunk ki nekik a házassági évfordulójukra. Alice rátalált Denali mellett egy városban, ahol pont akkor az összes múzeumnak és képtárnak lesz éjszakai nyitva tartása. Már most lefoglalt nekik egy hangulatos szállodában egy nászutas lakosztályt. Ami a legjobb, hogy úgy szeretnénk megszervezni, hogy utána rögtön a titkos szigetre repülnek, ahol hagyjuk őket pár napig, majd mindannyian odamegyünk mi is, és megtartjuk a dupla eskűvőt. Én Edwarddal ott maradok nászúton, és Carlisle-ék meg Párizs-London-Skócia körútra mennek.

Az utunk nagy részét csendben ültük tovább, és úgy tettünk, mintha aludnánk, hogy a kedves légiutas-kísérők további étel és ital ajánlatát kivédjük. Így, a gondolataimba merülve sokkal hamarabb eljött az idő, mikor leszálltunk Párizsba. Másfél órát kellett várnunk, amíg felszállhattunk a Római járatra. A treminálban várakozva, már úgy éreztem, mintha egy vulkán lennék, ami kitörni készül. A feszültség és az idegesség közötti pánikérzésemen túl valami más furcsaságot is érzékeltem magamon. Az egész testemben, de leginkább a kezeimben valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem, ami már néha elég kellemetlen volt. Carlisle-nak nem is mondtam, mert így is eléggé feszült volt ő is, bár rajta annyira nem látszott. Szerencsére, mert ha nincs velem, akkor bizonyára kifutottam volna a világból is.

Alig, hogy elrugaszkodott a gép, újra odabújtam Carlisle-hoz, úgy téve, mintha aludnék, de nagyon hamar olaszföldre értünk. Kiérve az utcára, eléggé szürkület volt. Alice nagyon ügyesen kiszámolta, hogy mikor fogunk odaérni. A legnagyobb bánatomra nem autót béreltünk, hanem elénk jött két Volturi tag. A kettő közül csak az egyiket ismertem, aki nem olyan rég Forksban nálunk járt, valami Demetri. A másikat úgy tűnt, hogy Carlisle sem ismeri, de egyáltalán nem szándékoztam vele közelebbről megismerkedni.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk Carlisle! - nyújtott kezet az én apukám felé ez a vörös szemű szörnyeteg. A másik csak biccentett.

- Így alakult - küldött egy halvány mosolyt Carlisle. - És nem is akartuk Arót váratni, hisz ősztől suliba mennek a gyerekek és nem lett volna időnk. Annyit kiérzékeltem Carlisle hangjából, hogy egy kicsit megnyomta a gyerekek szót, hisz az elejétől fogva a Volturi klánnak nem fér a fejébe, hogyan lehet egy boldog családként teljesen normális életet élni. Na meg az, hogy vegetáriánusok vagyunk, azt végkép nem tudják megemészteni. A fajtánk szégyenének tartják az összes vega vámpírt, amire mi természetesen büszkék vagyunk.

- Na, induljunk! Jó lenne, ha még napfelkelte előtt Volterrába érnénk - zárta rövidre a csevejt Demetri, majd Carlisle-lal beültünk hátra. Úgy egy óra kocsikázás után meg is érkeztünk. Szinte remegve szálltam ki a kocsiból, szerencse, hogy Carlisle érzékelte a pánikomat, mert nyugtatólag átfogta a derekam, és úgy indultunk egy sikátorba, Demetri és a másik után. Néha úgy éreztem, hogy egy labirintusba vagyunk, mert csak fáklyákkal megvilágított szűk téglafalas folyosókon haladtunk egy darabig, míg végül egy díszes, rácsos kapuhoz értünk, majd egy kevésbé barátságtalan, nagyobb boltíves terembe léptünk be. Onnan egy liftbe szálltunk, ami lejjebb vitt egy szintet. Majd ismét egy kőfolyosón haladtunk, míg elértünk egy hatalmas, tömör, boltíves ajtót, ami akkora volt, hogy egy ember, gyanítom, ki sem tudná nyitni. Mikor nyikorogva, lustán kinyitotta Demetri az ajtót, még pánikolni is elfelejtettem, annyira magával ragadott a látvány. Tisztára, mintha egy régi filmben lennék. Carlisle mesélt róla, de úgy látszik, hogy kevés volt hozzá a képzelőerőm. Akkora volt az a terem, hogy talán Forks egész lakossága elfért volna benne, és a menyezettől az ablakokig egyszerűen gyönyörű volt. Miután valamelyest magamhoz tértem a látványtól, akkor tűnt fel, hogy a terem végében, három trónszék féleség van, és mindegyikben ül vaklaki. Aki a középsőben ülő, gyanítottam, hogy ő lesz Aro, amint közeledtünk, felállt, és hatalmas színpadias vigyorral az arcán elindult felénk, és Carlisle-t régi ismerőseként üdvözölte.

- Nagyon örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet Carlisle-nak. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar vendégül láthatunk titeket, eme szerény hajlékunkban.
Közben a kíváncsiságom legyűrte valamelyest a pánikomat, és körbenéztem. A jobb oldali székben egy öregebb vámpír ült, vagyis annak tűnt, és eléggé unottan tekingetett a vörös szemeivel. A bal oldali széken egy fiatalabb arcvonású hosszú, szőke hajú vámpír ült, aki viszont eléggé ellenszenvesen méregetett engem és Carlisle-t. Biztos, hogy ő lehet Caius, aki anno nemtetszését közölte Carlisle-lal, miszerint nem normális dolog, hogy vegetáriánus. Emlékszem, hogy Carlisle mesélte, hogy emiatt Aróval össze is kaptak, mert Aro annak ellenére, hogy elítéli a vegákat, nagyon is kedvelte Carlisle-t. Majd jobban oldalra fordítottam a fejem, és Caius mögött az oszlopnál, észrevettem, egy alacsony, szőke, fiatal lányt, és a leírás alapján biztos voltam benne, hogy Jane az. A legnagyobb gyűlölettel és utálattal nézett minket, ami csak kitelik valakitől. Demetri pedig nem messze tőlünk állt egy félreeső helyen.

- Így alakultak a dolgaink - válaszolt Carlisle, majd Aro engem vett szemügyre.

- Ha nem tévedek, akkor te vagy az újdonsült családtag. Szabad tudnom a becses nevedet? - villantak meg a vérvörös szemei.

- Mary Cullen vagyok, de csak Bellának hívnak, és már majdnem egy éve lettem vámpír - álltam a tekintetét. - Örvendek a találkozásnak - erőltettem egy halvány mosolyt magamra.

- Milyen bájos kis teremtés vagy. Gondolom, hogy Carlisle változtatott át - mosolygott rám. - És ha jók az információim, akkor neked köszönhetően Edward megtalálta élete párját.

- Igen, jól tudod – mondtam, majd Carlisle megnyugtató hangját hallottam a fejemben.

- Ügyes vagy kicsim, így tovább.

- Kérlek, koncentrálj - estem kétségbe, mert Aro bármelyik pillanatban kutakodni fog az elménkben.

- Minden rendben lesz - nyugtatott, de a pánik érzetem kezdett egyre jobban fokozódni ettől a színjátszástól.

- Nos, ha megengeditek, magam is szeretném látni, hogy miként került Bella hozzátok. Szeretem az ilyen boldog kimenetelű sztorikat - kuncogott, majd nyújtotta a kezét felém, jelezve ezzel, hogy fogjam meg. Utána úgy tűnt, hogy nagyon koncentrált, de pár hosszú másodperc után meglepődve nézett rám és Carlisle-ra felváltva.

- Ez fura... - dünnyögte, meg még valamit olaszul, de azt nem értettem. - Semmit nem látok, ilyen még nem fordult elő velem. - Majd Carlisle-hoz lépett, az ő kezét fogta meg, és ugyanúgy tett, mint nálam. Vagy öt imát elmondtam, hogy Carlisle-nak sikerüljön az, amit már több, mint egy hónapja gyakorlunk. Aro arckifejezése mindent megért, ahogy értetlenkedve nézett ránk, és ebből tudtam, hogy Carlisle-nál sem látott semmit.

- Ezt nem hiszem el! - Lett ingerültebb Aro hangja. Erre Caius is elkezdett mocorogni, és szúrósan mustrált minket. Az idősebb vámpír is nagyobb odafigyelést mutatott, legalább is nem úgy ült, mintha egy ezredszer látott unalmas filmet nézne.

- Hogy lehet ez? - kérdezte magától Aro, és elkezdett fel-alá sétálni a teremben.

- Mi a baj? - kérdezte Carlisle a legártatlanabb arckifejezéssel.

- Hogy mi a baj? - fordult vissza váratlanul felénk. - Eddig még senki nem tudott ellenállni a képességemnek mióta vámpír vagyok, és az nem tegnap óta van! Mégis, hogy csináljátok?

- Nem igazán értelek - játszotta tovább az értetlent Carlisle. - Akármikor találkoztunk, sosem ütköztél falakba.

- Igen, de most valami nagyon nem tetszik - közölte titokzatosan, majd megfordult. - Jane kedvesem, gyere ide! - szólt annak, akit egyáltalán nem akartam közelről látni. Jobb volt, míg Caius mögött volt, jó messze tőlünk. Amint Jane egyre közeledett, Carlisle-on éreztem némi feszültséget, hisz ő már a saját bőrén érezte ennek a gonosz vámpínak a képességét.

- Igen, mester? - nézett Jane alázatosan Arora, mintha az isten lenne.

- Vendégeink úgy tűnik, hogy ellenállnak a képességemnek, és szeretném, ha kipróbálnád, hogy a tied is hatástalan-e rájuk.

- Örömmel, mester! - vigyorgott Jane beképzelten, majd felém fordult. - Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz - közölte, és a vérvörösen izzó szemeivel egyenesen belebámult az enyémbe. Próbáltam nyugodt maradni, és felkészülni a legrosszabbra, de mindenki meglepetésére nem történt semmi.

- Hála az égnek! - küldte a gondolatait Carlisle. - Alice-nek igaza volt, hogy Jane ellen is jó ez, amit megtanítottál.

- Igen szerencsére, de most te következel. Kérlek, nagyon összpontosíts, mert ha Jane bántani fog, akkor... én letépem a fejét - üzentem vissza.

- Igyekszem, nyugodj meg!

Amint Carlisle-lal befejeztük a gondolatcserét, Jane máris hozzá fordult.

- Bocsáss meg, de te már tudod, mi következik – mondta, majd ugyanúgy Carlisle szemeibe bámult bele, és próbált behatolni az elméjébe, hogy fájdalmat okozzon, de legnagyobb megkönnyebbülésemre nem járt sikerrel. Jane bosszúsan Aró mellé állt.

- Mester, nem tudom, hogyan csinálják, de az én képességem sem hat rájuk. Még velem se fordult elő ilyesmi.

- Köszönöm Jane, elmehetsz - bökte oda mogorván a lánynak. - Jane indulatosan még a teremből is távozott. Előre sajnálom azt, akivel először összefut. Biztos, hogy jól megkínozza, amiért nálunk kudarcot vallott. És nem is tévedtem, mert a következő pillanatban, hatalmas fájdalmas üvöltés hallatszott be. Carlisle és én is ijedten néztünk hátra.

- Jane biztosan levezette a feszültséget - kuncogott Aro. - Előkészítettem egy szobát nektek, hogy pihenjetek egy kicsit. Ha gondoljátok, majd este szívesen várunk titeket egy közös vacsorára, és valami meglepetésre. És most ha megbocsátotok, akkor szeretnék a testvéreimmel megbeszélni pár dolgot. Érezzétek otthon magatokat!
Ezzel Aro hátat fordított nekünk, és elindult a másik két vámpír után, akik az előbb álltak fel, és az egyik oszlop mögötti kis ajtón át kimentek a teremből.

Carlisle nyugtatólag rám mosolygott, majd megfogta a kezem, és mi is elindultunk ki a teremből Demetri után, aki kinyitotta nekünk az ajtót, de észrevehetően gyanakvóan méregetett minket.

Egy keskeny csigalépcsőn egy szinttel feljebb mentünk, és egy szűk folyosón haladtunk egészen addig, míg egy kisebb, de ugyanolyan tömör, vastag falu ajtó elé nem értünk, mint a terem bejárata.

- Reméljük, hogy megfelel nektek ez a szoba - nyitott be Demetri, hogy előre engedjen minket.

- Hogyne, tökéletes, köszönjük - felelt Carlisle.

- Akkor kellemes pihenést - vigyorgott a férfi. - A vacsoránál találkozunk - bökte oda, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Én ezt nem bírom! - bújtam oda Carlisle-hoz. - Menjünk haza!

- Remélem, kicsim, hogy holnap már hazafele megyünk. Ki tudja, hogy Aro mit talál ki nekünk. Úgy tűnt, hogy nem nagyon tudja megemészteni az iménti eseményeket.

- Érdekes arcot vágott, mikor egyikünknél sem ment semmire a képességével - mosolyodtam el. - És az a mitugrász Jane is eléggé kiborult.

- Most adtunk nekik gondolkodni valót az biztos. Figyelj kicsim! - nézett rám komolyan Carlisle. - Ezek után is nagyon résen kell lennünk, hogy ne legyen támadási felület.

- Tudom, de miattam ne aggódj. Láthatod, hogy én alapból ellen tudok állni nekik. Neked kell továbbra is nagyon koncentrálni – mondtam majd, csak csendben Carlisle megnyugtató karjai közt pihentem. De hirtelen eszembe jutott valami. - Amúgy milyen vacsorára és meglepetésre vagyunk hivatalosak?

- Jobb, ha nem tudod - vált szomorúvá Carlisle arca, és egyre jobban érdekelt a dolog, de mint a villám beugrott.

- Te jó ég! Csak nem azt akarják, hogy embervért igyunk? - tudatosult bennem, hisz ők embervéren élnek.

- De, bizonyára szeretnék feszegetni az önuralmunkat - sóhajtott Carlisle, és szinte sejtettem, hogy pár ilyen meghívást, már visszautasított. - Egy csoport turistát szoktak becsalogatni, hogy megnézhessék az épületet, majd a tróntermet. A sok naiv ember még örül is neki, hisz azt hiszik, hogy a kedvükért vannak emberek, akik beöltöznek régi ruhákba - utalt ezzel arra, hogy eléggé hagyományőrző a Volturi öltözködése. - Majd bezárják a termet, és... a többit, te is el tudod képzelni. Senki nem jön ki onnan élve. Ha netán már jóllaktak, akkor szoktak egy párat hagyni átváltozni, hogy így is növeljék a létszámukat.

- Ez borzalmas - motyogtam. - Aro magától nem tudja, hogy úgy is visszautasítjuk a meghívást?

- Tudja, de azért bepróbálkozik, és főleg miattad, hisz még nagyon fiatal vámpír vagy. Imádja nézni, mikor valakit elborít a szomjúság, hisz akkor sokkal sebezhetőbb egy vámpír, mert akkor nehezen koncentrál másra, mint a szomjúságra.

- Ez ismerős, ezért tettél próbára a múltkor. Igaz?

- Igen, és remekül helytálltál. Amúgy sejtem a meglepetést is - tűnődött Carlisle.

- Uh, miért érzem úgy, hogy nem fog tetszeni? - csóváltam meg a fejem. - Bár a közös vacsoránál nem lehet rosszabb.

- Az attól függ, hogy mit nevezünk rosszabbnak - mosolyodott el.

- Mégis mire gondolsz? - kíváncsiskodtam, de semmi kellemesre nem számítottam.

- Biztos vagyok benne, hogy bált szerveznek estére, amire meghívtak minket burkoltan. Nem lepődnék meg, ha Aro küldene valakit, és hozna neked egy báli ruhát.

- Na, ne! - nyögtem. - Én nem öltözök be bohócnak! - fújtattam, elnézve az öltözködési stílusukat. Ezek után bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehet egy vámpírnő báli ruhája. - Komolyan, ha ezt túlélem, Alice ezek után azt ad rám, amit csak akar. Közben Carlisle csak mosolygott. - Ez nem vicces - morogtam. - Inkább egy csapat újszülött vámpírnak gondolkodás nélkül neki mennék, minthogy ezt az estét végigcsináljam.

- Kicsim, ha ez kell ahhoz, hogy ezer évre elfelejtsük őket, akkor kibírsz egy pár keringőt velem.

- Főleg, hogy annyit értek a tánchoz, mint tyúk az abc-hez - mosolyodtam el, ami egy pillanat múlva lefagyott rólam, amint kopogtak, és egy apró termetű, fiatal, huszonöt év körüli lány nyitott be. Lehajtott fejjel lépett be, ránk sem mert nézni. Az illatából egyből tudtuk, hogy ember.

- Elnézést a zavarásért - suttogta alig hallhatóan. - Miss Cullen, ezt Aro küldi önnek az esti programhoz - tett le az ágyra egy ruhának tűnő csomagot.

- Köszönjük - szólt hozzá Carlisle.

- Nincs mit - nézett egy pillanatra a lány Carlisle-ra, majd elkapta a tekintetét. És ugyan abban a pillanatban újra felnézett, és meglepődve bámulta Carlisle-t. Utána engem is ijedten, de meglepve nézett.

- Mi a gond? - kérdeztem, mert szegény úgy tűnt, mindjárt elájul.

- Semmi - hajtotta le a fejét. - Bocsássanak meg, már itt sem vagyok - indult meg az ajtó felé, de Carlisle tett felé egy lépést. - Kérem, ne bántsanak! - rémült meg, és hátrált az ajtóhoz.

- Nyugodjon meg, senki nem akarja bántani - csitította Carlisle, de a lány nagyon rémült volt. - Miért ijedt meg tőlünk?

- Mert megszegtem az alapvető szabályt, és megbámultam magukat - hebegte. Bocs... bocsánat, de még nem láttam barna szemű... vámpírokat - suttogta az utolsó szót. Erre Carlisle és én is elmosolyodtunk.

- Semmi baj - léptem hozzá közelebb, mire ösztönösen elhúzódott. - Nyugi, senki nem fog bántani, legalábbis mi biztosan nem. Gyere, ülj le egy kicsit, eléggé fáradtnak tűnsz.

- Nem szabad, de azért köszönöm - mosolyodott el halványan, majd félénken nézett rám. - Kérdezhetek valamit?

- Persze, de azt hiszem, sejtem mit szeretnél tudni - mosolyogtam vissza rá. - Hogy mitől barna a szemünk, ugye?

- I...igen, mert még nem találkoztam, csak piros szeműekkel - motyogta bátortalanul.

- Azért - vette át a szót Carlisle. - Mert mi nem embervéren élünk, hanem állatok vérével táplálkozunk. Mi nem bántunk senkit.
Szegény lány olyan döbbenten nézett, mintha ufók lennénk.

- Ezt nem is tudtam, hogy ilyen vámpírok is vannak.

- Igen, de ezt a munkaadóid nem tartják illendőnek, ha egy magunkfajta, az ő elveikkel szemben természetellenesen él. De sokan vagyunk ilyenek, akik nem bántunk senkit.

- Ezt jó tudni... de, most már tényleg mennem kell, mert ha megtudják, hogy szóba álltam egy vendéggel, akkor... elnézést mennem kell - sietett ki a szobából.

- Szegény lány - tűnődtem. - Mióta élhet rettegésben vámpírok között tudva, hogy bármikor a vacsorája lehet az egyiknek?

- Sajnos, ezt az egyet sosem fogom megérteni - csóválta meg a fejét Carlisle is a lány után bámulva, majd az ágyon lévő ruhára nézett. - Nem próbálod fel?

- Nem! - jelentettem ki határozottan. - Nem akarok elmenni, inkább itt maradok a szobában.

- Hidd el, hogy én is inkább már a reptérre mennék, de elég lesz nekik a vacsorát visszautasítani. Nem kell, hogy ránk szálljanak.
Közben Carisle elővette a ruhát és megszemlélte. - Nem is rossz - állapította meg. - Csak néhány vérfolt van rajta - kuncogott. - Majd látta, hogy kezdek kiakadni. - Jól van, csak vicceltem. Ahhoz képest elég normális darab, ahhoz képest amiket régebben láttam.
Erre én is felálltam, hogy jobban szemügyre vegyem.

- Én ezt nem veszem fel! Borzalmas! Mondd, hogy ez csak egy rossz álom! - dobtam le magam az ágyra. - Na mindegy, valahogy csak túlélem, de táncolni nem fogok - mondtam ki a végszót.

- Ahogy akarod. Majd imitáljuk - adta meg magát Carlisle látva, hogy nem vagyok vicces kedvembe.

Sajnos, akármennyire nem akartam, hamar eljött az este. És kelletlenül, de belebújtam abba borzalmas jelmezbe. Felkészülve a vámpírok báljára, ahol lehetőleg először és utoljára vagyok. Hálás voltam Carlisle-nak, hogy nem mondott semmit, mikor felöltöztem, de a tekintete elárulta, hogy nem is tartja annyira borzasztónak, mint én. Majd lassan elindultunk le a nagyterembe.

Vég és kezdet 24

( Carlisle szemszöge)


Nagyon kellemesen telt Bella és Edward eljegyzési partija. Alice persze szokásához híven, megint túlzásokba esett, de ezt most mindenki elnézte neki. Öröm volt Esme csillogó szemeibe belenézni, ahogy a gyerekeit nézte. A tökéletes családi idill, amire mindenki vágyik, nemhogy egy magunkfajta vámpír. Ez a nap valahogy túlságosan is jól sikerült. Most már csak tényleg a gyakorlást kéne elkezdenem, hogy valamennyire megnyugodjunk, a volterrai látogatás miatt. Tudom, hogy Esmének, és mindenkinek vannak fenntartásai ezzel kapcsolatban, de mindenki tudja, hogy ha sikerül elsajátítani azt, ami Bellának alapjáraton megy, akkor jó az esélyünk, hogy nem lesz gyenge felülete a családunknak, és így talán örökre békén hagy minket a Volturi klán.



Másnap...

Ma, valahogy lassabban telt le a műszakom, legalábbis úgy éreztem. De ez biztos azért van, mert szeretnék minél hamarabb otthon lenni, és belevágni az elmém lezárásába. Tegnap este mindenki egyetértett azzal, hogy addig nem lesz esküvő, míg Bellával vissza nem jövök, mert ha minden rendben lesz, akkor tudunk csak igazán felhőtlenül bulizni, ahogy Alice mondta. Bár időnként figyeltem Bellát és Alice-t, és egyre jobban az a gyanúm, hogy nagyon terveznek valamit. Végül is mindegy, hisz abból csak jó sülhet ki.


Ahogy beléptem, Bella csillogó szemekkel futott elém, és mosolyogva újságolta, hogy ma kétszer is megpróbálta kinyitni az elméjét, és sikerült. Persze azonnal hozzátette, hogy Edward és Jasper is jelen voltak, mert biztos látta rajtam, hogy aggódok érte. Utána Edward is megerősítette, hogy minden rendbe ment, és Bella végig magánál volt. Ez némi bizakodással töltött el, hogy nem lehet annyira vészes a dolog.

- Megpróbálod? - nézett rám reménykedve Bella. - Csak mert... - Majd nem folytatta.

- Még szép - mosolyodtam el látva a megkönnyebbülésén. Majd bementünk a nappaliba, ahol Esme ült eléggé feszülten, az egyik kanapén. Leültem mellé, majd magamhoz öleltem. - Ne aggódj nem lesz semmi baj.

- Tudom, de akkor is féltelek titeket - motyogta alig hallhatóan. - Ha nem gond én inkább a szobánkba várok. Jó? - nézett rám félénken.

- Ahogy akarod. De minden rendben lesz - nyugtattam, majd adtam neki egy csókot, és Esme el is sietett. - Nos? - fordultam a többiekhez. - Ha gondoljátok, akkor vágjunk bele. - Majd mindenki egyetértően bólintott és leültem közéjük. - Hol kezdjük?

- Próbáld meg, amit Bella elmesélt - vette át a szót Jasper. - Koncentrálj arra amire ő is, mintha egy páncélszekrény lenne az agyad, és igyekezz bezárni.

- Rendben - egyeztem bele. - Edwardtól úgy is megtudjuk, hogy sikerült e, vagy sem. Így behunytam a szemem, és erősen igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy Bella elmondásából tudtam. Nem volt egyszerű feladat, mert szinte azonnal ezer meg ezer gondolat cikázott a fejembe. Mintha az agyam pont az ellentétét tenné, amit szeretnék, de pár perc után, kinyitottam a szemem. - Bocsánat, de egy kicsit pihenek - mosolyodtam el.

- Az maga lett volna a csoda, ha egyből sikerül - nyugtatott Bella. - Majd később megpróbálod megint.

Közben Bella még elmondta, hogy miket kellene éreznem, vagyis ő mit élt át közben. Igyekeztem minden információt észben tartani, és újra neki rugaszkodtam. De sajnos egyelőre sikertelen volt az újabb próbálkozásom is. De nem hagytam annyiba újra és újra nekifutottam a dolognak. Már a családból mindenki ott volt velünk, és Esme is visszajött, mert nem bírta tovább a várakozást. Már majdnem hajnalodott, mikor csak beszélgettünk, és mindenki egyetértett, hogy egy napot kihagyok, és csak az után próbálom meg újra, mikor úgy gondoltam, hogy még egy próbát megér. De most még a szemem se csuktam be, csak erősen koncentráltam. Próbáltam a gondolataimat beterelni, a képzeletbeli páncélszekrénybe, és azt vettem észre, hogy egyre tompábban hallom a többieket, majd Edward újjongása térített magamhoz.

- Szuper! - kiáltott fel. - Legalább öt perce nem hallom a gondolataidat! És nem is csuktad be a szemed.

- Hogy mi? - kérdezték szinte egyszerre a többiek.

- Jaj de jó! - ugrott a nyakamba Bella. - Még egy kicsit csiszolsz a dolgon, és menni fog, ráadásul észre sem vehető, hisz nem is látszott, hogy koncentrálsz- hadarta a fülembe, közben már azt hittem, hogy kiszorítja a szuszt belőlem örömében.

- Húgi, mi is örülünk, de azért ne fojtsd meg apát - kuncogott Alice.

- Óh, bocsi... - sütötte le a szemét, majd Edwardhoz bújt szégyenlősen. Közben Esmére néztem, és látszott, hogy megkönnyebbültem mosolygott.

- Ez elképesztő! - áradozott Jasper. - Aro meg fog pukkadni - kuncogott.

- És az kit érdekel? Úgy kell nekik. Főleg az a terrorista Jane fog düh rohamot kapni, mert nem ér semmit a képessége - vigyorgott Emmett.

- És amit Bella is észre vett - folytatta Jasper. - Hogy tényleg nem is látszott rajtad, hogy mit csinálsz. Ez nagyon előnyös, és ha begyakorlod, teljesen természetesen tudod, majd ki be kapcsolgatni ezt a képességet.

- Az jó lesz, de az igazat megvallva tényleg fárasztó ez az agytorna - dőltem hátra a kanapén. - Tényleg olyan amit mondtál - néztem Bellára. - Én is most úgy érzem magam, mintha emberként napok óta nem aludtam volna ki magam.

- Pár óra és elmúlik - ült hozzám közelebb. - Legalább is nálam úgy volt. De annyira örülök, mert mikor már sokadszorra nem sikerült, elbizonytalanodtam, hogy talán nem is lehet ezt elsajátítani.

- Szerencsére nem így van - mosolyodtam el. - Ha én már profi leszek, akkor ti jöttök - néztem körbe a többieken. Jó lesz ha mindenki megtanulja, így még nagyobb biztonságba leszünk. - Majd Edward került a látóterembe, és nem is tudom, de eléggé csalódott arcot vágott.


- Mi a baj fiam? - Majd ahogy megkérdeztem, mindenki felé fordult.

- Semmi - rántotta meg a vállát. - Csak az jutott eszembe, hogy csak nálam nem fogjuk megtudni, hogy sikerült e megtanulnom, ha rám kerül a sor. - Ezen egy kicsit elgondolkodtam, hisz igaza van mert a többieket tudja tesztelni, de őt senki nem tudja ellenőrizni.

- Majd csak kitalálunk valamit - bújt hozzá közelebb Bella. Most ne ezen agyaljunk, hisz először apának a legfontosabb, hogy tökéletesen megtanulja, utána ráérünk még gondolkodni, hogy te hogyan tanulod meg - zárta Bella rövidre a témát, és egyre jobban tetszett, ahogy tudja Edwardot kezelni. Komolyan ők egymásnak lettek teremtve. Nagyon tetszik, hogy egyikük sem akarja ráerőltetni az akaratát a másikra, de mégis tudnak egymásra hatni.

- Na jó! Most már gyere pihenni - húzott magával Esme, és nem is ellenkeztem, hisz eléggé lefárasztott ez a kis agytorna. Muszáj pihennem egy kicsit, még szerencse, hogy ma délutános leszek a kórházban.

- Rendben - egyeztem bele, majd a lépcső fordulóban átfogtam a derekát, és belecsókoltam a nyakába. Erre kacéran eltolt magától.

- Ha jól rémlik, akkor pihenésről volt szó - húzódott mosolyra a szája.

- Nekem már az pihenés, ha veled lehetek - húztam tovább kedvesemet, látva, hogy nincs ellenére egy kis összebújás. - De ha nincs kedved, akkor megyek és belemerülök egy lexikonba - tettem próbára, miután becsuktuk magunk mögött a hálószoba ajtót, de még a kezem a kilincsen volt.

- Na azt próbáld meg! - rántott magához Esme, és egy pillanat múlva már az ágyon feküdtünk egymás karjaiba. Ritka esetek egyike, de Esme nem volt rest kimutatni, hogy mennyire kíván engem, rólam nem is beszélve. Az még jobban tetszett, hogy nem érdekelte, hogy mindenki itthon van, és ez még izgalmasabbá tette a ránk váró csodálatos együttlétet.




Egy hónap múlva...


( Bella szemszöge)


Örülök, hogy Carlisle tökéletesen megtanulta az elméjének lezárását, sőt már ott tart, hogy akár napokig is képes bezárva tartani a gondolatait, és semmi erőfeszítésébe nem kerül. Közben meg szorongok, hisz megbeszéltük, hogy a jövőhét végén túl leszünk a tiszteletlátogatáson Volterrában. Már nagyon szeretném, ha csak egy rossz emlék lenne az egész. Már alig várom, hogy azon a csodás szigeten legyünk mindannyian, bár még csak Carlisle elmondásai alapján ismerem a helyet, de biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és bújkálás nélkül, naphosszat süttethetjük magunkat a napon. Hú, biztos olyan lesz, mint egy kristálybánya feltáráskor. Még belegondolni is érdekes, hogy nyolc csillogó villogó vámpír fog ragyogni egyszerre.

- Min mélázol ennyire? - duruzsolt Edward a fülembe, melytől végigborzongtam.

- Semmin - motyogtam, majd szorosan hozzásimultam a hátammal, tovább bámulva az erdő rejtelmeit a teraszon.

- Ha Volterra miatt aggódsz, akkor próbálj meg másra gondolni. Alice folyamatosan figyel, és neked köszönhetően nincs támadási felület. Carlisle-t meg amúgy is tisztelik, még ha nem is fogják soha beismerni. Minden rendbe lesz meglátod - csókolt bele a nyakamba, és egy kissé megnyugodtam.

- Edwardnak igaza van - lépett mellénk Carlisle. - Mire észbe kapunk, már itthon is leszünk. És különben is, ha sokat töprengsz, akkor a szép kis homlokod ráncos lesz. - Ezen mindhárman jót nevettünk, és Carlisle jelenléte sokat dobott a kedvemen is. - Ahogy elnézem a szemeidet, eléggé szomjas lehetsz mással ellentétben - nézett Edwardra akinek aranyszínben pompázott a szeme.

- Én tegnap voltam Emmettel, és Jasperrel és Bellának nem volt kedve jönni, vagy csak mással szeretne menni - mondta hamiskásan rám és Carlisle-ra nézve. - És ahogy elnézlek, neked sem ártana tankolni. - Majd én is jobban megnéztem Carlisle szemeit, és eddig fel sem tűnt, hogy feketék.

- Mehetünk? - néztem reménykedve az én kedvenc apukámra, hátha velem tart egy fincsi pumavadászatra.

- Naná! - vágta rá, majd egy laza mozdulattal le is ugrott a teraszról. Majd lentről mosolyogva vissza szólt. - Egy kicsit lemaradtál nem gondolod? Az első puma az enyém! - vágta oda lazán, majd futásnak eredt.

Nekem se kellett több, a felesleges köröket kihagyva, én is követtem, majd ahogy talajt értem, igyekeztem elkapni. Eléggé nagy előnyre tett szert, de rendesen belehúztam és sikerült beérnem, pár mérföld után. Épp egy domboldal tetején sikerült utolérnem Carlisle-t, mikor ráugrottam. Olyan hirtelen vetődtem rá, hogy ő is meglepődött, majd a földön kötve ki gurultunk le a domboldalon, mint a gyerekek.

- Hé, ez meg mi volt? - kérdezte nevetve. - Nem így terveztem, hogy lejövök a dombról.

- Én... bocsi - De alig tudtam szólni, annyira elkapott a nevetés. - Én se így akartam, csak már nem tudtam lefékezni - nyögtem ki végre a nevetés közepette. - De azért jó volt nem? - kacagtam tovább.

- Tíz évesen csináltam ilyet utoljára - kuncogott Carlilsle is, még mindig a földön ülve.

- Akkor, épp ideje volt feleleveníteni. - Majd lassan feltápászkodtam, szimatolva a fincsi zsákmányom után. - Azt hiszem, hogy érzek legalább három pumát - néztem volna Carlisle-ra, de meglepődve vettem észre, hogy eltűnt a látóteremből. Körbe fordultam egy párszor, majd próbáltam beazonosítani az illatát, bár ennyire szomjasan csak a pumát éreztem, de azért próbálkoztam, majd mikor megéreztem Carlisle-t, eliramodtam abban az irányban. Mikor már nagyon erősen éreztem őt, megint csak körbeforogtam, és eszembe jutott, hogy mi van ha a fa tetején van, és igazam lett. Gyorsan felmásztam hozzá, és épp rá akartam kérdezni, hogy mire volt jó ez a bújócska, mikor csendre intett, és a távolba mutatott egy sziklás részre.

- Amúgy bocs, hogy megvicceltelek, csak kíváncsi voltam, hogy ilyen szomjasan is tudsz e másra koncentrálni, mint a kiszemelt zsákmányra. - Majd adott egy puszit. - Gratulálok, nagyon gyorsan megtaláltál.

- Szóval ez is egy próba volt? - néztem rá kicsit duzzogva, de egy pillanatig sem tudtam haragudni rá, hisz tudtam, hogy ezzel csak a vámpír képességeimet feszegeti. - Most már mehetünk vacsorázni? - türelmetlenkedtem, amint észre vettem a sziklákon a lustán heverésző pumákat. Még a nyál is összefutott a számba a méreggel keveredve.

- Még szép, már én is alig bírom - egyezett bele, és már szinte izzottak a fekete szemeink Carlisle-lal. - Fél óra elég lesz? - nézet rám, de már le is ugrott a fáról.

- Húsz perc is - vágtam rá, majd én is leugrottam és mindketten ki-ki a maga kiszemelt cicusa után eredt.

Ez valami isteni volt, áradoztam magamba egy fának dőlve, majd Carlisle is pár pillanat múlva csatlakozott.

- Jó lenne mindig ilyenre vadászni - motyogtam.

- Ebben egyetértek, csak akkor hamar elfogynának. Ezért kell változatosan vadásznunk - magyarázta Carlisle. - Lassan megyünk? - nyújtotta a kezét.

- Nem maradunk még egy kicsit? - néztem rá reménykedve, hisz már rég voltunk kettesben.

- Nagyon szívesen maradnék kicsim, de ügyeletes leszek az éjjel, és nem sokára mennem kell vissza a kórházba - nézett rám bocsánatkérően Carlisle és láttam rajta, hogy tényleg sajnálja.

- Kár - szomorodtam el. - Akkor menjünk - álltam fel, hogy induljunk.

- Ne szomorkodj - ölelt magához egy pillanatra. - A következő vadászatot úgy intézzük, hogy egy napra megszökünk. Nekem is hiányzol, már rég dumcsiztunk.

- Rendben - egyeztem bele. - Majd hirtelen jutott eszembe és ijedten néztem Carlisle-ra.

- Mi a baj kicsim?

- A következő vadászatunk, pont az utazásunk előtt lesz - bújtam vissza hozzá.

- Akkor pont jó lesz előtte lazítani egy kicsit. Kérlek, nyugodj meg, minden rendben lesz - vigasztalt, vagyis próbált, hisz tudom, hogy ő is ugyan olyan feszült miatta, mert ép eszű vámpír nem megy a Volturihoz önként.

- Megpróbálok nem gondolni rá, de ez nem egyszerű - zártam le a témát, mert tényleg be fogok golyózni, ha tovább stresszelem magam. - Gyere menjünk, nehogy elkéssen doktor úr - mosolyodtam el.

- Na, megállj! Te kis pimasz - csikizett meg, majd futni kezdtünk hazáig.

Vég, és Kezdet 23.

( Bella szemszöge)




Viszonylag nyugisan teltek az első napjaink az új helyen. Ma hétfő van. Carlisle ma kezdett dolgozni a helyi kórházban. Még nem is tudják az itteniek, hogy milyen szerencsések, hogy egy ilyen remek orvost kaptak. Előző este közösen megegyeztünk, hogy mivel még csak május eleje van, és a sulikezdés még eléggé messze van, mindenki úgy tölti ezt a pár hónapot, ahogy akarja.


Épp a hajamat próbáltam rendbe szedni, mikor Edward surrant a hátam mögé átfogva a derekam. Kellemesen beleborzongtam az érintésbe.

- Mikor avassuk be a többieket, hogy összeházasodunk? - csókolgatta a nyakam, minden egyes szó után.

- Már biztos tudják... valakitől - utaltam ezzel Alice-re.

- Lehet, hogy sejtik de mégis más, ha mi mondjuk meg nekik. Amúgy meg hihetetlennek fog hangzani, de Alice képes volt tartani a száját. Legalábbis eddig.

- Akkor mit szólnál, a ma estéhez - ajánlottam, majd viszonzásul végig csókoltam a nyakát, mellyel halk doromboló morgást idéztem elő. - Meg várjuk míg Carlisle hazajön, és elmondjuk nekik.

- Szuper! Akkor ma este - egyezett bele, majd sietősen távozni készült.

- Hová igyekszel?

- Emmettel és Jasperrel megyünk vadászni - nézett rám bocsánatkérően. - Ugye nem baj? Megígértem nekik.

- Persze, nem gond menj csak. Én majd megtudakolom Carlisle-tól, hogy jön e velem. Úgy is említett nekem valami finomságot, amit feltétlenül meg kell kóstolnom. - Majd kérdően néztem Edwardra. - Tényleg nem tudod mi az?

- De igen tudom... - Majd, sunyin elmosolyodott. - Legyen meglepi. Ráadásul biztos forrásból tudom, hogy már meg van szervezve a mai fél napod.

- Na, ne! - nyögtem. - Ma nem akarok plázázni - ráztam hevesen a fejem, és nem is tudom, hogy miért ez ugrott be legelőször.

- Nyugi! - csitított Edward. - Csak a bankba fog Alice elcipelni, hogy neked is legyen számlád.

- Akkor jó - fújtam ki a benntartott levegőt. Bár, ez sem volt kedvemre, de még mindig jobb, mint ezer meg ezer ruhát végigpróbálni.

- Jó szórakozást édes - lopott még egy csókot. - Este találkozunk - simított végig az arcomon, majd el is viharzott. Két perc múlva Alice termett mellettem.

- Mehetünk? - kapta el a kezem, mielőtt bármit felelhettem volna, majd húzott is maga után le az emeletről.

- Igen, de ugye nem tart sokáig? - kérdeztem, mikor végre megálltunk a bejárati ajtó előtt.

- Miért? - nézett rám kérdően, majd egy pillanatra elbambult, és mosolyra húzódott a szája. - Mire Carlisle végez, addigra mi is, és el is mehetsz elé kocsival. Biztos örülni fog neked - kacsintott rám.

- Hogy hogy, nem kocsival ment? - csodálkoztam.

- Esmével és Rose-zal mentek együtt. Apát, csak kirakták a kórháznál, mert ők tovább mentek még egy pár cuccot vásárolni.

- Akkor, most mi is külön kocsival megyünk?

- Igen, én majd elviszem Edwardét, te meg jössz a tieddel - csacsogta, és nem sokra rá, már száguldottunk is a főúton. Persze Allice ment elől, mert ő tudta hová is megyünk egyáltalán.

Közeledve a városközpont felé, egyre jobban igénybe vette az önuralmamat a rengeteg illat. Erre még az is rá tett egy lapáttal, hogy azon agyaltam, vajon milyen állatra fogunk vadászni Carlisle-lal.
A bankba érve Alice belém karolt, a biztonság kedvéért, de teljesen nyugodt voltam.

- Figyi? - súgtam Alice-nek. - Ha már meg van a saját számlám, akkor tudok utalni is?

- Jaj, Bella! - nézett rám boci szemekkel. - Kérlek fogadd el ajándékként a kocsit. Carlisle annyira örülne neki. Sőt, Edward a múltkor mondta, hogy elcsípte az egyik gondolatát, és abban bízik, meggondolod magad.

- De Alice! - súgtam egy kicsit ingerülten. - Ez nagyon sok pénz, és... - Majd a szavamba vágott.

- Húgi, értsd már meg, hogy nálunk nem számít. Annyi van belőle, mint a tenger és hiába adományozunk már ezer felé, még így se tudjuk elkölteni. És a kocsid árát is, öt perc alatt behozom, ha elmegyek tőzsdézni. Apa fizetése is, csak halmozódik a számláján, és néha már muszáj költekeznie, hogy ne legyen a bankba feltűnő. Mellesleg imád téged és nagyon örülne, ha meggondolnád magad. - Közben egy pár dolgot alá kellett írnom, és tényleg hamar végeztünk. A hölgy, aki intézett mindent közölte, hogy két héten belül fogom postán megkapni a bankkártyámat, de addig is személyi igazolvánnyal bármikor pénzhez juthatok.

- Nem is tudom - csóváltam a fejem. - Ez nekem annyira fura, de majd csak hozzászokom pár száz év múlva - húztam el a szám. - Na, jó! Tegyük fel megadom magam. - Majd elnevettem magam, ahogy Alice szemei felcsillantak. - De valahogy, akkor is viszonozni fogom. - És már el is képzeltem a dupla esküvőt, azon a gyönyörű szigeten, amiről, még csak hallásból tudok.

- Szuper! - lelkendezett Alice, aki bizonyára látta a szándékaimat. - Nagyon izgis lesz. Majd mindent megszervezünk, és egy hetedhét országra szóló lagzit csapunk - ugrándozott a parkolóba.

- De figyelj Alice! - próbáltam visszarángatni a fellegekből. - Csak azután fogunk bele, amint túl vagyunk Volterrán.

- Igazad van - csillapodott az előbbi mámoros állapota. - És ne aggódj, minden rendben lesz. De most már igyekezz, Carlisle hamarosan végez, és nehogy lekésd.

- Oké, csak azt mondd meg, hogy merre van a kórház, és már itt sem vagyok. - Majd Alice útba igazított, és már indultam is.



( Carlisle szemszöge)


Eléggé, mozgalmasra sikeredett az első napom. Reggel kilenc körül, egy akut vakbélműtétet kellett gyorsan megcsinálnom, majd egy motorbalesetest láttam el, akiknek egy csinos nyílt törése volt a lábán, utána meg egy túladagolt drogost nyertem meg magamnak. Mire észbe kaptam, már majdnem lejárt a műszakom. Épp készültem átöltözni, és ráhangolódni a gyalogtúrára hazafelé, mivel Esme és Rose lenyúlták a kocsimat, mikor Bella hangja furakodott a fejembe.

- Mégis meddig várjak még doktor úr! A taxi előállt, hogy hazafurikázzam. - Nagyon örültem kedvenc lányomnak, majd egyből az ablakhoz léptem, és azonnal észrevettem a fekete BMW -t a parkoló legtávolabbi részén. Biztos elővigyázatosságból állt meg ilyen messze.

- Szia kicsim - üzentem vissza. - Épp, itt volt az ideje, hogy rám is szánj egy kis időt - ugrattam. - És mi járatban?

- Gondoltam, most megejthetnénk azt a finom falatot, amit ígértél. Mondhatni, eléggé szomjas vagyok. Meg már nagyon hiányoztál.

- Te is hiányoztál már, és nekem sem jönne rosszul egy kis lakoma. - Majd gyorsan átöltöztem, és indultam is hozzá.

- Nem árulod el, hogy mi lesz a fő fogás? - tudakolta, de direkt nem válaszoltam, hisz egy pillanattal később, már mellette is ültem az autóban.

- Aki, kíváncsi hamar megöregszik - ugrattam, majd magamhoz húztam egy puszira.

- Szerintem, a mi életünkben nehezen menne az öregedés - kacagott. - Mehetünk? - nézett rám egy kicsit huncutul.

- Igen, mehetünk - bólintottam, majd jót mosolyogtam Bella válaszán. Eddig is jó kedvem volt, de a jelenléte sokat dobott most rajta.

- És, hová megyünk? - kérdezte izgatottan, és kihallottam a hangjából a mérhetetlen kíváncsiságot. És csak remélni, hogy ízleni fog neki a puma.

- Talán, előbb haza kéne mennünk átöltözni - ajánlottam. - Kár lenne a ruhánkat tönkre tenni - néztem végig rajta, és a stílusát ismerve nagyon is csinosan volt öltözve. Gyanítom, hogy ebbe Alice is nyakig benne van. Aranyos volt, mert egy pillanatra szégyenlősre váltott a pillantása, mikor végignéztem rajta. Vajon mikor érti már meg, hogy nagyon csinos.

- Oké, akkor irány haza - egyezett bele, de inkább másfelé ment volna, az egyre feketedő szemeit látva. Nem sokat vacakolt, mert pár perc múlva fékezett is a ház előtt.

- Két perced van - csikiztem meg az oldalát, miután kiszálltunk a kocsiból. Kacagás közepette, majd össze csuklott, közben Alice jött le hozzánk mosolyogva.

- Á, látom a fuvar sikeres volt. Most mentek? - kérdezte, de a szemei valahogy különösen csillogtak. Alice jövetelét kihasználva Bella kisurrant a kezeim közül, és felsietett átöltözni. Másik lányom, épp mondani szeretett volna valamit, de megelőztem.

- Nem akarom tudni - fogtam be viccesen a száját, majd én is felmentem átöltözni.

Valóban Bella két perc múlva a bejárati ajtóban várt türelmetlenül.

- Menjünk már! - sürgetett. - Áruld el, mi a főfogás - kérte, de megmakacsoltam magam, és nem hagytam, hogy a boci szemeit bevetve meghasson. Alice, csak kacagott a háttérben, hisz bizonyára tudta, és látta előre a kiruccanásunk végkimenetelét. És a jelekből ítélve, jól fog sikerülni.

- Amúgy mit akartál mondani? - fordultam Alice felé.

- Semmi fontos, rá ér. Legalább is valaki már nagyon izgatott - nézett Bellára. De igyekezzetek, az esti programhoz - bökte oda sejtelmesen Alice. - Erre én néztem csodálkozva.

- Miféle esti program? - De választ nem kaptam, mert Bella közbe vágott.

- Alice! Ha eddig ki bírtad, akkor estig már nem gond, ha tartod a szád. - Majd elkapta a kezem. - Kérlek menjünk már! - húzott magával az erdő felé, ami mosolygásra késztetett, de nem ellenkeztem. Mire észbe kaptam, már jócskán az erdő mélyén száguldottunk. Úgy húsz perc után fékeztem, melyre Bella is megállt.

- Megérkeztünk? - nézett rám kíváncsian, izzó fekete szemekkel.

- Igen. Nem sokára érezni fogod a lényeget. - Majd mélyeket szimatoltam, és minden jel arra utalt, hogy még északabbra kell mennünk. - Gyere - nyúltam Bella keze után, de ő nem mozdult.

- Mi a baj? - léptem hozzá közelebb.

- Még is honnan tudjam mit kéne éreznem, ha azt sem tudom, hogy mire vadászunk - húzta el a száját.

- Bízz bennem és gyere - fogtam meg a kezét. - Úgy két három perc séta után Bella megtorpant.

- Hú, mi ez? - szippantott nagyokat a levegőbe, majd elkezdte fürkészni a fákat. - Észbontóan jó az illata - nyalta meg a száját, amin elkuncogtam magam. Közben már én is éreztem, hogy lassan kezdem elveszíteni a kontrollt, amin egyre jobban befurakodott a zamatos puma illat az orromba. Szerencsére legalább négy állat szagát különböztettem meg. Így mindkettőnknek bőséges lakomában lesz része.

- Ez a meglepi - közöltem Bellával, míg még észnél voltam. - Gondoltam ideje megkóstolnod a pumát.

- Jó ötlet volt - bólogatott hevesen, majd el is tűnt az illatforrás után.

Én is megindultam a kiszemelt zsákmányom után. Egy alvó cicust sikerült meglepnem. Mire megérezte, hogy baj van, addigra már a kezeim közt volt, és esélye sem volt szabadulni. Bár, ilyenkor sok emlékem nincs egy egy vadászat alkalmával, hisz a józan ész ilyenkor eltörpül, és a vámpír ösztön diadalmaskodik. Két puma után éreztem, hogy már nem vagyok szomjas. Legalábbis nem akartam csordultig teleinni magam, mert akkor túlságosan is kivilágosodik a szemem, és az feltűnő lehet. Miután végeztem, egy fa tövében vártam, hogy újra önmagam legyek. Egy perc sem telt el, mikor Bella csatlakozott hozzám, a fejét a vállamon pihentette. Eléggé fel volt ajzva, de már kezdett lenyugodni ő is.

- Ez valami, isteni volt - motyogta.

- Szomjas vagy még? - simítottam meg a karját.

- Nem, de ha az is lennék, biztos nem rontanám el semmivel ezt a tökéletes aromát. Komolyan ennek Hawaii pizza íze volt. - Erre mind a ketten elnevettük magunkat. - Tényleg! - nézett rám kíváncsian. - Mikor fogom elfelejteni az ételek ízét?

- Úgy, száz év múlva. Addigra, minden emberi szokásod, és berögződésed a homályba veszik.

- Gondolod, hogy már a nehezén túl vagyok?

- Pontosan mire gondolsz?

- A vámpír élet első akadályaira - mosolyodott el halványan.

- Ja, igen. Úgy hiszem, hogy neked simán fog menni minden most már.

- Bizonyára. - Majd sóhajtott, és visszatette a vállamra a fejét.

- Mi a baj kicsim? Nagyon elhallgattál.

- Semmi, csak azon gondolkodom napok óta, amit Jasper mondott még Forksban. Hogy azért van az elmém ennyire elzárva, mert gyerekkoromba történt valami, ami miatt ennyire begubóztam. - Majd újra felült, és rám nézett. Ha nem is stimmel velem valami, akkor is jól jön, hisz van mit bevetni a Volturi ellen - húzta el a száját. - Csak semmi nem jut eszembe, ami kiváltotta volna nálam ezt a védekezést - tűnődött.

- Na ide figyelj! - fordítottam magam felé az arcát. - Veled minden a legnagyobb rendben. És nem biztos, hogy egy konkrét dolog, vagy esemény miatt lettél ilyen visszahúzódó. Több apró negatív élmény is kiválthatta. Ha, csak visszagondolsz, hogy szinte teljesen Charlie jellemét örökölted. Csendes, visszahúzódó, egyáltalán nem társaságot kedvelő voltál. Ellentétben Renneével, aki pörgős, mint egy búgócsiga. És Jasper úgy értette, hogy esetleg ha valami nem sikerült, akkor azt kudarcnak könyvelted el, és sok sok ilyen miatt, egy képzeletbeli falat építettél magad köré. Amit, ha minden igaz sikerült át törnöd. Legalább is a múltkori próbálkozásod ezt igazolja, hogy ha csak pillanatokra is, de megnyitottad az elmédet, és Edward is bele tudott olvasni a gondolataidba. Ha már ennél tartunk, ideje lesz elkezdeni a gyakorlást, hogy mindnyájan visszafelé is meg tudjuk csinálni. - Majd Bella komoly tekintettel nézett rám.

- Először neked kell tökéletesen megtanulnod elzárni az elmédet, hisz... - Majd elhallgatott. Így is tudtam, hogy mire gondol. Hamarosan nem halogathatjuk tovább az Olaszországi kirándulásunkat. - Nagyon szeretném már a hátam mögött tudni Volterrát.

- Hidd el kicsim, hogy én is. Bízom benne, hogy utána legalább ezer évig nem is hallunk róluk.

- Ja, amúgy nekem is van egy meglepetésem - váltott témát hirtelen, amit nem is bántam. Eléggé sejtelmesen nézett rám. - Legalábbis remélem, hogy örülsz neki.

- Akkor ki vele. Úgy látszik, hogy ez a nap tele van meglepetésekkel. Még az esti programot sem tudom. Tényleg - fordultam felé. - Nem akarod elárulni?

- Az még, rá ér - kuncogott. - Én, egész másra gondoltam.

- Na gyerünk. Ki vele, ne húzd tovább az agyamat.

- Hosszas vívódás után, meggondoltam magam... - Hagyta félbe a mondatot.

- Mivel kapcsolatban? - És már komolyan nagyon kíváncsivá tett. Minden egyes szót, csak nehezen tudtam kihúzni Bellából. - Kérlek ne csináld! Mondd már meg.

- Mégis elfogadom az autót ajándékba - mondta meg végül, és olyan boldogság járt át, hogy alig bírtam megszólalni.

- Komolyan!? Kicsim ez... nagyon örülök - húztam magamhoz, majd megpusziltam.

- De ne hidd, hogy megúszod ennyivel - bökte oda titokzatosan. - Úgy is viszonozni fogom valahogy.

- Vajon miért vagyok ebbe, annyira biztos? - nevettem el magam, de nem is érdekelt, hogy Bella mit tervez. Engem legalább kétszáz évre boldoggá tett azzal, hogy elfogadta a kocsit.

- Biztos, mert csak te ismersz igazán. Valahogy, csak neked tudok megnyílni igazán, de ez nem tudatos - nézett rám ijedten, nehogy félreértsek valamit, de ez eszembe sem jutott. - Mindegy - csóválta meg a fejét. - Még Edwarddal sem tudok bizonyos dolgokat megbeszélni, csak veled - bújt vissza hozzám, és megint olyan érzés volt, mikor annak idején én találtam meg Charlie halála után a régi házuk padlásán. Most ugyan olyan elveszett kislányként simult hozzám, mint akkor.

- Teljesen mindegy. Nem kell mindent tudnunk - simítottam meg a haját. - Egyezzünk ki abban, hogy nagyon is egy hullám hosszon vagyunk, és ez így jó mindkettőnknek. Leegyszerűsítve, én is imádlak téged. És el sem hiszed, hogy milyen rég vágytam olyan valakire, mint te.

- Ezt, hogy érted??

- Úgy, hogy a többi gyerkőcömtől, soha nem kaptam ilyen sok jót, mint tőled. Persze ne értsd félre tudom, hogy az ilyet nem lehet irányítani, mármint az érzéseket, de hiányzott nagyon az, amit tőled kapok meg akaratod ellenére. Már biztos vagyok benne, hogy ha valaha is lett volna gyerekem, akkor pont ilyet szerettem volna, mint te. Külsőre, belsőre egyaránt.

- Azt hittem, hogy csak én imádlak ennyire - mosolygott, majd átölelt. - Azt hiszem, hogy talán jobb lenne, ha ezt odahaza nem hangoztatnánk.

- Egyetértek kicsim. Nem kell a fiam hülyesége.- Majd körbe néztem, és meglepődve vettem észre, hogy alkonyodik. - Lassan mehetnénk, mindjárt besötétedik. Meg ne, hogy azt higgyék, hogy elvesztünk. - Erre Bella nem mondott semmit, csak mosolyogva megingatta a fejét, és felálltunk, hogy elinduljunk haza. Már fél úton jártunk, mikor Bellán látszott, hogy eléggé koncentrál valamire, majd elkuncogta magát.

- Jaj, Alice, hogy nem férsz a bőrödbe - motyogott magában.

- Mi történt? - tudakoltam.

- Csak Alice üzente, hogy hazatalálhatnánk már, mert csak ránk várnak. Edward is már tűkön ül. Ez vicces - csóválta meg a fejét. - Ez a meglepi, Edward és az én reszortom, de Alice túlságosan is belevetette magát.

- Áruld már el, hogy miről van szó? Még sem lehet annyira nagy titok, ha már mindenki tud róla csak én nem - néztem tettetett szomorúsággal Bellára, hátha végre megtudok valamit.


- Na, jó - adta meg magát. - Ma este akartuk bejelenteni nektek, hogy Edward megkérte a kezem, és igent mondtam. De Alice úgy látszik, hogy egy egyszerű jó hírt összekever egy lagzival. Legalábbis annyira készül. mintha már az anyakönyvvezető várna ránk. - Csak mosolyogtam Bella bosszankodásán, ismerve, hogy ki nem állhatja az ilyen fennforgásokat.

- Lehetek az első, aki gratulál? - Majd adtam neki egy puszit. - Szuper, akkor még az idén összeházasodtok?

- Igen, úgy tervezzük, de csak az után, hogy mi hazajöttünk Volterrából. Addig semmi kedvem ünnepelni.

- Ebben egyetértek. De ne aggódj, igyekszem minél hamarabb megtanulni lezárni az elmémet, és nem lesz semmi gond. Ha ma este nem is, elvégre egy eljegyzési buliba megyünk, de holnaptól elkezdjük a gyakorlást - nyugtattam.

- Az jó lesz - mosolygott halványan, majd nekiiramodtunk, hogy minél hamarabb hazaérjünk.

Sziasztok! Egy kis plussz. Ilyennek képzeltem az új házukat, és mindent, ami hozzá tartozik.

                                                                   Bella és Edward szobája. És a fürdő.

                                  

                                                                    Carlisle és Esme szobája, és a fürdő.

                     

                                              Alice és Jasper szobája, és a fürdő.

                                             Rose és Emmett szobája, és a fürdő.

                                       A nappali és Carlisle dolgozószobája.

                                         A feljáró és a kert.

                                                   Végül a terasz.

Vég, és Kezdet 22

 ( Bella szemszöge)



Az utunk nagy része, csendben telt. Hol Edward, hol Carlisle vezetett. Nagyon jól esett a gesztus, hogy Alice, Edward és Carlisle is kijöttek velem Charlie-hoz.Sőt, utána magamra is hagytak, hogy egyedül is elbúcsúzhassak tőle. És visszagondolva örülök, hogy mégis kimentem vadászni indulás előtt, mert hiába mondhatni tökéletes az önuralmam, valóban nehezen birkóztam meg volna a hosszú út alatt a több ezer illatforrással.

Mikor elhagytuk a városhatárt, különös izgalom lett úrrá rajtam. Már nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz az új ház és minden, ami az igazi új életemmel együtt jár. Bele gondolva, csak most kezdődik igazán az új életem. Magamba visszapörgetve az elmúlt fél évet, be kell látnom, hogy eléggé megviselt, de úgy érzem, hogy a nehezén túl vagyok. Persze leszámítva, hogy van még valami, amin már szeretnék túlenni. A volterrai kényszerlátogatásunk. Épp ezért, amint pár nap alatt felvesszük az új életünk ritmusát, bele kell fognunk a gyakorlásba, hogy végre teljesen nyugtunk legyen mindentől, és mindenkitől.

Mire észbe kaptam, Carlisle hangjára figyeltem fel.

- Mindjárt megérkezünk, az új otthonunkba. - Majd rákanyarodtunk, egy kisebb betonútra, és pár pillanat múlva, egy gyönyörű ház, mit ház, egy luxusépítmény képe tárult elém.

- Nem csalódtam a pörgős húgicámba - nevetett fel Edward.

- Hú, ez gyönyörű - nyögtem, mert más nem is jutott eszembe hirtelen. Még fel sem eszméltem a látványtól, mikor Alice csilingelő hangja, szinte visított az erdő csendjébe.

- Gyere már húgi! - cibált ki a kocsiból. - Megmutatom a szobátokat. Remélem, hogy tetszik - húzott maga utána lépcsőn. - Elképedve tekingettem körbe. Hihetetlenül csodás volt minden. Az emeletre vezető lépcső átlátszó volt, ami még egyedivé tette a házat. Nem beszélve az Edwarddal közös szobánkról, mikor megláttam. Egy percig szólni sem tudtam, annyira tökéletes volt minden. A bútorok, a színek... Épp a fürdőt akartam szemügyre venni, mikor Edward a semmiből termett elő, és a következő pillanatban a hatalmas franciaágyon találtam magam vele.

- Ne haragudj - kuncogott, közben a nyakam puszilgatta. - Ezt nem tudtam kihagyni. Egész strapának tűnik - ugrált rajta egy párat. - Nem is tudtam volna haragudni, csak mosolyogtam, és kellemes borzongással töltött el a gondolat, hogy milyen sok csodás perceket, órákat fogunk ezen a bútordarabon eltölteni.

- Ha gondoljátok, magatokra hagylak, csak előbb még szeretném Bellának megmutatni a gardróbot. - És már húzott is az említett helyiség felé, ami akkora volt, mint a régi szobám Forksban.

- Szép nagy - jegyeztem meg miután végig néztem, és az én oldalamon a ruháim, csak az egy ötödét foglalták el, ami Alice szemét feltehetőleg eléggé szúrta.

- Hát, igen. Nem ártana gondoskodni róla, hogy legalább az alapfunkcióját betöltse, ha már van ilyen, hogy gardrób - nézett rám hamisan, ami enyhe emlékeztető volt az ígéretemre, hogy bevásárolhat nekem.

- Oké, oké. Értem a célzást - forgattam meg a szemeimet. - Amint egy kicsit berendezkedtünk, mehetünk - adtam meg magam. - Jobb is, ha túl leszek rajta.

- Hé! - húzta fel az orrát kedvenc nővérkém. - Én mondom, egyszer még hálás leszel nekem - kacsintott. - Főleg a fehérneműk terén - súgta oda, de biztos voltam benne, hogy Edward, ha nem is hallotta, attól függetlenül tud mindent. Azt hiszem, hogy lesz előnye, ha mindenki elsajátítja, majd a gondolatainak bezárását.

Nem sokra rá, Rosalie lépett be a szobánkba.

- Hú, ez a szoba is pazar - áradozott, de Edward nem épp kedves reakcióját kapta válaszul.

- Igen az, de ha nem gond, akkor szeretnék Bellával kettesben gyönyörködni benne.


Rose, erre nem mondott semmit, csak fintorgott egyet az öcsikéjére és bekukkantott a gardróbba. Látszólag fájt neki az üres helyeken végignézni.

- Ajaj, ezt mihamarább orvosolni kell - nézett körbe legalább kétszer. - Közben Edward üzente gondolatban, hogy rázzam le valahogy a nővérkéimet. Erre én Jaspernek üzentem, hogy szabadítson meg Alice-től, mert Edwarddal szeretnénk kipróbálni az ágyat. Valószínű jasper vette az adást, mert hangosan felnevetett. Alice kíváncsian kapta fel a fejét.

- Vajon mi tetszik ennyire az én férjecskémnek? - Majd ki is viharzott a szobából, így már csak Rose-t kellett elcsalni.

- Rose! - szólt neki Edward.

- Mi van? - kérdezett vissza dacosan.

- Gondoltam jobb ha tudod, hogy Emmett épp most akarja felpróbálni azt az egyedi, fekete fehérnemű szettedet amit Esme hozott neked Párizsból.

- Hogy mi van!? - kapott a szívéhez Rose, ami eléggé vicces volt. - Na adok én neki, még az kell, hogy tönkre tegye - viharzott ki a szobából. - Ránéztem Edwardra, aki csak hamisan mosolygott, majd villámgyorsan bezárta az ajtót, bár nem mintha bárkinek is akadályt jelentett volna, és a következő másodpercben újra az ágyon találtam magam a karjaiba.

- Emmettről bármit elhiszek, de ez most kamu volt. Igaz? - húztam magamhoz közelebb kedvesemet.

- Persze, hogy az volt, és remélem vették az adást.

- Gondoltam, de nem is akartam megbántani őket. Alice annyira lelkes, bár tudja, hogy a világból is kitudnék szaladni a vásárlási láza miatt. De az ígéret az szép szó... - Majd elgondolkodtam egy pillanatra, és lehet, hogy igaza van. Akár mennyire is bosszant, engem sosem érdekelt a divat, és az öltözködés is nálam egy hetedrangú dolog. És ki tudja, talán Edwardnak is tetszeni fog pár új ruha.

- Min mélázol ennyire? - szakított ki Edward a gondolataimból.

- Csak azon, hogy valóban nem öltözködök valami divatosan és lehet, hogy egy idő után megunnád.

- Most viccelsz?! Még is, hogy gondolhatsz ilyet? - döbbent meg kedvesem. - Ha csak egy vászonzsák lenne rajtad egy spárgával megkötve a derekadon, nekem akkor is te lennél a leggyönyörűbb.

- Komolyan? - csodálkoztam. Valóban létezik ilyen pasi, aki magamért szeret?

- Igen komolyan. És már nem egyszer említettem, hogy nekem így tetszel. Tojok a ruhákra. Hidd el, hogy egy kopott, agyonhasznált melegítőben ugyan olyan vonzónak találnálak, mint egy méregdrága estélyiruhában. Én így szeretlek. És ne hagyd, hogy Alice, és Rose teletömjék a fejed ezzel a ruha és divat mizériával. Csak olyat vegyél meg, amiben jól érzed magad - duruzsolt a nyakamba, majd finoman végigcsókolta a nyakamat, egészen a dekoltázsomig. Épp szenvedélyes csókcsatába kezdtünk, mikor Edward finoman elhúzódott tőlem, és az ajtóra nézett.

- Gyere csak anya - ült fel. - Rád nem vonatkozik a kizárás. - Majd Esme libbent be. - Alice, te meg ne duzzogj! - szólt hangosabban valószínű, nővérkém gondolataira.

- Jaj, gyerekek ne civakodjatok már - mosolygott Esme. - Csak annyit akartam kérdezni, hogy nincs e szükségetek valamire, mert Rose-zal és Carlisle-lal bemegyünk a városba.

- Nem nincs - feleltük kórusban.

- Akkor, nem is zavarok tovább - mosolygott hamiskásan. - Úgy látom, hogy nagyon szeretnétek kettesben maradni. Van úgy öt, hat órátok.

- Hogyhogy? - csodálkozott Edward. - A többiek?

- Alice, Jasper és Emmett visszamennek Bella, és Rose kocsijáért. De fura, hogy nem tudod... - Majd Esme elmosolyogta magát. - Bár, lehet mással voltál elfoglalva.

- Jaj, anya! Ne kezd már te is - morgott Edward.

- Jól van na. Már itt sem vagyok - libbent ki a szobából, de az ajtóban visszadugta a fejét. - Kellemes estét.

- Hát, mondhatom ez eléggé ciki - pattantam fel az ágyról, majd kicsit ingerültebben sikerült becsuknom a gardrób ajtaját, hogy ne is lássam, mert a gondolattól is rosszul vagyok a vásárlást illetően.

- Mi a baj? - lépett oda hozzám Edward.

- Semmi, csak ez most úgy jött le, mintha mindenki azért lépne le, hogy mi együtt tudjunk lenni - fÚjtattam. - Akkor minek van mindenkinek saját szobája?

- Nyugi, ne így fogd fel - csitított Edward. - Egyáltalán nem azért húzott el mindenki. Esme és Rose mindig ezt csinálják, ha új helyre költözünk. Ők rögtön mennek feltérképezni a terepet, és Carlisle is velük szokott menni, ha rá ér. A másik meg szerencsénk van, hogy a többiek visszamentek az autókért.

- Jó, de akkor is fura - erősködtem, mert annyira nem szeretem az ilyen szituációkat. Már szinte úgy érzem, hogy mindenki azon agyal, vajon hányadik menetnél tarthatunk. Főleg Emmett, ő biztos drukkol, hogy egy romhalmaz várja őket itthon.

- Kicsim! - húzott magához Edward. - Ide hallom, hogy kattog az agyad. És már ne is haragudj gyönyörűm, de ha majd nászúton leszünk, akkor is ezen fogsz agyalni, hogy úr isten a többiek biztos tudják, hogy mint ifjú házaspár a nap huszonnégy órájából huszonhárom és felet szeretkezéssel tölt, ami halkan megjegyzem teljesen normális.

- Nem dehogy. Az egészen más - haraptam be az alsó ajkam, és rá kellett jönnöm, hogy Edwardnak igaza van.

- Nos, akkor ezt a témát hanyagolhatjuk? - mosolygott kedvesem, majd az ölébe húzott. - És elhiheted, hogy én mennyi mindenen mentem keresztÜl. Főleg Emmett, aki sosem hagyott ki egyetlen alkalmat, hogy a perverz gondolataival az őrületbe kergessen. Legalább most van min agyalnia, és békén hagy minket.

- Azt csak gondolod - húztam el a szám. - Talán akkor leszáll rólunk, ha egyszer romokban lesz minden. Hihetetlen, hogy ő és Rose, csak ilyen formában tudják kimutatni a vágyaikat. Tényleg? - néztem Edwardra. - Valaha is tudtak csendbe úgy együtt lenni?

- Nem is tudom - ráncolta össze a homlokát. - Nagyon kéne gondolkodnom, hogy volt e ilyenre példa. De ha gondolod, egyszer kipróbálhatjuk a rombolós szexet, hogy Emmett leszálljon rólunk.

- Végül is mi bajunk lehet... - Gondolkodtam el, és az az igazság, hogy már nekem is eszembe jutott, hogy milyen érzés lehet... hú még a gondolatba is beleborzongtam. - Végül is benne vagyok - néztem bele Edward vágytól izzó fekete szemeibe. - Csak tuti nem mernék Esme és Carlisle szeme elé kerülni - kuncogtam.

- Mert szerinted ők olyan angyalkák? - húzódott hamis mosolyra Edward szája. - Tudod van egy olyan képességem, amit nem tudok kikapcsolni, és olyanokat is megtudok, amihez semmi közöm. És azt sem felejtsd el, hogy én vagyok velük a kapcsolatuk eleje óta.

- Ez mind oké, de akkor sem tudom elképzelni róluk, hogy valaha is levágjanak egy olyat, mint Emmették - nevettem fel, mert tényleg képtelen voltam elhinni róluk.

- Jó persze, hogy nem annyira vadak, mint a drágalátos fivérkém, de ők sem vetik meg a kellemes dolgokat, ami természetes, ha szeretsz valakit és hidd el, hogy egyáltalán nem foglalkoznának vele, ha netán szenvedélyesebbre sikerülne egy egy éjszakánk - duruzsolta a fülembe, majd a nyakamat lágyan végigcsókolva, finoman hanyatt döntött. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy örökre így akarok maradni. Közben eszembe jutott, hogy mekkora sarokkád van a fürdőbe, és most szívesen kipróbálnám.

- Mit szólnál, ha megfürödnénk - búgtam a fülébe. - Szívesen kipróbálnám a kádban is - nyeltem egy nagyot, mert közben Edward kezei elkalandoztak a felsőm alá finoman cirógatva a melleimet.

- Ahogy akarod kedvesem. - Majd felkapott, és egy pillanat múlva a fürdőszobában találtam magam.

Utána minden gyorsan történt, mire észbe kaptam, már a kellemes habos vízben voltam Edward ölében neki háttal. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy mikor kerültek a ruhák le rólunk, de nem jutottam semmire, mert kedvesem egyik keze elképesztő dolgokat művelt testem legérzékenyebb pontján. A gyönyör okozta sikolyom szinte visszhangzott a fürdőben. Miután magamhoz tértem egy kicsit ebből a kellemes érzésből, szembefordultam vele, és kissé letámadva forrasztottam egybe a testünket, amit Edward is egy morgással jutalmazott. Egy darabig elvesztünk egymás izzó tekintetébe, majd újra jött a gyönyör melynek hatására egyre intenzívebben mozogtunk. Az érzés fantasztikus volt, ami szétáradt a testembe, és csak távolról hallottam, hogy Edward is valami ilyesmit élt át. Boldogan és kimerültem bújtunk egymáshoz. Amint lenyugodott a testünk, körbenéztem a fürdőben. Akkor vettem csak észre, hogy jelentős mennyiségű vizet loccsantottunk ki a padlóra.

- Ajaj, ezt fel kéne takarítani.

- Még rá ér - húzott vissza magához, és birtokba vette az ajkaimat. Fogalmam nincs mennyi ideig fürödtünk, de Alice csilingelő hangjára kaptam fel a fejem.

- Na bátyus! Ehhez mit szólsz? Nem hitted volna, hogy én nyerek- kacagott Alice.

- Na jó bevallhatom, hogy csak hagytalak nyerni - dörmögte Emmett. Meg vigyázni is akartam Bella kocsijára, mert nem örült volna, ha kihajtom a lelkét.

- Bármikor kiállok veled újra - erősködött nővérkém. - Közben Edwarddal felöltöztünk, és lementünk hozzájuk.

- Miért kellett vigyázni az autómra? - néztem a maci bátyámra, aki csak sunyin mosolygott, a hajamat nézve.

- Ó semmi, csak Alice-szel versenyeztünk egy kicsit, de ne aggódj megkíméltem a kicsikédet. Amúgy látom ti sem unatkoztatok. Mondd, hogy venni kell nektek új ágyat - nézett Emmett vágyakozva Edwardra, aki elnevette magát.

- Nem kell új ágy, de a fürdőbe áll a víz - kuncogott.

- Na, ez a beszéd öcskös - Veregette hátba kedvesemet, aki kissé összerogyott a váratlan mozdulattól. - Kezdetnek ez is elég. Így tovább. - Én is jót nevettem, és hülyeség volt rágódni ezen. Talán, épp ez a fegyver Emmett ellen, hogy nyíltan kell ezeket kezelni, akkor nem piszkál. Jasper és Alice is csak mosolyogtak, majd Alice nézett Jasperre.

- Tényleg mi is mehetnénk fürödni. Nem gondolod?

- Hé, elég legyen - mordult fel Emmett. - Nem ér ingerelni, mikor Rose nincs itt. Ez kínzás.

- Így jártál bátyó - kuncogott Edward, és biztos Emmettnek érdekes gondolatai lehettek. Majd mikor Emmett nem figyelt Edward egy alattomos gyomrost vitt be neki az előbbi hátba verésért. Erre Emmett viccesen begurult, és Edwarddal egy rögtönzött birkozó meccsbe kezdtek. Épp hazaértek a család hiányzó tagjai. Érdekes arcot vágtak, és szegény Esme már indult, hogy szétszedje fiait, mikor látta, hogy mindeni nevet. Carlisle meg se rezzent, talán már rutinos az ilyenekbe.

- Na végre Rose! Szabadíts meg Emmettől. Vidd el fürödni, mert nem bír magával. - Szegény Rose nem értette, hogy mi van, és Carlisle is csak lesett, hogy min nevetünk. Majd végre Emmett lemászott Edwardról, és felkapta Rose-t, és eltűnt vele a szobájuk irányába.

- Remélem, hogy eléggé masszív a ház, különösen az ő szobájuk - bökött fejével Emmették után Jasper. - Ezen újra nevettünk, de most már mindenki.Valószínű, hogy leesett Carllisle-nak, és Esmének is a dolog lényege.

Mondhatni, hogy kellemesen telt az első napom, az igazi új életembe. Biztos, hogy sok megpróbáltatás vár rám, de tudom, hogy minden rendbe lesz.